Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-20 / 170. szám
4. AUTOMATIZÁLT LABORATÓRIUMI ADATFELDOLGOZÓ RENDSZER. A budapesti Péterfy Sándor utcai Kórház Rendelőintézetben elkészült a központi automatizált laboratóriumi adatfeldolgozó rendszer. Az ország első ilyen jellegű számítógépes rendszere csaknem 250 féle laboratóriumi vizsgálatot kezel, a leleteket összesíti, továbbítja a kórházi osztályokra, illetve a kerületi rendelőintézetek laboratóriumába. Minden adatot tárol memóriaegységében, jelentősen csökkentve az adminisztrációt (MTI fotó: Pintér Márta felvétele / KSI Agria ’83 A harmadik orgonahangverseny Hétfőn este a nyári orgonahangverseny-sorozat egyetlen külföldi vendége, Jacob Witwer (Svájc) játszott az egri székesegyházban. A közönséget ebben az esetben is fokozott érdeklődés hozta el erre a koncertre, mert egy más országból, „idegen iskolából” származó művész mindig hoz újdonságot, ha másban nem, legalább a műsor összeállításában, a művek összetételében adja azt a művészi karakterére jellemzőt, amellyel a hallgatóság élményét megtetézheti. Így volt ezúttal is. A barokk mesterek közül kiválasztotta a legnagyobbat, Bachot. De rögtön odaállította mellé Walthert, Bach barátját és rokonát, aki ugyan szellemi mondanivalóban eltörpül a nagy kortárs mellett, mégis a d-moll toccata és fúga (BWV. 565.) mellett a szerényebb tartalmú és felépítésű B-dúr concerto romlatlanul idézte azt a barokk zenei ízlést, amely által egy egészséges szellem termelte ki a maga mindig is élvezettel hallott mondanivalóját. Mozart f-moll fantáziája kedvenc darabja az orgonistáknak. Witwernek is szemmel láthatólag! És hogy a svájci orgonista nem véletlenül nyúl az ünnepi hangulatot teremtő darabokhoz, azt Mendelssohn c-moll szonátájával (Nr. 2.), annak remek megszólaltatásával is bizonyította. Boelmann, az elszászifrancia mester szvitje a századvég költőien finom romantikája. A Suite gotique ma is élő zene. A négytételes műben, ebben a csillogó táncfüzérben nem nehéz felfedezni a költőiségen túl azt az áradó életszeretetet és örömöt, amit a rövid életű zeneszerző megörökített harmóniáiban. Most, a Witwer értelmezésében felhangzó Bach-mű más színeket hozott, más belső feszültségeket elevenített meg, mint a már korábban hallott előadásban. Mintha Witwer ujjai jól összehangolt zenekar játékát kívánnák helyettesíteni. Akkor sem indult el a feltétlen drámai hatáskeltés felé, amikor erre a fúgában minden lehetősége megvolt. Az orgonista lírikus alkat. És hogy a derű uralkodik szemléletében, azt azzal is elárulta, hogy a Mendelsshon-szonáta után a Suite gotique-kal fejezte be azt a minden részletében átélten végigjátszott, nagy technikai fegyelemmel és ökonómiával felépített műsort, hogy a hangverseny végére a fenségestől eljusson a derűig. Ez a derű a gall szellem követeként ismertette meg velünk Jacob Witwert, a luzerni zenekonzervatórium professzorát és természetesen a templomi orgonistát Svájcból. Farkas András Helyzetgyakorlatok, Karinthyra Hovatovább eljutunk oda, hogy Karinthy Frigyesről, csodálni való műveiről már csak közhelyeket tudunk mondani. Ez pedig nem a géniusz lebecsülésének tükre, sokkal inkább a ma előadói fantáziátlanságának bűne. Mert olvasni Karinthy humoreszkjeit ma is lebilincselő, de ha úgy tetszik, fölszabadító. Még akiben nincs is meg az alázat az örök életű humorista iránt, óhatatlanul „behódol” szellemének. Nehéz hát minden színésznek, előadóművésznek a dolga, aki arra vállalkozik: tolmácsolja írásait. Sokan új meg új értelmet, mondanivalót keresnek bennük, s ha ezt nem sikerül átadniuk a közönségnek, bele is buknak. Mások, tán nem is a hagyománytisztelettől indíttatva, csupán „kopírozzák” az elmét. Tény viszont, hogy a szerző interpretálása minden előadóművész számára iskola. Hétfőn este az ő műveivel találkozhatott a közönség az Agria Játékok pódiumán az egri Dobos cukrászdában. S nem véletlen, hogy ezt hangsúlyozzuk: a nagy humorista élt a színpadon. Két sokat ígérő, tehetséges művész lépett a közönség elé, Rudolf Péter és Szerémy Zoltán. Alaposan átgondolt, szépen felépített volt műsoruk. Értő, igényes válogatásra vall, hogy épp azokat a műveket tolmácsolták a Dobos cukrászda közönségének, amelyeket ők is hangsúlyosnak tartanak. S az sem lehet véletlen, hogy művészi-emberi alkatukhoz mérték mindenik humoreszket. Csupán a kivitelben hibáztak, s nem is keveset. Bántó volt műsoruk során a többszöri „baki”. Pedig igazán iskolázott módon mutatták be műsorukat, többször úgy éreztük, talán túlontúl is. Olykor az volt a néző érzése: egy-egy helyzetgyakorlatnak tanúja, a színész mesterségbeli fogásainak szemlélője. Rudolf Péter temperamentuma, átérző ereje többnyire feledtette a közönséggel az előadóest hiányosságait. A szék és az ember című jelenetben azonban elvétette az arányt: a második részben túlhajszolta önmagát, már-már hitel nélkülivé vált addig megkomponált figurája. Szerémy Zoltán nagyszerű orgánuma egyértelműen megnyerte a közönséget. S ha még az előadóest megkomponálása szerint olykor háttérben is maradt, egy-egy jelenetével tagadhatatlanul vitte a prímet. (mikes) Kettős jubileummal Évadkezdés a szegedi Dóm téren A hét végén megkezdődnek a szegedi szabadtéri játékok előadásai. A Dóm téren az idén jubileumokat köszöntenek: ötven éve, 1933-ban volt ugyanis a játékok alapításának éve, amikor Hont Ferenc rendezésében e helyszínen először adták elő Madách remekművét, Az ember tragédiáját. 1939-ig tartottak ezután minden évben nyári előadásokat a Fogadalmi templom előtt, a második világháború után pedig éppen negyedszázada, 1959-ben nyílt lehetőség a játékok újrakezdésére, így a játékok felújítását követően a huszonötödik évad kezdődhet meg az idén. Az idei nyitóelőadáson július 22-én, pénteken ismét a Tragédiát játsszák Vámos László rendezésében. Ádámként Bubik István, Évaként Tóth Éva, Luciferként Balkay Géza lép színpadra, az Űr hangját Sinkovits Imre szólaltatja meg. Július 23-án, szombaton és július 24-én, vasárnap a IX. nemzetközi szakszervezeti néptáncfesztivál gálaestjét tekinthetik meg a nézők. Tíz ország mintegy hétszáz táncosa mutatja be a Hegyen-völgyön lakodalom című műsort. Novák Ferenc művészeti vezetőnek és Daróczy-Bárdos Tamás zeneszerzőnek ez az összeállítása 1972-ben és 1973-ban szerepelt már a játékok programján, természetesen akkor más együttesek közreműködésével. Az idén Simai Edit táncolja majd a menyasszony szerepét, a vőlegényét pedig Szögi Csaba. A násznagy szerepében Hegedűs D. Géza lép színpadra. A Dóm téri előadások az idén 20 óra 30 perckor kezdődnek. A szegedi szabadtéri játékok 50. évfordulója alkalmából a posta alkalmi levelezőlapot bocsát ki, amit a postahivatalok július 22- től árusítanak. A több színű nyomással, 100 ezer példányban készült levelezőlapot Kass János grafikusművész tervezte. A levelezőlap eladási ára — az egyforintos bélyegnyomattal — 1,40 forint. • NÉPÚJSÁG, 1983. július 20., szerda Az irodalmi ismeretterjesztésnek a Társalgóban meghonosodott formája, ha témáit tekintve olykor csapongóak is, de színes tükörcserepei az irodalomtörténetnek. Olyan írókra, könyvekre, tudósokra hívja fel a figyelmet, akik a jelenben elkerülték figyelmünket, nem is szólva a hírlapok és folyóiratok porosodó lapjain pihenő újítókról és ismeretlen szerzőkről. Jók az adatközlések után elhangzó szemelvények, mert felidéznek műveket, de nem kevéssé a riportokat összekötő zeneszámok, amelyeket legutóbb Boros Anikó válogatott kitűnő érzékkel. A Kecskemétre települt Pintér Lajos az ősiség és a modernség összhangját keresi. Ezt leghívebben a bartóki hagyaték és a gyermekdalok őrzik. A XIX. század második felében élt újságíró munkásságához egy Strausskeringőt, A láthatatlan ember egy epizódjához a Verdiopera (Attila) egy részletét kapcsolta. Felismerve azt, hogy a modern ember műveltségképében nem különülnek el egymástól a különböző művészetek; az irodalom, a képzőművészet, a zene egységben jelenik meg, így szó nem lehet arról, hogy egy irodalmár belekontárkodik a társművészetek valamely alkotásába, mert egy zenetörténésznek is vannak irodalmi élményei. És fordítva. Ezúttal csak a hitelességről és a szemelvényekről. Valószínű, hogy Gárdonyi — szerencsétlen házasságának béklyóit hurcolva — azt mondta fiainak: „Ne nősüljetek meg, mert nincs édesanyatípus és nincs feleségtípus”, de az a megállapítás, „Hajaj, nagy legény volt ám az öregúr”, semmiképp sem illik a Gárdonyi-életrajzba. A feleség, Csányi Molnár Mária nem volt szép nő, csak gazdag, de ebből a gazdagságból Gárdonyi semmit sem látott. El is váltak. A Fesztycsalád körében megismert Szarvassy Margit szép és vonzó lány volt. Bele is szeretett. Fesztyné írja erről: „Ha mással beszélt, táncolt, messziről nézte és szenvedett. Érezte rajta a mezők illatát, üdeségét, frisseségét, nagyvárosban a romlatlanságát. Miért nem vette el? Gyáva volt. Ez az egész. „A Feszty Margit- és a Tóth Ilona-élmény nem jelentős életében. Gárdonyi nem volt nagy legény és nem volt remete. Egerbe sem azért költözött, mintha megsértett ember lett volna. A magányt kereste, mert az íráshoz magány és csend szükséges. Ezt az alkotó műhelyt találta meg a Sánc egyik parasztházában regényalakja és virágai között. Szép volt özv. Gárdonyi Józsefné (a meny) visszaemlékezése a kézimunkaórák felolvasásaira, ahol A láthatatlan ember sorai keltek életre. (Az Attila temetésére készülő Emőke áldozatvállalása.) Ha már megismertük a Stein Aurél-tanítvány, Fehérvári Géza iránti kutatásaink eredményeit, érdemes lett volna valamelyik Stein Aurél-útleírásból valamit hallani. (Pl. a Homokba temetett városokból). A Sáhnáméból vett részlet nem sokat mond a ma olvasójának, de az irodalomtörténetnek sem. Firdauszi műve — 60 ezer párosrím — nem tett különösebb hatást a magyar irodalomra, hacsak áttételesen nem (Cid, Herder—Kölcsey, Victor Hugo—Jókrai). Gyümölcsözőbb lett volna itt utalni Kelet, a perzsa irodalom és a XIX. század végi irodalom és grafikai szecesszió egynémely összefüggésére. Romantika volt ez is, de már új romantika. Kulcsár Katalin „kis beszélgetései” az irodalmi alkotásra hívják fel a figyelmet. Legendék, levelek, naplórészletek kapcsolják az íróhoz és a könyvhöz. Vallhatta hát Kosztolányival: „A könyv által megismerjük elődeinket, hírt kapunk a múltból ... A könyv, melynek segítségével utódjainkkal érintkezünk és üzenünk a jövendőnek”. (RTV Újság). Ebergényi Tibor Nyolcvan, száz, százötven? Pontosan mennyi, lényegtelen, hiszen egy-két ember nem számít, tény, hogy rengetegen várakoztak az autóbusz-állomáson. Az elöl állók hajlongtak, mintha egy rövidesen érkező hatalmasság fogadását gyakorolnák, a mögöttük lévők ágaskodtak, mindenki toporgott, a nyakát nyújtogatta. Legalább fél órája, így érezték, pedig még csak 12 perce ment el az előző autóbusz. Aki a hátulsók közül akár ujjnyi rést észrevett maga előtt, lassan araszolva megpróbált oda befurakodni. L. félrehúzódott Bizonyára figyelt. Hallgatózott. Magába szívta a tömeg hangulatát, paramétereit. Vagy ő maga volt az egyenlet egyik oldala? Ki tudja azt ma már ... Az átlagnál magasabb, legalább hat láb, s harmincvalahány éves. Hosszú, fekete kabát vagy inkább köpeny volt rajta, kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, s csak állt, nézett, összehúzta a szemet, összeszorította a száját. Megjött az autóbusz. A tömeg meglódult. A busz megállt, az ajtók kinyíltak, és elkezdődött a könyörtelen, a kegyetlen, a rangra, korra, nemre, érdemekre való tekintet nélküli tolongás. Gyakorlott mozdulatokkal tették, látszott, hogy nem alkalmi tolakodók. Az erősebbek a gyengéket orron vágták, a magasabbak az alacsonyak fejére léptek, s recsegtek a csontok ... Káromkodtak, kiabáltak, mások sírtak, egyet akajgattak. És volt, aki csak röhögött. Egy sovány, apró öregasszony hegyes könyökével úgy gyomorszájon vágott egy erős, fiatal nőt, aki két centivel elé jutott, hogy csak annyit mondott, óóó, de ezt is inkább csodálkozva, mint ijedten, s elájult. A tömeg fölsodorta a buszra. Megtelt a kocsi. Egymás mellébe, gyomrába préselődtek, lógtak a lépcsőkön is természetesen, legalább tízen. De még mindig támadtak új kísérletezők. Fél cipőnyi hely a lépcsőn, s a lentiekből egy odaugrott, megvetette a lábát, az előtte és a fölötte lévőkben kapaszkodott... Ezeknek a csimpaszkodóknak volt a legnehezebb; két oldalról, a buszból és a földről, föntről és lentről támadták őket. — Addig nem indulunk, míg az ajtókat nem lehet becsukni — állapította meg a buszon valaki. — Én ráérek — mondta a sofőr, s arra gondolt, hogy a frászt ér rá, hiszen a prémiuma a menetidő betartásától függ. — Marhák, szálljanak le! — Üvöltötte egy vörösarcú férfi. A csimpaszkodók dacosan, keményen tartották elfoglalt állásaikat. A földön lévők közül néhányan, talán dezertőr hajlamúak ösztönzésére vagy jobb szórakozás híján, nyomták fölfelé őket. — Legyenek szívesek leszállni, mindjárt jön a következő — rimánkodott egy vékony, alacsony fiatal nő, de aztán elhallgatott, s az arca kipirult, szeme csillogott, szaporán szedte a levegőt, mert a vele szemben álló férfi az ágyékát kezdte simogatni. Fejét a férfi mellére hajtotta, s miatta most már maradhattak. Azt persze nem vette észre, hogy egy alkalmi zsebes a táskájából kiszedte a konyhapénzből elspórolt dugipénzét. L. átment egy másik végállomásra , aztán onnét is tovább, végállomásról végállomásra, amíg csak a reggeli csúcsforgalom tartott. Ugyanaz mindenütt ugyanazt láthatta. Azt is, hogy az utasok közül az autóbuszvezetők a beérkező járművekről leugrálva rohannak a saját kocsijukhoz, majd beállnak a forgatagba. S aztán egy reggel... A végállomáson még minden úgy zajlott, mint az előző napon, meg az azt megelőzőn, mint mindig, majd váratlanul, mintha csak a földből bújtak volna elő, bár akik figyeltek, hallhatták közeledésüket, motorosok tűntek föl. Fekete köpeny volt rajtuk és bukósisakjuk inkább rohamsisak. A köpeny alatt talán derékszíj, rajta gumibot. Körbefogták a buszt, bekerítették a tömeget. Soknak tűntek, a szívós félhomályt még álcázásul használó fegyveres alakulat. Vezényszavak csattantak. De ezt csak a katonák hallhatták, mert a tömeg a szokásos tolakodással, lökdösődéssel, egymás tépésével, taposásával volt elfoglalva. (Folytatjuk)