Népújság, 1962. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-03 / 1. szám

2 népújság 2X. A&4A.lUff Jr-fodux. VAmiksUmM 4. Saját szemünkkel is láthattuk, hogy mily nagy erőfeszítéseket tesz a kínai nép a mezőgazdasági termelés fokozása érdekében. Hatalmas öntözőműveket építenek. A jelenleg öntözött terület hússzor akkora, mint Magyarország egész szántóterülete. Hallatlan szorgalommal igyekeznek minden talpalatnyi földet művelhetővé tenni. Erőfeszítéseik eredménye, hogy Kínában ma senki sem éhezik és ki tudják védeni például az árvízveszélyt is, ami a felszabadulás előtt, időnként száz- és százezer hektárt pusztított el, tízmilliókat tett hajléktalanná és milliók haltak éhen. Megfékezték a Sárga folyót, amelyet régen „Kína szerencsétlenségének” neveztek, mert ez a folyó időnként torkolatát akár 1000 kilométerrel is arrébb tette, közben mérhetetlen károkat okozott. A kínai nép szorgalmáról, szerénységéről, becsületességéről, szocializmust építő akaratáról ódákat lehetne írni, s ez a biztosítéka, annak, hogy a jelenleg 680 milliós nép belátható időn belül döntő nagyhatalommá lesz. Láttunk Kínában hatalmas gyárakat, óriási kohókat, láttunk egy „népi kommunát”, ennek üzemeit, a saját „népi kohóját”, amelyben a kommuna számára maguk olvasztják a vasat, ezt ki is öntik, s traktoralkatrészeket, vontatókocsikat készítenek belőle. Láttunk teaföldeket, amelyeken szorgos munka folyt, s beszéltünk kínai munkásokkal és parasztokkal, akik mind hallatlan bizakodással néznek a jövőbe és egy emberként állnak a Kínai Kommunista Párt mögött, amely megnyitotta számukra a fejlődés útját, megszabadította a gyarmatosítóktól. Jártunk Hancsouban, a kínai selyemszövés központjában. Csodálatosan szép város. Sanghaj 9 milliós nagyváros, leginkább talán Párizshoz hasonlítható, jellegében nem kínai, európai értelemben vett nagyváros. Ez volt az európai és amerikai gyarmatosítók fellegvára. Mint ismeretes, úgynevezett „engedményes területekből állott, volt francia, angol és amerikai negyede, sőt az első világháború előtt még az Osztrák—Magyar Monarchiának is volt egy kerülete. Ezekbe a negyedekbe a kínaiaknak tilos volt belépniük. Ma Sanghaj Kína egyik legnagyobb ipari centruma, s míg a felszabadulás előtt iparának csak 11 százaléka volt nehézipar, ma 60 százaléka az. Voltunk Vuhanban, láttuk a kétemeletes Jangce-hidat, amely a világ egyik legnagyobb hídja. És voltunk Nankingban, Csang Kaj-sek utolsó, szárazföldi fővárosában. Itt elzarándokoltunk az „eső és virágok dombjára”. Ezen a városon kívüli dombocskán emelkedik egy vasbeton-erődítmény, amit a Japánok építettek. Ennek a falánál végeztetett ki Csang Kaj-sek több tízezer kínai kommunistát. Emlékül kis színes kavicsokat hoztunk magunkkal, amelyek egy része olyan piros, mintha vér festette volna meg. Sanghajban két dologról kell még szólnom. Találkoztunk a híres tájfunnal. Egész, kétnapos ott-tartózkodásunk alatt zuhogott az eső, dühöngött a szél, és olyan irtózatosan meleg volt a levegő, hallatlan páratartalma következtében, hogy még a kínaiak is nehezen viselték el. A szél ellen a kínaiak a fákat hatalmas kötelekkel egymáshoz erősítették, de a hőség ellen nem tudtak védekezni. Elmondták, hogy ez volt a 22-ik tájfun ebben az évben és mindegyik óriási károkat okozott. Végezetül beszámolok arról — ami engem, mint orvost különösen érdekelt —, hogy Pekingben alkalmam volt a kínai hagyományos gyógykezelés kutatóintézetét meglátogatnom. Ez az accupunctura, tűszúrásokkal való gyógyítás, ami a Távol-Keleten nagyon elterjedt, s kétezer éves múltja van. Ezzel gyógyítanak náthát, fejfájást, izületi gyulladást, aranyeret, szemfenékvérzést és idegbetegségeket. A testen 360 pontot tartanak nyilván ahová az általuk használt kis, ezüst tűket beszúrhatják, egy-egy kezelésnél 5—6 tűt is alkalmaznak a test különböző helyére, s azokat 10—15 percig hagyják beszúrva. Meg kell mondani, hogy a tűkkel semmiféle gyógyszert nem visznek be. Kínában a természetes gyógymódnak állítólag félmillió gyakorlója működik. Persze vannak egyetemet végzett orvosaik is, s nyilván az utóbbiaknak köszönhető, hogy Kikettészakított ország. Az északi rész, amelyet meglátogatunk, szocializmust építő demokrácia. A déli részen a reakciós Diem-rezsim uralkodik s még a postaforgalmat is megszüntette Észak-Vietnammal. Trópusi országban vagyunk. Már érkezésünkkor perzselő hőség csap meg bennünket, pedig csak 30 fok van, a vietnamiak szerint, kellemes őszi nap. Gyorsan robog autónk a hanoi repülőtérről a főváros belsejébe. Az út mentén dús növényzet, banánfák, rizsföldek. A rizsföldeken derékig a vízben dolgozó férfiak és asszonyok. A kép egyre színesebb, a város egy jól ápolt francia fürdőhely benyomását kelti. Széles utak, modern villaépületek, terebélyes fák között. A belváros hallatlanul forgalmas, mintha mindenki biciklin járna. Valóságos biciklifolyam hullámzik, elöl a vázon, vagy hátul a csomagtartón lányok-asszonyok ülnek. Itt-ott riksákkal találkozunk, autó vagy állat által húzott jármű, kivételes látvány. Egyes utcákon végig üzletek, itt rengeteg a járókelő. A férfiak könnyű vászonnadrágot, rövidujjú fehér vagy színes inget és trópusi sisakokat viselnek. A nők könnyű fekete selyem vagy vászon, bő nadrágokat, hosszúujjú blúzt vagy jellegzetes, két oldalon a hónaljig felhasított, kimenő-szerű köntöst hordanak. Fejükön lakkozott, bambuszháncsból szőtt, kúp alakú terjedelmes kalapot, álluk alatt színes szalaggal megkötve. Az emberek karcsúak, gracilisek, mindenki fiatalnak néz ki. Hannoi közel ezeréves város. A történelmi múltat számos pagoda őrizte meg, ezek közül a legnevezetesebb az „Egylábú Pagoda”, amely a XI. században épült, s valóban egyedülálló építmény. Számos lótuszág formájú faláb, egyetlen kőpilléren nyugvó lábba csúcsosodik. A pagoda fából épült, egy kis tó közepéből emelkedik ki és keskeny vöröstégla-hidacska köti össze a parttal. A legenda szerint a pagodát az egyik király emeltette abbeli örömében, hogy egyik felesége fiúgyermeket szült neki. A gyermekre vágyódó fiatal anyák a mai napig a pagodához záránnában is sikerült a még nemrégiben is évente százezreket elpusztító járványokat megszüntetni. Kína szocializmust építő ország, amely a mienktől sok tekintetben különböző adottságokból kiindulva, óriási léptékkel fejlődik. Gigászi nagyhatalom, a szocialista tábor egyik erőssége. Láttuk, hogy az egyszerű kínai emberek hogyan kovácslk a jövőt, láttuk, hogy myit tanulnak. Magyarország után nemcsak érdeklődnek, hanem az őszinte szeretet hangján beszélnek róla. Reméljük, hogy delegációnk valamicskével hozzájárult a két nép közötti kapcsolat és barátság megszilárdításáhozdokolnak. Egyébként a többi pagodát is az egykori uralkodók általában fiúgyermek születésének örömére emelték. Úgy látszik, sok fiúgyermek született, mert Hanoiban, igen sok, régi pagoda látható. Alkalmunk volt meglátogatni Hanoi közvetlen közelében egy különleges helyet, egy több száz éves „mandarin-iskolát”. A mandarinok magas állású tisztviselők voltak. Ahhoz, hogy valaki mandarin lehessen Vietnamban, ezt az iskolát kellett elvégeznie. Több éves kiképzés után vizsgát tett. Azok, akik jól vizsgáztak, az iskola udvarán egy kőteknősbéka hátára állított hatalmas márványtáblát kaptak, s erre felvésték, hogy az ifjú mandarin mi mindent tudott. Nagyszámú, többszáz év előtti ilyen táblát láttunk az egyébként trópusi füveskertnek használt iskolaudvarban. Az egyik épületben kb. 5 méteres Konfucius-szobrot láttunk, körülötte közel hasonló nagy szoboralakok, tanítványai. Jártunk a hanoi bazárban is. Hatalmas csarnok. Az üvegtetőn szúrt napfény árasztja el a tarka képet. Itt minden megtalálható, ami Vietnam földjén megterem, vagy ügyes kezű kézművesek előállítanak. Elöl rövidárusok és illatszerkereskedők, halomszám toronyba rakott, csúcsos, lakkozott háncskalapok. Bambuszból készült bútorok, kosarak, szőnyegek. Amott ananászhegyek, narancsdombok és hihetetlenül sok banán. Ez utóbbi igen olcsó, valóságos néptáplálék. A banánnak legalább 50 fajtája ismeretes, a legjobbnak a kis, tömzsi, „császárbanánt” tartják. Egy-egy asztalka előtt férfiak és nők guggolnak, tea, vagy kávé mellett. A csarnok egy távolabbi traktusában átható halszag árad felénk. A hal mellett itt kisebb-nagyobb rákok, tengeri uborka és sikló kapható kosárszámra. Az emberek elég halkan beszélgetnek. Láttunk idősebb asszonyokat, akik árujuk tetején ülve kínálgatják eladnivalójukat.. Itt tűnnek fel a feketére lakokzott fogsorú idősebb nők. Régen ez nagv divat volt, de ez már a fiatalságnál ritkaságszámba megy. (Folytatjuk) VIETNAM BaJe-Dalang — tengerparti üdülőhely a Tonkini-öbölben. 1962. január 1. sz*r<f* Nemzetközi szemle Zárszámadás 1961-ről Mielőtt új naptárt akasztunk a falra, vessünk egy pillantást a gyűrött régire is, amely egy eseményekben gazdag esztendő 12 hónapjának kiszolgált számlálója. Persze, naponként, vagy akár havonként pörgetve lapjait, nehéz lenne az óesztendőről sommás mérleget, vagy ahogy a termelőszövetkezetekben szokásos, zárszámadást csinálni. Mindenesetre azt megállapíthatjuk már a legelején, hogy az emberiségnek legmegbecsültebb nyereségrészesedése — a béke, amelyet állandóan fenyegetnek a nyugati háborús szövetségesek, a revánsvágyó német militarizmus. A béke szó után mindjárt következzék a most nem közhelyként csengő megállapítás: 1961: történelmi dátum lett Új korszak kezdete: az ember első útja a világűrbe. Mint ahogy Columbus és Magellan utazásai új korszakot nyitottak az emberiség számára. Gagarinnak, a 27 éves szovjet űrhajósnak sikeres útja a világűrben, ugyancsak egy fejezetet nyit az egész világ történetében. A Vosztok repülőútjával az ember átlépte a világűr küszöbét. S amikor azt mondjuk, hogy Gagarin tette az egész emberiség diadala, tagadhatatlan, hogy egyben a szovjet nép diadala is. Április 12. dátumát augusztus 6. követi, amikor Tyitov őrnaggyal a fedélzetén levegőbe emelkedett az embert szállító második szovjet űrhajó, hogy 24 órás földkörüli száguldásával jelezze a világűr ember által történt, személyes meghódításának immár kétségbevonhatatlan tényét. Az egész emberiség őszinte csodálattal adózott és adózik egész történelmén keresztül majd 1961. Legnagyobb eseményének, amely elérhető közelségbe hozta azt az időt, amikor embervezette űrhajók, utak törnek a bolygók között a Holdra, a Marsra és a Venusra. A tudósok jóslata szerint az új esztendő új meglepetéseket tartogat az űrrepülés továbbfejlesztésében, közelebbről a holdkutatás terén. De tekintsünk a földre, ahol legalább annyi problémával kell megküzdenie az embernek, mint amennyi titkot rejt még előtte a csillagos égbolt. Ezek a problémák az emberiség jelenének és jövőjének sorsát jelentik. A földi problémák megoldására 1945-ben létrehozták az Egyesült Nemzetek Szervezetét, amely, sajnos, még mindig nem tudott magasztos hivatala magaslatára emelkedni. Az ENSZ évenként két „félidőt” szentel a világpolitika jelentős — és olykor nem jelentős — kérdéseinek megvitatására. Ebben az esztendőben különösen sok szó esett a világszervezet „egészségi állapotáról”. Amióta a szovjet kormány a megváltozott világhelyzetnek megfelelően javasolta az ENSZ szervezeti módosítását, nyugati oldalról egyre növekvő nyugtalansággal tárgyalják e kérdés-komplexumot. Letagadhatatlan tény: ott ülnek az üvegpalota tanácskozó termeiben az utóbbi esztendőkben függetlenné vált országok népének képviselői, akik új erőt képviselnek a világszervezetben és megjelenésük a világpolitika porondján új hatalmi egyensúlyt hozott létre. A nyugati tömb, a NATO- és a NEATO-hatalmak csoportja, az utóbbi esztendőben számszerű kisebbségbe szorult az ENSZ- ben. A jelenlegi 104 tagállamnak csaknem fele, 51 a semleges tömbhöz tartozik. Ennek az új erőtényezőnek jelentkezése az ENSZ 1961. évi munkájába is már jelentősen éreztette hatását Angola, Algéria, Goa, sth kérdéseinek tárgyalásakor. Jó jelzi ez a tény a gyarmat rendszer összeomlásának időszakát. Új független államok jöttek létre fekete-Afrikában, India felszabadította területét a portugál gyarmatokat és napirendre került Nyugat-Irian felszabadítása a holland gyarmati rendszer alól. A gyarmatosítók kétségbeesett erőfeszítése területeik megtartására Algéria a legfrappánsabb példa. Az „anyaország” a plasztikbomba jegyében élte át az 1961-es esztendőt. Az ország belpolitikája ugyanis tovább betegeskedett az algériai problémával, de a gyógyulás útjára még mindig nem tért rá. Ugyanakkor a nemzetközi kérdések érdemi vitájától is távol tartotta Franciaországot. De Gaulle, aki e betegség orvoslására vállalkozott, tehetetlennek mutatkozik azokkal az erőkkel szemben, amelyek őt hatalomra emelték, s amelyek elleneznek mindenféle közeledést az algériai ideiglenes kormánnyal. Emiatt Franciaország egész esztendeje a szakadatlan robbanások sorozata volt. Az esztendők óta vajúdó laoszi válság április—májusban új szakaszához érkezett. A Pentagon olyan illúziókat táplált, hogy a lázadóknak nyújtott nagyarányú segítséggel, a fokozott fegyverszállításokkal a harctéren a maga javára döntheti el a küzdelmet, hogy majd a laoszi béke feltételeit így Washington diktálhatja. Noszavan zsoldos csapatai azonban demoralizálódtak, a lázadókat egymás után érték a súlyos vereségek, az egyszerű katonák tömegesen átálltak a törvényes kormány mellé. Ilyen körülmények között az Egyesült Államok napirendre tűzte a közvetlen amerikai katonai beavatkozás tervét, s a SEATO-t mozgósította. A paktumban résztvevő országok egy része azonban nem volt hajlandó belemenni a kockázatos vállalkozásba. Ez a válság nemzetközi üggyé szélesedett. A Genfben 14 ország részvételével összeült konferencia azonban a tűzszünet tartósításán túl csak kevés konkrét eredménnyel járt. A három laoszi herceg még a mai napon sem hozta létre Laosz koalíciós kormányát. Hruscsov és Kennedy bécsi találkozóját követően az Egyesült Államok és partnerei gyors ütemben fokozódó fegyverkezése, nyílt kihívásai és „erővel való” szüntelen fenyegetőzései következtében ismét sötét viharfelhők tornyosultak a nemzetközi égbolton. Az Egyesült Államok elnöke mindinkább engedte magát letéríteni a legszélsőségesebb amerikai körök nyomására a bécsi találkozón tanúsított realizmus útjáról. Az amerikai sajtó a vezető politikusok közvetlen irányításával igyekezett mesterségesen háborús hisztériát kelteni és elhitetni a közvéleménnyel, mintha a német békeszerződés aláírása, ezzel összefüggésben a nyugat-berlini probléma rendezése valamiképpen fenyegetné a nyugati államok biztonságát. Augusztus 13-án végrehajtották az NDK minisztertanácsának határozatát, államhatárként megerősítették Berlin szocialista szektorának határait. A demokratikus Berlin védelmére hozott intézkedések logikusak és szükségszerűek voltak, s az azóta eltelt idő bebizonyította ennek helyességét. Sikerült megzabolázni a nyugat-berlini kártevők, kémek és embercsempészek több mint egy évtized óta súlyosan káros felforgató tevékenységét. Mindenki előtt világos, hogy a Szovjetunió a német kérdés rendezésének előmozdítására milyen lépéseket tervez és hogyan képzeli el a Nyugat-Berlin körül kialakult veszélyes és bonyolult helyzet megoldását. Annál homályosabb még ma is a nyugatiak álláspontja, amiről még saját szemleírói is megállapítják, hogy senkinek halvány fogalma sincs, milyen elgondolásai vannak a Nyugat vezetőinek a nyugat-berlini kérdés rendezésére, s enyhe malíciával hozzáteszik: feltéve, hogy egyáltalán vannak elgondolásaik, kivéve azt az irreális és túlhaladott álláspontot, hogy minden maradjon a régiben. Az esztendő eseményeit nehéz lenne ilyen kis helyen felsorolni, de talán nem is feladatunk. Azonban szólni kell arról is, ami nem csupán az év nagy eseménye volt, hanem tágabb értelemben eseménye az új esztendőnek és eseménye lesz az új évtizednek, egész korszakunknak is. Amikor egy hatalmas nép egyesíti erejét és a világ előtt bejelenti, hogy húsz év alatt lerakja a kommunizmus alapjait — ez még hatalmasabb dolog, mint a világűr meghódítása! Elképzelhető-e hatalmasabb siker annál, minthogy egy nép, amely alig néhány évtizede még rettentő anyag, és kulturális elmaradottságban sínylődött, céljául tűzi ki, sőt tudja, teljes bizonyossággal, hogy tíz év múlva egy főre számítva is, jóval többet termel, mint az Egyesült Államok, a föld leggazdagabb és s0káig felülmúlhatatlannak tartott országa. A következő tíz évben pedig olyan anyagi és műveltségbeli bőségben lesz része, hogy lehetősége nyílik a javak szükséglet szerinti elosztásának fokozatos megvalósítására. Ne soroljunk számokat. E számok nem képesek a maga teljességükben elénk tárni azt az életszerű valóságot, amely gyakorlatilag már a megvalósulás stádiumában kerül. Hiszen az űrhajós páratlan élményét is felülmúlja a kommunizmus kitáruló képe. A villamosítás, a gépesítés, az automatizálás, az ipar ésszerű területi elhelyezése alapvetően megváltoztatja az ember megszokott életmódját, nemcsak a városokban, hanem az isten háta mögötti falvakban is. Nem kétséges, hogy a kommunizmus építésének sikerei meggyorsítják a mi szocialista építésünk ütemét is, egyben sietteti a kapitalizmus, az imperializmus hanyatlását, végső összeomlását. A mi erőnk, a szocialista tábor ereje, egyre szűkebb térre szorítja vissza a monopolkapitalizmus világgazdasági bázisát, azt a bázist, amelyből a háborúk keletkeznek. Így válik minden sikerünk, az SZKP kongresszusának világraszóló programja kézzelfogható valósággá. 1961-től úgy búcsúzunk, hogy a béke esztendejének, de a nehéz nemzetközi problémák évének tekintjük. És az ember, aki időtlen idők óta semmitől sem fél úgy, mint a nélkülözés és a háborúk okozta létbizonytalanságtól. békét vár az új esztendőtől is, mert ez az egyetlen szívből fakadó óhaja, mert csak békében lehet alkotni és jólétet teremteni. Mégis a békét váró ember megalapozott derűlátással léphet az új esztendőbe, amelytől remélheti, hogy közelebb hozza korunk égető világpolitikai problémáinak megoldását. LILIPUTI VÁGYÁLOM — Gyorsan, emberek, egy kis köteles! Nem fog ez itt nekünk talpraállni! ■ .