Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-15 / 38. szám
Egy hét... Bogár képpen !. Öt fii sexparti. Öt fiú és egy lány. Micsoda erkölcsi fertő?! De az ég büntetése nem maradt el. Úgy bizony. Kétszeres élmény volt a számomra a Maupassant hasonló című novellájából készült holland televíziós film. Sőt: háromszoros. Vegyük sorba az élményeket, mert érdemes és talán értékes is a felidézésük. Mitől nem , ,sexparti” ez a film? Csak attól és azért, mert egy olyan író írta meg a történetet, mint Maupassant, a világirodalom kétségkívül egyik legsajátosabb egyénisége. A pikánsnál is kissé merészebb történet az írói tollon nemes lírává, igaz emberséggé, a barátság, a szeretet, az összetartozás és összetartás nemes veretű drámájává vált. Ha egy közepes író írja meg Bogár és társai „közös” nyarát, aligha lett volna az alkalmas megfilmesítésre. Legalábbis nem milliókhoz szóló tévéváltozatban. De élmény volt számomra azért is, mert a Bogár — bevallom, nem ismerem és az „összegyűjtött”-ben sem leltem rá az eredeti elbeszélésre — alkalmat adott arra is, hogy egy nálunk kevésbé, vagy egyáltalán nem ismert tévéművészet, a holland letegye a névjegyét a nézők asztalára. Megkapó, megható és imponáló volt e névjegyletétel. Újabb igazolása annak, hogy a kisnépek kis televíziói (?) is képesek nagyot, művészit, emlékezetest alkotni. És nem kell különösebb bátorság megfogalmazni: ahol a Bogár megszületett, ott ihletett szinten űzik a televíziózást. És végezetül, ám nem utolsósorban, élmény volt a színészi játék, a rendezői feszes fegyelem, amely a lényegre, az arcokra, a villanásokra, az emberi kapcsolatok apró rezdüléseire koncentrált, s amely képes volt nemcsak megtalálni, de hitelessé is teremteni az ifjúság sokszínű arcát, s a sokszínűség mögött az „egyszínű” tisztaságot Jan Ke ja személyében egy igencsak invenciózus, érzékeny rendezőt, lírai alkatú művészt ismerhettünk meg. A fiatal színészgárda közül a legkiforrottabb kétségkívül a címszerepet játszó és nemcsak igazán szép testű, de felszabadultan és egyben mély átérzéssel szuverén alkotóként megjelenő Teumse de Kleik volt, de kevés gesztussal is sokat mondó, miliőt teremtő volt az öt fiú alakítása is. E háromszoros megelégedettség nyomán fogalmazódhat meg újra az igény, hogy lehetőségeihez képest tallózzon még bátrabban és gyakrabban a magyar televízió az úgynevezett kis országok tévéalkotásai és alkotói között. Nemcsak azért — bár ez sem lebecsülendő —, hogy az anyagiak szűkössége is ösztönözhet erre, de még inkább azért, mert ezekben az országokban, lett légyenek azok bármely pontján is a világnak jelentős alkotások születhettek és születnek is nap mint nap. A világ teljes képéhez —televíziózásban is — a hatalmasok mellett a kicsik is hozzátartoznak. Sőt: talán ők adják meg az egysíkúság igazi ellentmontját, a nemzeti és egyben művészi sajátottságot. Gyurkó Géza Mérkőzés az élettel Folyik a mérkőzés.A játékosok biztonsággal, ügyesen mozognak a pályán, a jobbik csapat már a harmadik gólt lövi. A labda látszólag olyan, mint a többi. Csak ha gurítják, dobják, mintha fémek csörögnének benne. Nagyon is célzatosan: ez a sportszer ugyanis vakok számára készült. A tévé Pénteki randevú című műsorában Déri János riporter a Vakok és Csökkentlátók Intézetébe kalauzolta el a nézőt. Egyszerű, szép szavakat hallhattunk. A teljes életre törekvésről, a beilleszkedésről, az értelmes célszerű cselekvésről. Pózmentes, szánalom nélküli volt mindenük riport. Mert nagyon is igaz, amit elmondtak a megszólalók. Ellenkeznek a nézettel, hogy a vakoknak külön világuk lenne. Nagyon is e világban élnek ők, fogyatékosságuk nem gátolja őket abban, hogy ugyanolyanok legyenek, mint a többi ember. Megismerkedtünk egy fiatalemberrel. Teljesen vak, mégis szemüveget hord. Elmondta: azért, ha megy az utcán, ne keltsen szánalmat fehér botjával, ne kérjen szavak nélkül is segítséget. Bízik magában, bízik erejében. Ám a társadalomnak közvetlenül is kötelessége van. Mert többet ér egy százalék segítség, mint száz százalék sajnálat. ( mik-es) Az idő próbája Negyedszázaddal ezelőtt jelentős színházi eseménynek számított Mesterházi Lajos Pesti emberek című drámájának bemutatója. A művet akkor a debreceni Csokonai Színház művészeinek tolmácsolásában láttam, s másokkal együtt nagyra értékeltem nemcsak az író tisztánlátását, árnyas valóságelemzését, jól megmintázott figuráit, hanem fordulatos cselekményszövését, konfliktust teremtő, s azokat megoldó készségét. A hajdani közönség épp ezért várta érdeklődéssel az egykor nagy sikert aratott darab tévéváltozatát. Lényegében nem csalódtunk, hiszen a stáb — Várkonyi Gábor rendező rátermettségre A Pesti emberek szereplői: Piros Ildikó (Mónika), Huszti Péter (Sándor), Dunai Tamás (László) és Bálint András (Béla), valamint Lukács Sándor (Desire) valló irányításával — majd, hogy hiánytalanul felvillantott minden időálló értéket. Ezzel magyarázható, hogy ez az alkotás ma is aktuálisnak, gondolatgazdagnak tűnt. Akkor is, ha napjainkban már más a „módi”, ha egy-két mozzanat egy kissé didaktikusnak tűnt. A szerző, a mindenkori ember vívódását mutatta be hamisítatlan hitelességgel. Ez a nerpes szándék tükröződött a gonddal formált színészi alakításokban is. Elsősorban Piros Ildikó — Mónika életre keltője — törekedett sokrétű jellemábrázolásra, emlékezetes pillanatokkal ajándékozva meg valamennyiünket. Érdemes volt képernyőre vinni ezt a produkciót, mert igaz, tanúvallomás — a mai nemzedékek számára — arról, hogy a történelem viharában miként lehet megőrizni az emberséget. Biztató nyitány Vasárnap délután új műsorral jelentkezett Egri János. Korábban már elbúcsúztunk a Lehet egy kérdéssel több? című játéksorozattól, s most a stafétaváltás tanúi lehettünk. Az Elmebajnokság nyitánya önkéntelenül is összehasonlításra késztetett. Még kötődtünk a megszokotthoz, s ezért kissé aggályoskodva fogadtuk az újat. Egy biztos: nem a legsziporkázóbb ötlet szülötte, arra azonban mindenképp jó, hogy szórakozva gyarapítsák ismereteinket, hiszen a záporozó kérdések felölelik a humán és a reál tudnivalók gazdag tartományát, s arra ösztönözik a kíváncsibb természetűeket, hogy forgassák a lexikonokat, a szakkönyveket, azaz bővítsék tájékozottságukat. Menet közben aztán ki lehet iktatni az esetleges hibákat, megszüntetve az olykori vontatottságot. Így még önfeledtebbé válik, s kamatozóbbá lesz a felhőtlen kikapcsolódás. Méghozzá százezrek javára. (pécsi) Heti ajánlat Lesz miből válogatniuk azoknak a versenyzőknek a héten, akik legszívesebben a televízió programjaira figyelnek. Szerdán a 2-es csatornán látható majd a Miskolci Nemzeti Színház előadásán készült felvétel: Peter Buckman színműve, a .. .most mind együtt! Csütörtökön az 1-es főműsorában tekinthetik meg a Nyomozás című tévéfilmet, amely Somogyi Bélának és Bacsó Bélának, a Népszava felelős szerkesztőjének és munkatársának meggyilkolásáról készült. Pénteken délután folytatódik a Déry Tibor Felelet című regényéből készült sorozat. Ugyanaznap este kerül képernyőre a Telepódium új bemutatója, Fehér Klára bohózata, a Tökéletes házasság. És még mindig a tévé. Szombat délután indul a Karl Marx ifjú évei című kétrészes sorozat. Befejeztével a 2-es csatornán Illés Endréhez látogat a Szép szó riportere. Szombat éjjeli ajánlatunk: Jancsó filmje, a Szegénylegények. Szombaton a Népújságban elsősorban a Világkép résztvevőinek készül a magyar reneszánsz korát feldolgozó művészettörténeti összeállítás. Wagner-centenárium Világszerte megemlékeztek Richard Wagner német zeneszerző halálának századik évfordulójáról. A XIX. századi drámai zene kimagasló újjáformálóját 1883. február 13-án Velencében, munka közben, hetvenéves korában ragadta el a halál. Pályájának talán legfontosabb városában, Bayreuthban koszorúzási ünnepséget tartottak sírjánál. UTAK, KERESZTUTAK (XVI/15) Szocialista művészet Ellentétes elméletek, felfogások következtében ma még nem tudjuk egyértelműen megfogalmazni a szocialista realizmus fogalmát. Magatartás, stílus, politikai irányzat közvetlen tükörképe-e a szocialista realizmus? Nem stílus, mert minden stílusban jelentkezhet, s magatartásnak is csak annyiban az, hogy a művészi módszer és magatartás nehezen választható el egymástól. Leginkább tehát emberi alapállásból következő módszernek nevezhetjük. Hosszú előzménnyel, melynek első periódusát a párizsi júniusi felkelésből (1848) az első orosz proletárforradalomig (1905) szokás megjelölni, mint az előkészületek korszakát. A második korszak, 1905-től 1917-ig, a Nagy Októberi Forradalomig tartott, míg a harmadikat a harmincas évekkel határoljuk el, a következőt az ötvenes évek végével, s aztán a fejlődés újabb állomásai következnek. A periodizálás kérdése kevésbé fontos annál a sokkal izgalmasabb vitánál, amely meghatározása körül folyik. Mert ez a meghatározás hol annyira leszűkül, hogy csupán egy szűk körre terjed ki, másszor pedig — s igazságosabban —, a múlt és jelen sokszor ellentétes stílusú, de java alkotóira figyel. Gorkijt és Majakovszkijt, Aragont és Nexet, Solohovot és Eizensteint, József Attilát és Derkovitsot nem tagadták meg, még a vitatkozásra készek sem. Ellentmondások akkor támadtak, amikor ilyen vagy amolyan értelemben vett formalizmust kiáltottak ki szocialista realizmus címén, rossz naturalizmust, vagy minden művészi értéket nélkülöző politikai szólamokat. A „szocreál” egy időben rosszízű értékjelzője lett az alapjában véve dilettáns, eklektikus, sokszor giccses álművészi megnyilatkozásoknak is, ugyanakkor a szocialista realizmus példás alkotásokban bővelkedik. Itt ne csak Solohov Emberi sors című regényére gondoljunk, vagy a Szállnak a darvak című filmre, hanem arra is, hogy a „szocreál” építészet bármennyire is tévedett arányaival, bármennyire is fellengzős volt gyakran külső megjelenésében, alaposan, jól megépített konstrukciókat teremtett. Az impresszionizmus éppúgy termi a posztimpresszionizmusban a felszínes, üres piktúrát, mint ahogy a konstruktivizmus az embertelen „kocka” építményeket, a kubizmus éppúgy szült formalista, funkciójának nem megfelelő használati tárgyakat, mint amennyire az expresszív kifejezési formát fel lehet használni semmitmondó handabandázásra. Minden teljes értékű művészi irány kitermeli a maga selejtjeit is. Ha Gorkij vagy József Attila a maga teljes emberi hitelét adta érte, a maga egyetemes művészi felkészültségével vállalni tudta, ez elég garancia arra, hogy ne kételkedjünk a szocialista realizmus lehetőségeiben, művészi értékeiben. A szocialista realizmus, mint eszme, a tárgyakban testesülhet meg legemberibben, jó közérzetünket biztosító, jól funkcionáló tárgyakban. A hazug irodalmat nem olvassuk, a rossz szobrok mellett érzéketlenül elmegyünk, silány zenénél kikapcsoljuk a rádiót De a rosszul megépített lakásokban kényelmetlenül érezzük magunkat, nyugtalanok és idegesek leszünk. Idétlen evőeszközök, hozzáférhetetlen motorok, kényelmetlen bútorok mindennapjaink rossz közérzetét okozhatják. Nem mindegy tehát, hogy milyen tárgyi környezetben élünk. Beszélnünk kell a szocialista realizmus (bár véleményem szerint helyesebb lenne egyszerűen szocialista művészetnek nevezni), és anaturalizmus viszonyáról is. A fellengzős pátosz egyértelműen hibáztatható, és hibás-e a festő, aki — mondjuk — a mostanában sokat vitatott Füttyös lányt, az első női kalauzt megfestette? Azt mondjuk, a szocialista művészet minden kifejezésformában jelentkezhet, mert alkotói módszer és nem stílus. Ha így van, akkor a naturalizmusban is. Hogy idejét múlt láttatási módszer? Az expresszionizmus is az, mégis Európa-szerte feltámadt. Jobb lenne úgy megközelíteni a kérdést, hogy az a bizonyos kép megfelel-e a maga törvényszerűségének, vagyis: jó naturalista kép-e? Igen. Minden a helyén van, arányai, kompozíciója hibátlan, s aki emlékezik még arra, amikor ezek az egyenruhás nők megjelentek, a nő lábtartását, cipőjét, zokniját, egész tartását a saját emlékezetében is így tartja jellemzőnek. Bármily fényképszerű, nem valószínű, hogy egyetlen fénykép is egyesítette volna a sok-sok nőben szétosztva jelentkező vonásokat. A maga nemében jó kép ez, valamikor azokat az éveket híven rekonstruálhatják majd belőle. S ha ismételten azt mondjuk, hogy a szocialista művészet más kifejezési formákban is jelentkezhet (gondoljunk az absztrakcióig elmenő plakátokra), akkor miért ne választhatná bizonyos esetekben a naturalizmust? Ne a formát, hanem a minőséget védelmezzük. Dési Huber Istvánnak kell igazat adnunk: „Eddigi próbálkozásaink tehát azon csúsztak el, hogy művészetünket befejezett formák közt akartuk megcsinálni. Ma lesújt, de fel is emel a tudata, hogy festészetünket nem lehet megcsinálni előre elképzelt keretek és módok közt. Dolgozni kell, keresni, kutatni, s közben a szocialista művészet valahogy megszületik. A mi munkánk tehát annyi: tanulmányozni, felszívni a festészet eddigi eredményeit, kutatni a mesterség aktuális problémáit, és átélni, átérezni a világnak, társadalomnak, természetnek, életnek azt a részét, amellyel egynek érezzük magunkat, s amelyet kifejezni kívánunk. A többi laborálás közben magától kell hogy létrejöjjön. Vagy amennyiben nem jön létre, úgy nem is él élményszerűen bennünk, s akkor hiába minden törekvés, szándék.” Koczogh Ákos (Következik: 16. összefoglalás, vagyis: új avantgarde)