Új Úton, 1957. június (12. évfolyam, 43-51. szám)

1957-06-01 / 43. szám

1957. június 1. szombat -O Ü J­ÜTŐN Továbbra is márka lesz a lőrinci gépállomás neve, ezt ígérik a traktoristák HOSSZÚ ÉVEK óta úgy is­merik a megyében, sőt a me­gye határán túl is a lőrinci gépállomást, mint a jó munka „fogalmát.” Minden évben túlteljesítették az itt dolgozók tervüket, jelentős gazdasági, politikai segítséget nyújtottak, s nyújtanak ma is területük termelőszövetkezeteinek, az egyénileg dolgozó parasztoknak is. A 42 itt dolgozó traktorista ebben az esztendőben is kere­ken 22 ezer normálhold talaj­munkát végez majd el a gép­állomás körzetéhez tartozó községekben, termelőszövet­kezetekben. Hogy ezt a nem kis munkát sikeresen végzik-e el, hogy év­végére lesz-e nyereségrészese­dés a ma már önálló gépállo­máson? Az eddigi eredmé­nyek legalább is azt igazolják, hogy ezután sem lesz hiba. Tavasszal öt termelőszövetke­zetnek, mintegy 650 egyéni gazdának végeztek talajmun­kát, s tervüket 121 százalékra teljesítették. A jó munkának egyik alapja az, hogy nagy a bizalom a gépállomás iránt, különösen nagy az egyéni gaz­dák körében, mert az elmúlt években nem adtak a trakto­risták semmi okot reklamáció­ra, panaszra. A gépállomás becsülettel teljesítette minden­kor a szerződésben vállalt kö­telezettségét és bárki megnéz­hette a traktorok munkáját, nem talált abban kivetni va­lót. Legyünk őszinték, szükség is van az egyéni gazdák bi­zalmára, hisz előreláthatólag az egész éves terv, mintegy 87 százalékát az egyéni gazdák­nál végzett munka biztosítja. Hozzájárul az eredményes munkához az is, hogy az itt dolgozó traktoristák nem ván­dormadarak, régi és új szak­emberei a gépállomásnak. Czakó József, aki három éve dolgozik itt, ezen a gépállomá­son nevelődött traktoristának. Csordás István, Nánai Pál, Ko­vács János, hat-hét éve dolgo­zik már Lőrinciben és nevü­ket, munkájukat megtanulta becsülni a környék. AZ EDDIG VÉGZETT munkáról tehát sok jót lehet mondani, de ami előttünk áll, — hát bizony fel kell kötni azt a bizonyost. Hogy megértsük a munka nagyságát, tegyünk egy rövid összehasonlítást. Az el­múlt öt hónap alatt kereken 5000 normálhold munkát vé­geztek a traktorosok. A most kezdődő nyári kampány két hónapja alatt viszont 7890 normálhold elvégzése vár rá­juk. Ez a két szám is sokat elmond a várható munka nagyságáról. Ehhez kell még azt is hozzátenni, hogy a ter­melési érték növelésében — amelyben az elmúlt négy hó­nap alatt — lemaradás ta­pasztalható — bőven akad még tennivaló. Az éves terme­lési érték normál holdra szá­mítva kereken 135 forint, — ezzel szemben eddig csak 105 forintot sikerült elérni. Igaz, hogy a tavaszi munkákban különösen sok volt a szállítás, amelynek termelési értéke normál holdanként csak 80 fo­rint, szemben például a kis­üzemnél végzett szántással, ame­ly éppen 60 forinttal több ennél,­­é­s az is igaz, hogy a gépkapacitásnak is csak mint­egy 10 százaléka van lekötve a növényápoláshoz, de a lema­radás mégis megvan, amit ép­pen a nyári hónapok alatt­­ kell behozni. Mezei Gyula, a gépállomás igazgatója már sokkal nagyobb örömmel beszél arról, hogy milyen kedvezően alakult a gépállomáson az üzemanyag­­fogyasztás. Annak ellenére, hogy éppen tavasszal van a legtöbb üresjárat, mégis más­­­fél forinttal csökkent a nor­­mál holdankénti üzemanyagfo­gyasztás. És ez nem kis dolog. Nem kis dolog, már csak az­ért sem, mert a traktorista megkapja a megtakarított üzemanyag 50 százalékának ellenértékét, természetesen pénzben, másrészt a megma­radt pénz hozzájárul a gépál­lomás gazdálkodásának nyere­ségéhez és ebben is érdekelt minden traktorista. Hiszen a rendeletek értelmében négy heti fizetésüket kaphatják meg nyereségrészesedés fejé­ben,­­ ha valóban nyereséges a gépállomás. De az lesz-e? Mezei Gyula igazgató sze­rint, ha az éves tervüket, mint tavaly, az idén is 110 százalék­ban tudják teljesíteni — s er­re minden remény megvan — akkor mintegy negyedmillió forint nyereségre lehet számí­tani. Ebből aztán lehet oszta­ni a jó munkát végző trakto­rosoknak. MINT KEZDTÜK a cikket: hosszú évek óta márkát jelent a lőrinci gépállomás neve a megyében. A traktoristák, a gépállomás igazgatója most fo­­gadkozik, hogy ezt a jó hír­nevet csak tovább öregbítik ebben az esztendőben is, nem­csak a maguk javára, de a termelőszövetkezetek és az egyénileg dolgozó parasztok hasznára is. Heggesztett uszály A Balatonfüredi Hajógyárat­­ az első félévben számos beru­­­házással korszerűsítik. Rövi­desen teljesen gépesítik a ha­jótestrészek emelgetését. Az 1000 tonnás uszályokat ezután­ hegesztéssel készítik. Úgy szá­­­­mítják, hogy az új módszerrel, hajóként mintegy 10 ezer­ munkaórát takarítanak meg. ‘ Húszszorta gyorsabban az expressznél Szovjet szakemberek most elsősorban 170—180 férőhe­lyes négymotoros utasszállító repülőgépek építésén dolgoz­nak. Két ilyen repülőgép Moszkvából Szuhumiba ugyan­annyi utast szállít, mint az expresszvonat, de húszszorta olyan gyorsan. A gyorsjáratú repülőgépeken a magassági re­pülésnél a gép imbolygásának kiküszöbölése, a fülkék jobb hangszigetelése, a kondicionált levegő, a villanykonyha, vil­lamos hűtőberendezések, a hi­deg-meleg víz még kényelme­sebbé és kellemesebbé teszi az utazást. Törpe porszívó Angliában újfajta porszívót hoztak forgalomba, mely apró méreténél és olcsóságánál fog­va igen népszerű lett. A kis porszívókészülék elfér egy 30x21x27 centiméteres doboz­ban. Kezelése rendkívül egy­szerű, befér a bútorok alá is. A PÉLYI HATÁRBAN (A képesriport folytatása az 1.oldalról).­ ­ Szécsi Sándor­t és Tóth István­t a lucernát né­zik. A szakvé­lemény: jöhet­nek a kaszások, lehet vágni .. 225 ekét, 342 boronát, 480 permetezőgépet 282 vetipépet vásároltak ebben az évben a föld­mű­vesszö­vetkezete­kbő­l Megyénk földművesszövet­kezetei az ország nehéz gaz­dasági helyzetének ellenére is teljes mértékben kielégítik a falusi lakosság vásárlási igé­nyeit. Ebben az évben kere­ken százötvenmillió forint ér­tékű árut adtak el , mely 29 millió forinttal több, mint az elmúlt év hasonló időszaká­ban. A termelőszövetkezetek és az egyéni gazdák termelési kedvének növekedését mutat­ja, hogy mezőgazdasági kisgé­pekből kétszer annyi került forgalomba, mint tavaly. Eké­ből, boronából, vetőgépből, va­lamint gazdasági épületek lé­tesítéséhez szükséges építő­anyagból tizenegymillió forint értékűt bocsátottak áruba. Ez csaknem nyolcmillió forinttal haladja túl a múlt év azonos időszakának forgalmát Eké­ből például 225, boronából 342, permetezőgépből 480, vetőgép­ből 282 darab került át gazdá­hoz. Nagy volt a kereslet az üzletekben a rádió, mosógép, asztaltűzhely és cevéb kellé­kek iránt is, melyből több mint ötmillió forint értékűt adtak el. A földművesszövet­kezetek a közeli napokban új­ból feltöltik raktáraikat, mert az év második felében még nagyobb forgalomra számíta­nak. Június havi vásárok a megyében Június 2: Bélapátfalva, Gyön­gyös, Tarnaméra. Június 12: Heves. Június 16: Hatvan. Június 25: Kál. Minden hónap első hétfőjén: Füzesabony. 3 Atomórák Eddig a rendkívül nagy pon­­­tosságot megkövetelő, úgyne­­­vezett normálfrekvenciás idő­­­méréseket kvarcórákkal végez­­­ték. Ezek azonban nem bizo­­­nyultak e­lég pontosaknak, így­ más módszerrel is ellenőrizni­­ kellett. Két szovjet tudós most­ úgynevezett atomórákat készí­­­tett. A kísérleti és elméleti­­ számítások azt bizonyítják , hogy ez a műszer tíz a mínusz­ kilencedik hatványon pontos­­­sággal bír. Ez annyit jelent , hogy száz év alatt mindössze­ néhány másodpercet tér el azt ál­taluk számított abszolút idő­­­től.­­ Műanyag, mely szilárdabb­­ az acélnál . A milánói „Montecatini” ve­­­gyikombinát a közelmúltban­­ „Moplen” nevű új anyagot ál­­­lított elő, mely állítólag szi­­­lárdabb az acélnál. A Moplen­ egyébként az eddig gyártott­ legkönnyebb műanyag, előnye,­ hogy igen nagy a hő ellenál­­­lóképessége. Könnyen bírja a­ 160 Celsius fok hőmérsékletet,­ j ellentáll a különböző vegy­i szereknek is. A 3 centiméter­ széles és fél milliméter vastag­­ Moplen szalag 300 kilogramnál. Bő termést ígér a tsz. 320 hol­­is nagyobb terhelést elbír. ♦ das búzavetése. HA EGY MÉRNÖK ROSSZUL TERVEZ meg egy épületet, ez bizony súlyos anyagi kár a társadalomnak, de tévedése könnyen kija­vítható. Egy újabb, alaposabban átgondolt tervrajz és a hiba nincs többé. De ha egy pe­dagógus rosszul neveli a rábízott fiatalokat, téves, zavaros gondolatokat palántál a fogé­kony gyerek fejébe, akkor ennek már súlyos következménye lehet. És a pedagógus hibája szinte ki­javíthatatlan. Addig hajlítsd a ves­­­szőt, míg fiatal, — tanítja a bölcs közmon­dás. A gyerek vakon bízik tanítójában, min­dent elhisz neki és a pedagógus olyan irány­ba tereli figyelmét, gondolkodását, amilyenbe akarja. Az általános iskolai tanító rakja le agyába azokat az alapokat, amelyre később mindent felépíthet. És ha ez az alap hibás, hézagos, vagy rossz, akkor rossz lesz a fel­építmény is. Ezért óriási a pedagógusok felelőssége, ezért van roppant hatalom a kezükben. És az elmúlt időkben fájdalommal és csalódással tapasztalhattuk, hogy sajnos nem is kevesen, rosszul sáfárkodtak és visszaéltek hatalmuk­kal. De a többség, a becsületes pedagógusok serege szilárd maradt, nem árulta el népét és ma is becsülettel nézhet a rá ragyogó, kerek­re tágult gyerekszemekbe, nem csalta meg, nem csapta be őket. Nem élt vissza hiszé­kenységükkel, szeretetükkel és az őt övező tisztelettel. Ilyen pedagógus Orbók József is, a jelen kis riport­alanya. A következőkben róla be­szélem el, mindazt, amit ötórás együttlétünk alatt megtudtam róla. Persze, mindez na­gyon kevés, mert ugyan mit is lehet meg­tudni egy emberről öt óra alatt? Nem ez az első cikk, mely azt célozza, hogy bemutassa ezt a hivatásának élő remek embert, aki életét szentelte arra, hogy az is­­ten háta mögötti kis négyszázötven lelket számláló Parádsasváron elindítsa a kis pa­rasztgyerekeket az életbe, hogy minél több hasznos dolgot raktározzon el fejükbe. Hu­szonöt éve végzi töretlen buzgalommal mun­káját és hosszú ideig csak az egyszerű falusi emberek mosolygó szeme, tiszteletteljes ka­lapemelése és szeretete volt az, ami elégté­telt adott neki, amiből érezhette, hogy jó munkát végzett, hogy érdemes volt dolgozni. Kérges munkás- és parasztkezek szorításá­ból meríthetett erőt, mert bizony az állam keze elég szűkmarkúan osztogatta a pénzt és az utóbbi évek már igen időszerű fizetésren­­dezése előtt, ezek az áldozatkész fa­lusi peda­gógusok voltak a társadalom leggyengébben fizetett szellemi munkásai. MI TARTOTTA MÉGIS Orbók Józsefet és sokezer társát ezen a pályán? Miért mon­dott le Orbók József a városról, mely na­gyobb lehetőségeket kínált neki, milyen ha­talmas erő köti őt ide, ebbe a kis hegyi fa­luba, immár 25 éve? Ha csak azt felelem, amit ő mondott, magától értetődő természe­tességgel, hogy szereti hivatását, szereti az embereket és ezt a festői környezetet, ez azt hiszem kevés. Ezek csak felszínes szavak, frázissá vált közhelyek, melyek bármennyire fedik az igazságot, mégis a sok használat mi­att elszürkültek, semmitmondóvá lettek. Ta­lán, ha közelebbről megismerjük őt, fény de­­rül erre a kérdésre is. Nem akarom újra elmondani róla, ismé­telten mindazt, amit az írásom előtt megje­lent cikkek már ékes tollal elmeséltek. Iskolájának szépsége, a falakat szegélye­ző virágállványok gazdagon pompázó üde zöldje, akváriumjai, madarai, nagyrészt álta­la készített ügyes szemléltető eszközei már fogalommá váltak, úgy, hogy a legtöbb kül­földi küldöttséget elvezetik ebbe az iskolába, mely szinte páratlan a megyében, de talán az országban is. Mindezt Orbók József a sem­miből teremtette. Ügyes életre nevelő pedagó­giai módszereiről külön cikkeket lehetne és kellene is írni. Minden szál virágnak szem­léltető eszköznek, madárnak és halnak van egy kis gazdája, aki felel a rábízott tárgyért, gondozza azokat és vigyáz rájuk. Tanítás előtt és után is népes az iskola. Egyik gye­rek a virágokat öntözi, mások az akváriumo­kat tisztogatják, vagy a madarakat etetik, a könyvtárat rendezgetik, tisztogatják a fizikai és kémiai szertár eszközeit. És a tanító oly­kor-olykor, fülön csíp egyet és félrehívja, mert számontartja, hogy délelőtt ki mit nem tudott és újra így külön elmagyarázza neki a rom­busz területének kiszámítását, vagy azt a kérdést, amely tisztázatlan volt a nebuló előtt. Minden terror és kényszerítő eszköz nélkül, nyílt szeretettel közeledik a gyermekhez, aki megérzi ezt a szeretetet, hálás érte és viszo­nozza is azt. TALÁN SZERÉNYTELENSÉGNEK tű­nik de elmesélek egy kis epizódot. Bemen­tünk az osztályba és Orbók József így muta­tott be a kíváncsian szemlélgető gyerekeknek: — Látjátok gyerekek, ez az a bácsi, aki­nek a cikkét a múltkor felolvastam nektek. Nem tagadom, nagyon jól esett. Nemcsak azért, mert az én írásomról volt szó, hanem azért is, hogy íme itt egy pedagógus, aki négy osztályban tízfajta tantárgyat tanít és arra is jut energiája, hogy egy-egy újságot bevigyen a gyerekeknek, felolvasson egy cik­ket és megmagyarázza azt. Ez nincs benne a tantervben, erre sehonnan sem kapott uta­sítást, de megteszi, mert igen helyesen úgy érzi, hogy az iskolát minél közelebb kell hoz­ni az élethez, a gyakorlathoz.­­ A tanítás befejezése után sétálni men­tünk. Orbók József imádja a természetet, egyetlen szórakozása, hogy szűkreszabott­ sza­badidejében egyedül, vagy néhány gyerek társaságában barangol a Mátra sűrűjében, ritka növényeket, rovarokat gyűjt, figyeli az erdők titokzatos életét. Sétáltunk a virágzó mezőn, a vadregényes kis erdei úton és mint mostanában, ha két ember összekerül, szóba jött a politika is. Megkérdeztem tőle, hogy ő, mint pedagógus, miben látja az elmúlt évek hibáit. Szinte gondolkozás nélkül felelt. Azt vártam, hogy az ezerszer elhangzott közis­mert és szentesített bűnlajstrom felsorolásába kezd, de tévedtem: — Hibák mindenütt vannak. Én csak azt tudom mondani, hogy ezekben az években mi nagyon sokat kaptunk. Az 1950-ig oly szegény iskolánkat ellátták tanszerrel, érté­kes felszerelésekkel, törődtek velünk tanfo­lyamokra vittek. Én Népköztársasági Érdem­rendet kaptam, nem sokkal később a „Kiváló Tanító” címet, a velejáró 3000 forinttal. Ren­dezték és azóta többször emelték fizetésün­ket, éreztük, hogy hosszú évek után végre kezdenek megbecsülni. Aztán észreveszi, hogy nem a hibákról beszél. — Hát persze volt sok erőltetett dolog is. Sokszor a napi politika még ki nem alakult és könnyen változó tényeit szentírásként kel­lett tanítani a gyereknek, akinek bizony megrendült a hite, mikor röviddel azután az ellenkezőjét hallotta. Aztán sok volt a feles­leges értekezlet, bürokrácia, kérdőív és nyil­vántartás, melyek mind elvonták az embert a munkájától. Ezzel elhallgatott. Láttam, hogy gondol­kozik, hogy még valamit felhozzon, de úgy­látszik, nem talált, íme, teljesen őszintén és tárgyilagosan így állította szembe egymással a hibákat és az eredményeket Orbók József. Aztán persze eljutunk az októberi események tárgyalásá­hoz is. Átadom neki a szót: — Teljes zavarban voltam. Nem értet­tem, hogy mindez miért történik, s hová ve­zet. Tájékoztatást csak a rádióból kaptunk, minden nap más és másféleként. Egyet azon­ban már akkor is tudtam. Nem becsületes do­log ez. A parádi nagy hazafiak azt mondták, hogy a Sasváriakat nem szabad beengedni Parádra, mert azok kommunisták. Pedig élelmet vásárolni akkor csak ott lehetett. — Na és a gyerekek? Hogyan viselked­tek? — kérdeztem. — Attól te ne félj öcsém — mosolygott rám magabiztosan. — Azok a kezemben vol­tak. Nálunk egy napra sem szünetelt a taní­tás, a gyerekek épp úgy bejártak az iskolába, mint ma. Azt mondtam nekik, hogy kivárjuk a végét és aztán mindent elmagyarázok. Ki is vártuk, el is magyaráztam és azt hiszem, meg is értették. Alkonyba hajlott az idő, amikor vissza­tértünk az iskolához. Búcsúznunk kellett. Úgy váltunk el, mint régi ismerősök. Egy darabig még ott állt a kapuban, aztán fürge léptekkel megindult az osztály felé. Várták a gyerekek. A kis Bakondi, aki hadilábon áll a mértannal, a nyolcadikos szőke Osztafim Kati, aki tanítás után egy csomó női hajviselet képet mutatott neki és tanítóját kérte fel annak eldöntésére, hogy melyik frizura a legszebb és a többiek, akik tanítóiktól várnak választ életük apró, de számukra hatalmas kérdéseire. Most, mikor kifogyok a helyből, érzem, hogy mennyi mindent tudnék még róla me­sélni, a rövid ötórai ismeretség után is. Hát még azok, akik régebbről ismerik, akiket ez­előtt 25 évvel tanított és most már a fia, vagy lánya fejébe csepegteti a tudományt. ARRA GONDOLTAM, HOGY mostaná­ban egymást érik az orvosregények és fil­mek. A magyar filmgyártás bemutatta már a bányászok, parasztok, orvosok, munkások és a társadalom szinte minden rétegét. De va­lahogy a pedagógusok kimaradtak. Pedig az önfeláldozó falusi nevelő küzdelmes élete, akiknek Orbók József a típusa, ezeknek a névtelen hősöknek felbecsülhetetlen értékű munkája megérdemelné, hogy maradandó emléket állítsanak nekik elismerésül és kö­szönetül. HERBST FERENC: £(/(/ (uhui p(jilaifói)ns

Next