Heves Megyei Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-24 / 300. szám

8 ÜNNEPI MAGAZIN | Szalay István: Madársirató Mindig volt valamilyen madaram! Ismertem fészkeiket, tudtam, melyikben mennyi tojás van, és számon tartottam, hogy kikeltek-e már a kis fiókák. A gólyák, a fecskék őszi búcsúzásakor mai napig elfog egy kis szomorúság, számomra üresebb nélkülük a világ. Kalitkában is tartottam madarakat, gerlicét, mátyást, hollót, szarkát, olyanokat, amelyek jól tűrik az ember közelségét, és könnyen taníthatók. Többen ápolásra szorultak, meg kellett mentenem az életüket, és majdnem véglegesen a kalitkák lakói maradtak. így jártam a törött lábú csókával is, amelyet addigmeddig gyógyítgattam, amíg aztán nálunk vert tanyát, pedig kalitkája ajtaja állandóan nyitva volt, már járkálni, repülni is tudott! — Fel is út, le is út! — eresztettem szélnek, de a csóka otthon érezte magát. A mátyásmadarat egy cirkuszos meg akarta venni, és hinni sem akart a fülének, amikor „beszélni” kezdett. Olyan hűségesen utánozta a macskanyávogást, hogy megtévesztette az asszonyokat is. — Zavarjátok ki a macskát! Nálunk a mátyás rab és szabad volt egyszerre. Amikor a törött szárnya meggyógyult, tulajdonképpen mehetett volna Isten hírével. Csendes őszi délután szemmel simogatom a kertet, a szőlőtőkéket, figyelem a zsendülő fürtöket, és közben eszembe jutnak kedves, szép madaraim. Az égen céltalanul vándorolnak a felhők, madárrajok utaznak dél felé, és bágyadtan kisüt a nap. A szőlőben a bokrok ágai között lakó sárgarigó-fészek üres már, elvitte arany dolmányát, messze jár a fülemüle is, és csak énekét hagyja itt emlékül. A feketerigók hűek maradnak hozzám! Itt szaladgálnak a fák alatt, és szorgalmasan, a cinkékkel együtt tesznek-vesznek mindig valamit. — Mi veled maradunk! Hallgatagok az esték, a kora őszi éjszakák. Egyedül üldögélek a fák alatt, és fázósan húzom össze magamon a kabátot, a kertben harmatos lesz a fű, messzebb valahol bagoly huhog, és kövér egerekről álmodozik. A békés, hallgatag estén jut eszembe a kis papagáj és a történet is, ahogy sok évvel ezelőtt hozzám került. Frici bácsi annak idején Dunapentelén élt, mint nyugalmazott hajóskapitány. Vézna termetét, egérszemét, folyton mosolygós arcát mintha még most is látnám. Agglegény volt élete végéig, de sohasem magányos, barátainak se szeri, se száma. Kényelmesen berendezett albérletben lakott a hajóállomás közelében, onnan írta ünnepi képeslapjait, ezzel az aláírással: Frici és a papagáj. Amikor nála jártam, mindjárt feltűnt nekem ez a madár! Nem vagyok teljesen járatlan a „madárszakmában”, de ehhez hasonlót még nem hallottam. Frici bácsi és a papagáj beszélgettek! Egyik ámulatból a másikba estem, de Frici bácsi ügyet sem vetett rám, úgyszólván elengedte a füle mellett minden megjegyzésemet. Beszélgettünk, iszogattunk és játszottunk. Frici bácsi ugyanis született játékmester volt, és akkor a legboldogabb, ha nevetni, kacagni látta a körülötte lévőket. — Játsszunk valamit! Négyen ültünk az asztal körül. Frici bácsi az egyik borosüvegből kihúzta a dugót, és fordítva az üveg tetejére tette: — Fricskázzátok le! Öt perc múlva — mint az indiánok a tüzet — körbe-körbe jártuk az asztalt, és fricskázgattuk a dugót. — Ne álljatok meg! Beleszédültünk a körbejárásba, de a dugó a helyén maradt: — Mi van, te híres! Kifog rajtad egy parafadugó? Nevettem és restelkedtem. Később, amikor belejöttünk, Frici bácsi változtatta a tétet: — Aki elsőnek lefricskázza a dugót, annak mindenki fizet egy üveg bort! — Egy üveg bort egy dugóért? — Az ügyességért! — kacagott. — Dugó, dugó... — kiabált a papagáj. Néha órákig eltartott az indiántánc, igaz, közben pihenésképpen közösen megittuk a nyereményt. Elröppennek az esztendők! Eleinte még szorgalmasan érkeztek Frici bácsi ismert üdvözlő sorai, aztán azok is elmaradtak. Egyszer — váratlanul — a dunaújvárosi tanácstól jött egy levél, amelyben tudatták, hogy Press Frigyes, nyugalmazott hajóskapitány, a Duna Gőzhajózási Társaság egykori alkalmazottja a kórházban fekszik. — Utazz oda. — El kell menned! — biztattak. Szomorúan, némi bűntudattal léptem be a kórterembe, ahol Frici bácsi feküdt. Lesoványodott, viaszsárga arcú emberkét pillantottam meg a fehér párnák között, aki, amikor meglátott, elmosolyodott: — Halálhírt kell költenem, hogy látogass hozzám? Zavartan mentegetőztem, mondani próbáltam ezt-azt, de ő közbevágott: — Ilyenkor legjobb hallgatni. Különben sem hinném el, bármit mondanál. Húzd elő az ágy alól azt a hokedlit, és tedd le magad. Közelebb! Titkot sejtettem, őszinte vallomást, suttogó rokoni búcsút, bizalmas, könnyes beszélgetést. Később kérte, adjam oda a vizespoharat, kortyolt néhányat, és váratlanul rám nézett: — Tudod-e öcsém, hogy mi van a pentelei öreg temető kapujára kiírva? Szerencsém, hogy letettem az éjjeliszekrényre a poharat, mert különben kiesett volna a kezemből. Nemet intettem. — ”Ide csak a községben élő halottakat lehet eltemetni”. Először Frici bácsi kezdte a nevetést, majd az én arcom is mosolyra húzódott, végül már mindketten kacagtunk. — Nevess bátran! Ilyen késő délután az orvosok már régen a teniszpályán vannak, a nővérkék meg a borosüveg tetejéről pöckölik a dugót... Szerintem a halálnak szánt fintor volt Frici bácsi viccelődése, vagy talán a természetéből adódó magatartás, amely gyermekkora óta életeleme volt? — Mire gondoltál? — Semmire! A szavamba csapott: — Arra gondoltál, hogy a vén Frici még a kaszást is kineveti. Én, barátocskám, úgy éltem, hogy mindig akadt nevetnivalóm. Hanem, ha már hivatalos felszólításra meglátogattál, lenne egy nagy kérésem hozzád. — Boldogan hallgatom, Frici bácsi! — Vidd el a papagájt! Legyen nálad, amíg meggyógyulok... — Újra egy madár! — Tudsz-e valamit a papagájokról? Zavarba jöttem. — Nem magyar madár! — Nem is európai! — mosolygott az öreg, és rögtönzött nekem egy természetrajzórát. — A papagáj, kérlek, időszámításunk előtt 330-ban került Európába, Nagy Sándor egyik hajóparancsnokának, Onesikritosnak jóvoltából. A hajdani Rómában egy papagáj többet ért, mint egy rabszolga. Négyszáz fajtája él... Itt elfogta a köhögés, ezért úgy láttam jónak, hogy szólok az ápolónőnek. — Maga még itt van? És beszélteti! — meredt rám döbbenten a nővér, majd — köszönni sem volt időm — gyorsan kitessékelt. Elmenőben még láttam, hogyan rohan be hozzá az orvos... A múlt héten — öt évvel gazdája halála után — eltemettük Frici bácsi papagáját is. Nem volt beteg, hiszen előző este még vidáman köszönt el tőlem: — Szervusz, kérlek... Fejem fölött egymás után gyúlnak ki a csillagok: a Göncölszekér, a Fiastyúk, a Kaszás. A láthatatlan messzeségből vadludak gágogását hallom, amint szívük térképe szerint dél felé repülnek, bár az is lehet, hogy siratják a nádast, az ismerős réteket. Vagy éppen üzeneteket küldenek az utánuk jövőknek?... HÍRLAP, 1993. december 24—26., karácsony Apacs történet A karácsonyi filmpiacra szánja a Columbia Pictures a legendás apacs indián, Geronimo történetéről készült filmet. A film rendezője Walter Hill, Geronimo alakítója Wes Studi. Szerepet kapott még Gene Hackmann, Robert Duvall, Jason Patrick. A film 1885-1886-ban játszódik, amikor az amerikai hadsereg megkezdte felszámolási hadműveletét az indiánokkal szemben. (FEB-fotó) Berliozbemutató A brémai Szent Péter székesegyházban 160 esztendő elteltével újra bemutatták Hector Berlioz (1809-1869) francia zeneszerző újból felfedezett Ünnepi Miséjét. A közönség óriási tetszéssel fogadta a művet, amelynek teljes partitúráját 1991-ben találták meg a St. Carolus Borromeus templomban Antwerpenben. A 14 tételből álló nagyszabású művet az Orchestre Revolutionnaire et Romantique és a Monteverdi Kórus adta elő. Vezényelt John Eliot Gardiner brit karmester és zeneszerző. Nem mondható sajátosnak, hogy francia zeneszerző kompozíciója most német földön csendült fel újra, hiszen Berlioz hangsúlyozta emlékirataiban, hogy nagyon szívéhez nőtt a német zenekari kultúra. S mint Gardiner rámutatott, Berlioz soha nem lett olyan népszerű hazájában, mint Németországban vagy Angliában. A „Messe solennelle”-t 20 éves korában komponálta Berlioz. Mint maga többször is említést tett róla, a második, párizsi előadás után sajátkezűleg elégette a szóló hangra, kórusra és zenekarra írt kompozíciót. Valójában azonban a kézzel új partitúrát egy belga hegedűművésznek ajándékozta, és feltehetően csak a zenekari partitúrarészeket semmisítette meg. Ne kapjon senki a szívéhez, és ne lapozzon ideges utálkozással sietősen tovább a cím olvastán. Higgyék el, engem is idegesít, engem is megutálkoztat, hogy minduntalan japán példákkal bombáznak bennünket. Nagyokos magyarjaink azt igyekeznek fejünkbe verni, hogy éljünk, dolgozzunk úgy, mint a japánok. Ez a sulykolási kampány még a rendszerváltás előtt indult, s tart mind a mai napig. Túlzóan és intenzíven, lankadatlanul. Mindenképpen üdítőleg hatna, ha kicsit is törekednének a tárgyilagosságra, vagy momentán egyegy zulukaffer példát is megeresztenének. Céhbeli kollégáimnak igencsak nehezen nyílik rá a szemük a józan felismerésre, hogy bizony-bizony, kezdettől fogva túllihegik, túladagolják a témát, hogy régóta a fonák oldalon ropják vitustáncos csűrdöngölőjüket. Semmi hajlandóság, parányi jel se mutat arra, hogy fáradnának, és alábbhagy, abbamarad a csahosok kórusa. Persze sok bennük a finesz, minthogy fortélyos csalafintasággal csak a pozitív, a jó dolgokat emlegetik, a „gyanús” dolgokat meg egyszerűen elhallgatják. Ellene vagyok a japán példák kampányának, ezért adom közre azt az országos felmérést, amit Tokióban hoztak nyilvánosságra nemrég. A felkelő nap birodalmának lakói sokáig arról voltak híresek, hogy a skandinávokkal együtt vezetik a hosszú élet világtoplistáját. Most meg arról szól a napponi panasz, hogy mind gyakoribb a 30-40-es korosztályhoz tartozó férfiaknál „ az első pillantásra semmivel sem magyarázható, hirtelen halál”. Pedig ugye, a japánok korszerűen és ésszerűen táplálkoznak, nemigen híznak el, alig alkoholizálnak, és viszonylag kevesen dohányoznak. Az ún. „fehérgalléros” alkalmazottak — tisztviselők és menedzserek — több mint 40 százaléka komolyan aggódik az életéért, félnek attól, hogy egyszer csak holtan összerogynak. A túlhajszoltság miatt. Mert Japánban például szabadságra menni egyet jelent a vállalat, a cég cserbenhagyásával. A felmérésben megkérdezettek kétharmada évente 10 napnál kevesebb szabadságot vesz ki. Az okok: félnek attól, hogy távollétükben túl sok munka gyűlik össze; nem mernek szabadságra menni, mert a főnökük se megy, és attól is tartanak, hogy naplopóknak tűnhetnek a főnökeik és kollégáik szemében. A legveszélyeztetettebb kategóriába sorolja a felmérés a menedzserek helyzetét, de újabban az agyonhajszoltak közé kerültek a taxisok, üzleti elárusítók, újságírók és pedagógusok is. A pihenés, kikapcsolódás náluk nem szokás még divatként sem, ez a japánok számára ismeretlen fogalom. Az agyonhajszoltság persze nem szűkíthető csupán a munkahelyre, megkezdődik már a napkeltével. Bejutni a munkahelyre, és munka után a hazautazás valóságos tortúra az elviselhetetlen túlzsúfoltságban. Japán teljesítményorientált ország. A szülők nagyon korán hozzászoktatják csemetéiket a strapás élethez, az agyonhajszoltsághoz. Már az elitóvodában elkezdődik és megkezdődik az apróságok „gettózása”, amely folytatódik az iskolákban. Mindegyre fokozódnak a követelmények, és gondoljuk el, mit jelent a gyermek számára az oda-vissza utazások fáradalma, amit a felnőttek is nehezen viselnek. Diktum-faktum: a japán apróságok megfosztatnak a gyermekkor gondtalan örömeitől... így fest tehát a japán példa a szigetországiak szemszögéből. Mennyivel másabb ez a kép, mint amit okos magyarjaink, közöttük az okosnál is okosabb, sőt okoskodó újságírók festenek, amúgy magyar módra, túllihegősen. Jöjjenek inkább azok a felüdítő, felpezsdítő zulukaffer példák, példázatok...! (kyd) Japán példa A régészet világa 4300 éves hajók Ras Al Junayz-ban (Omán), az Indiai-óceán partján kutatók több mint 300 rejtélyes kátrányrakást fedeztek fel: ezek nádkötegek és kötelek lenyomatait mutatják, és részben tengeri makk borítja őket. A darabok feltehetően az eddigi legrégibb tengerálló óceáni hajók maradványai. Kereken 4300 évvel ezelőtt nádból építették ezeket, és körülbelül 20 méter hosszúak voltak. A nádtörmelékek mellett a tudósok felfedeztek régi indiai cserépedény-darabokat, elefántcsont fésűket és rézből készült ékszereket is. A kutatók szerint e tárgyakat valószínűleg tengeri úton importálták Ománba. Azt gondolják, hogy a tengerészek Indiából, az Indus folyó deltájában lévő magas kultúra kereskedelmi áruit az Indiai-óceánon keresztül, több mint 800 kilométerrről hozták Ománba. Azt a kátrány kémiai vizsgálatának és a nádkötegek botanikai meghatározásának kell tisztáznia, hogy pontosan hol építették a hajókat. Régészek ezeréves cölöpvára A turisták mostantól Saint- Sylvaine Anjou-ban (Nyugat- Franciaország) ezeréves tervek alapján épült cölöpvárat láthatnak: a régészek egy kora középkori „Chateau a motte” mását építették fel. Lovagvárakat felvonóhidakkal, bástyákkal és vastag védőfalakkal Európában először Kr. után 1000 körül építettek. A kora középkorban Európa-szerte a kis cölöpvárak voltak elterjedve. Ezeknek a sehol meg nem maradt faváraknak alig volt valami közük a későbbi lovagvárakhoz. Annak idején a hűbérurak valamilyen természetes domb körül árkot ásattak, s a kitermelt földdel még jobban feltöltötték a dombot. Egy cölöpsorból álló első fal védte a dombot, a domb tetején pedig egy második fal oltalmazta a fából épült toronyházacskát, amiben a hűbérúr élt. Gilbert Boisbouvier archeológus vezetésével mesteremberek most egy ilyen „Chateau a motte”-ot építettek. Az udvarban a jövőben rendszeresen középkori ünnepségeket tartanak. A legnagyobb aranykincslelet a 19. század óta Francia régészek aranykincsre — 240, golyó formájú, darabonként 7,5 gramm, kereszttel jelzett gall aranyérmére — bukkantak burgundiai ásatásaik közben. „Ez a legnagyobb aranykincslelet a 19. század óta” — mondja Michel Dhenin, a francia nemzeti könyvtár éremgyűjteményének vezetője. Az érméket már tavaly júniusban megtalálták, de esetleges fosztogatók miatt, óvatosságból eddig nem hozták nyilvánosságra a szenzációs hírt. Az érméket egy fazékban tartották egy sensi fali parasztház támpillérében. brmájuk szokatlan a tudósok számára, összetételüket pedig még vizsgálni kell. „A 19. századig nem létezett tiszta aranyból készült érme. Ha az érmékben nikkelt, kadmiumot vagy más fémet találnánk, akkor meg tudnánk határozni az eredetüket” — mondja Dhenin. Az ásatás helyén réges-rég élnek emberek. A régészek találtak itt szerszámokat a kőkorszakból, házmaradványokat a római-gall időkből, és sírhelyeket a Meroving-korból. Aranyérmékre azonban eddig még egyszer sem leltek. 130-180 millió éves tojások Amerikai régészek dinoszaurusz-költőhelyet és szaurusztojásokat találtak a jurakorból. Különösen érdekes lehet a kutatás számára egy törött tojásban lévő sötét képződmény: ez az anyag megkövesedett tojássárgája, vagy egy embrió, véli a vizsgálatok vezetője, Ken Carpenter paleontológus, a denveri Természetrajzi Múzeum kutatója. Carl Hirsch szerint (Colorado egyetem, Boulder) még különböző vizsgálatok szükségesek, hogy megállapíthassák, melyik fajta dinoszaurusz tojásáról van szó. „Ha megtaláljuk egy embrió csontjait, abból le tudjuk vezetni, hogy mely állat rakta le a tojást — mondja Hirsch. — Eddig ez a jura korszakra vonatkozóan nem volt lehetséges.” Már eddig is embriót rejtő szaurusztojások tucatjait találták, de ezek lényegesen korábbi időből, 65 millió évvel ezelőttről maradtak ránk, amikor már elkezdődött a szauruszok kihalása. A most megtalált érintetlen szaurusztojás, amely nagyobb egy tyúktojásnál és kisebb egy strucctojásnál, sokkal régebbi, akár 130-180 millió éves is lehet. A lelet pontos helye a Garden Park völgy Canon Citynél, mintegy 150 kilométerre délnyugatra Denvertől, ahol 1876 óta több mint száz szauruszcsontvázat, illetve csontvázrészt találtak. Ken Carpenter reméli, hogy a most talált tojás új információkkal fog szolgálni a dinoszauruszok életciklusairól. A dinoszaurusz-tojások és -csontvázak mellett nagyon értékesek a tudósok számára a megkövesedett lábnyomok is, amelyekből az állatok élet- és magatartásmódjára tudnak következtetni. A lépésmintázatból ki tudják számítani az állatok haladási gyorsaságát. A nyomok azt mutatják, hogy ezek a hatalmas állatok egymáshoz közel, tömegben éltek és vonultak. Valószínűleg azért tették ezt, hogy a fiatal állatokat középre véve, védjék azokat. Mindenesetre ez olyan társas magatartásra vall, ami a mai hüllőknél nem tapasztalható. A víztől nem féltek, gázoltak abban, de úsztak is, ha erre szükség volt.