Népújság, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-28 / 255. szám

Megteremteni a harmóniát Kisköre. Két világ egy köz­ségben. Két világ egymásért — néha nagyon távol egymás­tól. ■ hbbmbí A ház kivülről olyan, mint egy palota. Nemrégen építhették, a falakról még hi­ányzik a vakolat. — Fáradjanak beljebb — tessékel be szívélyes mozdu­lattal a házinéni. Ne arra, m­int egy ajtó felé, — mert ab­ban a szobában már laknak. Az előszobában a két giccs­­festmény mellett meghúzódó vasszekrény jelzi, hogy nem családi otthonba, munkásszál­lásra érkeztünk. — Az a két vaságy még "sza­bad, remélem, jó éjszakájuk lesz — búcsúzik a néni s gyor­san kifelé indul a szobából. — Én hátul megalszom va­lahol... . Nem tudjuk, hol van ez a j,valahol”, de bizonyára meg­éri. Kiskörén ma nyolcszáz fo­rintot is fizetnek egy albérleti szobáért. Sóderrel megrakott tehervo­nat érkezik a pályaudvarra. Középkorú férfi cigarettázik a padon. Ahogy lassít a moz­dony, társaival együtt megin­dul az iroda felé. — Érkezett vagy húsz va­gon. Mi tízen ezt kirakjuk — kiabál túl mindenkit. — Hogy, hogy ti tízen — hördülnek fel a többiek. — És mi mit csinálunk? — Nektek is jut, jön a kö­vetkező szállítmány. — Ahá, a tégla — az ma­radjon csak nektek.« A „győztesek” örömmel ro­hannak a vagonok felé. A só­derben csikorognak a lapátok. A kisköreiek nem nagyon jártak régebben az állomásra. Nem volt itt nagy a forgalom. Négy-ötszáz tehervagon érke­zett a vágányokra havonta. Ma 1800 vagon sódert, zúzott követ, téglát szállítanak az erőműhöz. Régebben csak utazni lehetett az állomásról. Ma pénzt is keresni. Ezért ve­szekednek a kisköreiek. — Milyen lesz az erőmű? — kérdeztünk meg a főutcán ha­zafelé igyekvő embereket. — Milyen? El sem tudjuk képzelni. Az erőmű néhány száz mé­terre van a falutól. Ezeket a métereket nem könnyű meg­tenni a falusiaknak. Még csak az első lépéseknél tartanak. Az erőmű értékeit „aprópénz­ben” látják. Az utaknál, s jár­dáknál, a jövő fürdőhelyénél sokan ma még többre tartják az albérleti uzsorából, a va­gonlakásból származó forin­tokat. A másik világ, az ipari táj egyelőre alig jelent ennél töb­bet a falusiaknak. Kétforintos hull társai közé a rexasztalra. Lehet már ott vagy húsz forint. Erre megy a játék. — Édesapám, az mégse volt szép, hogy fejbe vágtál a ka­pával. — Dehogyis vágtalak én fej­be. Oldalba ütöttelek. De nem erősen. Az egyik vitatkozó férfinak odaszólnak: — Gyere már, Pista, te kö­vetkezel. A férfi lehajtja a tizenkét forintos sillerbort s odabotor­kál a rexasztalhoz. A színes műanyag golyók nem csattannak össze, hiszen alig lát, már a „játékos”. Az italbolt, parányi négyszö­gében vágn­i lehet a füstöt. A pulthoz nem lehet odaférkőz­­n­i. A sörrel áztatott asztalokra ■ tnuezkedő férfiak megtöltik ma az egész kocsmát. Az italozás­­ban találkoznak az emberek, a falusiak az építők egyaránt. A hangulat parázs. Itt szin­te már mindent lehet. Talán csak egyet nem, ezt paran­csolja a falitábla: „A rexasztalra poharat ten­ni tilos.” A cukrászdában üldögélve, két dupla mellett számoltunk. A faluban az elmúlt év első kilenc hónapjában több mint 3 millió 300 ezer forintot köl­töttek italra. Az idén egymil­lióval többet. Ez a többlet sör­­ben kifejezve: 437 700 pohár. A számolás közben dülöngé­lő, overállos férfi lépett be a cukrászda ajtaján s odatántor­­gott a pulthoz. — Mit parancsol? — kérdez­te a kiszol­gálónő. — Magát... A kislány elpirult, odasan­­k­ított az asztalunkhoz, remél­te, nem halljuk a diskurzust. Az idegen nem tudja, hogy kivel találkozik Kiskörén. Munkással, téesz-taggal, mű­szaki emberrel, az ország mely részéből érkezővel, falusi ér­telmiségivel? A szociológia mezőgazdasági községre sza­bott értékítéletei ma már nem alkalmazhatók Kiskörére. Ez a bonyolult társadalmi rétegeződés megnehezíti a kap­csolatok kialakulását. S a kap­csolatok egyelőre csak az ér­dekek szintjén kötődnek. A szükségszerű albérletben, a fo­rintokban, a mindent feloldó italban és könnyedebb élet­­szemléletben. De már fejlőd­nek az értékes kapcsolatok csí­rái is. Az erőmű építőinek fe­gyelmezett munkájában pél­dát látnak a termelőszövetke­zeti tagok. Az erőmű közelsé­ge lassan betör a gondolko­dásba is. Megteremteni a harmóniát. Nem könnyű. Különböző ér­deklődésű embereket kellene összekovácsolni a közös cél ér­dekében. Ehhez azonban meg­felelő körülmények is szüksé­gesek. Egyelőre az építők és a falusiak csak az étteremben, a kocsmában és a cukrászdában tudnak találkozni. Ezek pedig nem a legalkalmasabb helyek az értékes barátságok megkö­tésére. Épül az új művelődési ház. A jövőben egyre inkább az embereken fog múlni, hogy ta­lálkozzanak egymással. És a kommunistákon. Mert sokan vannak és nagy hatásuk van e­rőműre és a falura. Három­száz kommunistára vár a fel­adat, a vezetőkkel együttesen, hogy átformálják a ma még sokszor kicsinyes, szűk kör­ben mozgó emberi gondolato­kat. Nem könnyű a különböző érdeklődésű embereket össze­kovácsolni a közös cél érdeké­ben. Ehhez azonban minden­kinek ismernie kell a közös célt. És a kisköreiek ma még csak a jelen és a jövő valósá­gának egyes elemeit ismerik. Nem is tudnak az egészben gondolkozni. Nem is nagyon tudhatnak. Nem kapták meg a kellő se­gítséget a tisztánlátáshoz. Még vezetőiket is hiányosan tájé­koztatják. Az ismeretlentől pedig félnek az emberek. Job­bik esetben közömbösek irán­ta. (folytatjuk) Kapos­i Levente Fóti Péter Szeszélyes időjárás — jégkárokkal Az elmúlt hónapok rendkí­vül szeszélyes­­ időjárása sok kárt okozott megyénk mező­­gazdaságában is. Különösen a jégverés, amely a vécsi Rá­kóczi termelőszövetkezetben 378 ezer, az erdőtelki Arany­kalászban 565 ezer, a nagyré­­dei Szőlőskert termelőszövet­kezetben 2 millió 496 ezer fo­rint kárt tett a növényekben. Jelentős kár érte az erdőtelki Új Élet, az egri Nagy József, a maklári Lenin, az egri Do­bó, az átányi Dózsa­ termelő­­szövetkezeteket is, ugyancsak­ a jégverés miatt. A szeszélyes időjárásra jel­lemző, hogy októberben is jó­­néhány közös gazdaság jelen­tett jégverést, számottevő kár azonban nem keletkezett. Az Állami Biztosító a jégverés okozta károkat felmérte s a kártérítési összeget ki is fi­zette az érintett termelőszövet­kezeteknek; Csak három napot kérnék... Mi már olyanok vagyunk, hogy mindig­ jobban tudjuk a más dolgát, mint a magun­két. Látszik ez abból is, hogy ezer meg ezer taná­csunk van mindig kéznél gyárigazgatónak és kémény­seprőnek, szövetségi kapi­tánynak és kereskedőnek, színházi rendezőnek, cuk­rásznak, építésznek, de a ma­gunk szám­ára alig akad csak egy is. Meg aztán szo­kás nálunk megkérdezni új­ságban is, televízióban is, hogy „mit tenne, ha ön len­ne a...?" S ilyen kérdések­re úgy, de úgy bele tudjuk élni magukat más ember sze­repébe, hivatásába, hogy bár a sajátunkba tudnánk úgy! Mondtam is már nemegy­szer, hogy nem kéne ide se mechanizmus, se semmi, csak valamiféle generális átszervezés, amelynek követ­keztében mindenki mást csi­nálna, mint amivel most fog­lalkoznia kell. Menne itt minden, akár a karikacsapás! Példának csak a magam esetét veszem. Mert ha törté­netesen én lennék a ... No, mi is lennék? Mondjuk ház­mester, hogy ne vádoljanak karrierizmussal. Akkor én olyanra sikálnám a lépcső­házat, hogy akár a költőn lehetne teríteni a vasárnapi ebédhez! És a gyerekeket nem üldözném ki az alagsor­ból meg az udvarból, dehogy zavarnám ki! Közibük áll­nék ipiapacsolni, ügyelnék, hogy ne fajuljon el a játék, meg minden. És még olyan kényes helyen sem jönnék zavarba, amilyen manapság egy panasziroda. Nem hiva­talból osztanám az igazságot, de nem ám; minden panasz­nak személyesen járnék utá­na, a tények fényességénél ítélnék! Nálam nem feküd­­­nének egymás hegyén-hátán­ az akták. Mert minden ügy­nek lelke van, tessék elhin­ni! Azt kell­­ megérteni, s nemcsak ilyen kis hivatal­ban, magasabb helyen még inkább. Magasabb hely... Bi­zony ... Mert az sem bo­szorkányság. Lennék csak én... én majd tudnám! Hogy a törvény, meg az anyagellátás? Kifogások. Em­ber kell oda! Le kéne söpör­ni a megnyugvás pókhálóját az agytekervényekről, igen! Ott van egy nagyvállalat, hol itt recseg, hol ott. Csak három napot kérnék a vezér­­igazgatói székben, hármat. Rend lenne. Mert az első napon gon­doskodnék egy kitűnő he­lyettesről; a másodikon fel­venném a fizetésemet; a har­madikon pedig megkezde­ném az akciót a véglegesíté­semért. Hogy azután? Hát azután is tudnám én, miként kell jól dolgozni egy pincérnek, egy házmesternek, egy tsz­­elnöknek... Sz. Simon István temtHkeditifik az új törvényekkel A bér és a juttatások (Befejező rész.) A Munka Törvénykönyvét áthatja az az alapelv, hogy aki többet nyújt a vállalatnak, a népgazdaságnak, az többet is kapjon. Az eddigiekben ismertetett rendelkezé­sek között is már egy sor olyan intézkedés szerepel, amely,, érvényre juttatja ezt az elvet. Leginkább azonban a mun­ka díjazásával és a különböző juttatásokkal foglalkozó előírások adnak rá módot, hogy a vállalatok a fenti alap­­elvet érvényre juttatva különbséget tehessenek a dolgo­zók között és felszámolják az egyenlősdi szemléletét és gyakorlatát. A törvény központi irányelvként csupán annyit mond ki, hogy a díjazás rendszerét a végzett munka mennyisége, minősége és társadalmi hasznossága figye­lembevételével kell meghatározni, egyébként pedig biz­tosítja a helyi szabályozás lehetőségét. A vállalatok ma­guk választják meg a különböző ösztönző bérrendszere­ket és bérformákat. Maguk dönthetik el, hogy adott mun­kakörben és munkahelyeken a termelés mennyiségének a növelésére, a minőség javítására, anyagtakarékosságra vagy létszámmegtakarításra kívánnak ösztönözni, így a vállalatoknak sokféle lehetőségük lesz a kiemelkedő munka kiemelkedő elismerésére. A díjazás szempontjából a leglényegesebb a részese­dési alap felhasználása, amit a kollektív szerződésben kell majd szabályozni. A részesedési alap nagysága, mint is­meretes, a vállalati gazdálkodás eredményességétől függ Felhasználásában azt az elvet kell érvényesíteni, hogy azoknak a teljesítményét honorálják a legjobban, akik­nek a munkája leginkább hozzájárul a gazdasági ered­mény, tehát a részesedési alap növeléséhez. A kollektív szerződés rögzítheti majd azoknak a körét, akik a maxi­mális nyereség elérése esetén átlagosan 80, 50, illetve 15 százalékos részesedést kaphatnak évi keresetük alapján Az új szabályozás alapján a vállalatok a béren kívül a díjazás egyéb formáival, különböző juttatásokkal is el­ismerhetik a dolgozók munkájét. E juttatások forrása is a részesedési alap, s a vállalatok a kollektív szerződésben dönthetik el, hogy a részesedési alapból mennyit fordíta­nak a közvetlen egyéni díjazásra és mennyit közvetett juttatásokra. A vállalat például köteles a dolgozó üzemi étkeztetéséről gondoskodni, s a részesedési alap terhére hozzájárulhat az üzemi étkeztetés megszervezéséhez és színvonalának javításához. Ugyanígy a részesedési alap terhére meghatározott összeget fordíthat gyermekintéz­mények létesítésére, lakásépítési akciókra, üdülők fenn­tartására. Hogy melyik juttatást és milyen formában tá­­mogassák, azt a dolgozók kollektívája dönti el, s az ennek megfelelő intézkedéseket, a kollektív szerződésben kell rö­v­teni Természetesen csak olyan intézkedéseket, lehet a­ kollektív szerződésbe bevenni, amelyeknek anyagi fe­dezetét a vállalat gazdálkodása biztosítja. A kollektív szerződésekben a juttatások szempontjá­ból is érvényesíteni lehet azt az elvet, hogy a nehéz, egészségre ártalmas munka, a szociális helyzet, a munká­ban töltött idő alapján differenciáljanak. Lehetőséget ad­hat például a kollektív szerződés arra, hogy az egészség­re ártalmas munkakörökben nagyobb kalóriájú étkezte­tést biztosítsanak. Előnyben lehet részesíteni a sokgye­rekes családanyákat, vagy a szociális szempontból külö­nösen rászorulókat, a nyugdíjasokat. A kedvezményes üdülés juttatásánál, indokolt különleges figyelmet fordí­tani azokra, akik nehéz fizikai munkán, vagy egészségre ártalmas munkakörben dolgoznak, s jobban lehet érvé­nyesíteni a kiváló munka megbecsülését is az üdülési be­utalók kiadásánál. A munkahelyhez való hűség, a munkában eltöltött hosszú idő elismerésére a Munka Törvénykönyve tovább­ra is fenntartja a jubileumi jutalmat. E jutalom adomá­nyozásánál több egyszerűsítésre és könnyítésre ad lehető­séget A folyamatosság követelménye itt is érvényét vesz­ti, s csupán a munkában töltött évek számítanak együt­tesen ahhoz, hogy valaki a 25, 40 illetve 50 éves jubileu­mi jutalmat megkapja. A nyugdíjazás évében esedékes jubileumi jutalmat már a nyugdíjazáskor ki kell fizetni, s a 40, illetőleg 50 év után járó jutalmat akkor is ki kell fizetni, ha valakinek a nyugdíjazáskor csak 31, illetve negyven éves munkaviszonya van. Ez a rendelkezés első­sorban a dolgozó nőknek kedvez, hiszen többségük az 55 éves nyugdíjkorhatárt elérve nyugdíjazását kéri, s így 40 éves munkaviszonnyal nemigen rendelkezik, ötven éves munkaviszonnyal pedig nemcsak a nőknek, hanem a rouedrba menő férfiaknak is csak viszonylag kis hánya­da rendelkezik a nyugdíjazáskor. Ez a könnyítés is kife­jezi a munkában töltött dolgos élet különleges megbecsü­lését. S. E. Egyszerű, szü­rke emberek. Fogalmuk sincs az úri cico­mákról, kérges tenyerekkel ke­resik a betevő falatokat. Pár lépéssel arrébb már senkinek sem hiányoznak, mindennap csak egyet várnak tőlük: a munkát. S dolgoznak. Keztük nyomán lesz valóság a bonyolult ter­vekből, bújik ki a szén a föld alól, indulnak, s dolgoznak a gépek. Nélkülük semmi sem történne itt, a hétköznapok mmberei nagyszerű dolgokat művelnek. Talán nem is sej­tik, hogy mekkorát... . ,,Elcsavarogtam az élete­met...” Szarkalábas, kipirult arc, egymásba futó ráncok. Az el­múlt évtizedek örök tanúi biz­tosan sok jót, rosszat, örömet, bánatot tudnának feleleveníte­ni Máté Mihály 58 esztende­jéből... — Elcsavarogtam az élete­met. Mint egy komikus. Csak nem lanttal róttam az utat, hanem nehéz szerszámokkal. Kevés hely van már ebben az országban ahol ne járt volna, kérem. Máté Mihály. Még Jugoszláviában dolgoztam, a nagy földrengés után. Két évig építettük a várost. Én még egy fillért sem kaptam ingyen életemben, minden garasért verítéket adtam. Most már mindegy. Fő, hogy bírom. Mert akarom bírni. — Merre való, Mihály bá­csi? — Hajdúböszörményben szü­­­lettem, ott él a család is. Már nagyok a gyerekek. Ide a múlt évben jöttem. Nem magamtól, de jöttem, mert mondták. Ács vagyok, most éppen egy pe­­remszorítón dolgozunk. — Bírja még a munkát? — Muszáj. Két év kell még a nyugdíjig. Azt már itt aka­rom lehúzni. Felmegyek én még a legmagasabb torony te­tejére is. — A kereset? — Két és fél ezer körül. Ha túlóra van, még több is. Nem rossz.. — Tetszik ez a nagy épít­kezés? — Hát mondhatom, hogy szép dolog készül UL — Hetente hazajár? — Igen, mint a többiek. Visszük a pénzt a családnak... „Még a barázdákra is emlékszem.. — Kecskés bácsi, maga tény­leg visontai? — Az bizony, mégpedig tős­gyökeres, falubeli. Ebben a fa­luban születtem, itt akarok meghalni is. Képzelje, hogy jártam? Hát nem az én földe­men állították fel ezt a masi­nát, amit kezelek? Reggelente mindig azt hiszem, hogy ka­pálni jövök. Még a barázdák­ra is emlékszem. Ez a földda­rab, kérem, a Kecskés János birtoka volt. — Őszintén mondja már, János bácsi, nem­ sajnálja? — A földet istenemre nem. A falut azt nagyon. — Gyalog jár ki? — Dehogy gyalog, busszal. A busz nagyon kényelmes. — Látott már valaha ilyen nagy építkezést? — Én, kérem, még soha. Óriási munka megy itt. Okos ember lehetett, aki kitalálta. Én megmondom őszintén, úgy, ahogy van, most nem dolgo­zom annyit, mint valaha. Pén­zem mégis több. Szóval, ne­kem jól jött ez a nagy munka. — Eszébe jutnak-e még né­ha a barázdák? — Nem azt mondom, hogy nem, de oda se neki. Tudja, a jobbért könnyen felcseréli az ember a jót... „Hatszáz forint mindig elmegy...” Földi János „új fiúnak” szá­mít még a brigádban. Mizser­­fáról jött, egyébként Bükkszé­ken lakik. — Szanálás volt a bányá­ban, azt mondták, nincs rám szükség. Eljöttem ide. Nincs szakmám, de azért mindenhez értek egy kicsit. Nemrég üzen­tek a bányától, hogy ha aka­rok, visszamehetek. Nem hi­szem, hogy elmegyek innen. Nem szeretek vándorolni. — Jól keres? — 2390 megvan. Nem sokat költök, de hatszáz forint min­den hónapban elmegy. A töb­bit hazaadom a családnak. Szállóban lakom, a koszt is jó, így kevésből kijön az ember. Inkább az utazgatás kerül sokba. — Most min dolgozik? — A torony állványait kell szétszerel­ni. — Ha egyszer mégis el­megy majd innen, szívesen emlékszik vissza Visontára? — Miért ne, nincs nekünk itt semmi bajunk... Néhány év múlva, ha vége lesz az építkezésnek, hiába keresnénk Máté Mihályt, Kecs­kés bácsit, Földi Józsefet Vi­­sontán. Senki sem emlékszik majd rájuk. Pedig ők is itt voltak. Eleget téve kötelességüknek, sok egy­szerű, szürke társukkal együtt felépítik az új Visontát. Kodl József Három arc Vi­sonkáról:­­senki sem­ emlékszik majd rájuk... 1967. október 28., szombat

Next