Hevesvármegyei Hirlap, 1902. július-december (10. évfolyam, 79-157. szám)

1902-12-24 / 154-155. szám

iö02. dec5ísomber 24 í^a te r)zrr) 53eretr)él . . . Mikor úgy esténk­int elmerengve állok S nézem boldogsággal e hamis világot. Egy bús gondolatra mindig visszatérek , ez az egy gondolat mint egy árny kisérget: — Ha te nem szeretnél . . . Jóságos Istenem ! mit is tudnék tenni. Lángoló szivemmel hova tudnék lenni ? Milyen színben tűnnék akkor fel az élet, Vájjon hogy­ is lenne, ha nem ismernélek? — Ha te nem szeretnél? Tudnék-e akkor is sok szépet remélni, Tudnék-e akkor is édesen regélni? S mikor már oly sok a boldogság szivemben, Tudnék-e kacsagni, sírni örömömben. — Ha te nem szeretnél? De mit is beszélek, — kínos élet volna, Ha te nem volnál úgy a szivemhez forrva . . . Nem is tudnék másért soha imádkozni, Nem is tudnék másról soha ábrándozni: — Ha te nem szeretnél! Eisler Ede XXXX*XXX XXXX>OOC<XXXXKX><XXXXXXXX><XXXXXX HEVESVÁRMEGYEI HÍRLAP. t A példás?oS úr karácsonya- írta: Polonyi Nándor. Idakint fűjt a dermesztő szél, s esett a hó. Odabent azonban kellemesen pattogott a tűz a nagy cserép kályhában. A plébános ii r gúnyos mosolygással hallgatta, hogy mint zörgeti a szél a plébánia ablakait, s azon gondolkozott, hogy milyen jó most idebent a meleg szobában , bizony ki nem menne most egy házért sem, nemhogy mulatságból tenné meg ezt a bolondot. Meg is üzente a miskei uraságnak, aki elküldötte érte a kocsiját, hogy nem mehet, mert neki még éjféli misére is haza kellene jönni, ilyen pokoli időben pedig valóságos istenkí­­sértésnek tartaná kétszer megtenni a Miske és Va­dász közti utat. Így azután otthon maradt szépen A faluban nem volt, kihez menjen, ha csak a tanítóhoz nem ment volna. Annak pedig nem akart terhére lenni, mert tudta, hogy szegény ember és sok gyermeke van. Magához sem akarta vacsorára meghívni, mert nem akarta megfosztani a szegény embert attól az élvezettől, hogy családja körében töltse a szent­estét. Így hát egyedül maga maradt, ami bizony nem tör­tént meg vele, amióta felvette a reverendát No, de sebaj, gondolta magában, meg lesz ő igy is szépen ilyen ezudai időben úgy is kár volna még a kutyát is kiverni a házból. — Plébános úr, készen van a vacsora, szólt be az öreg gazdasszony a félig kinyitott ajtón által. — jól van, jól, Zsuzsi néni, ha kész van, hát hoz­zák be, már úgy is éhes vagyok. — Hozom, hozom, szólt az öreg asszony és visszahúzta a fejét — izé, Zsuzsi néni, jöjjön csak vissza egy kicsit. — Tessék, szólt az öreg újra bedugva a fejét — Hol van a Maros? — A manó tudja, hol kóborog a rongyos dögje. — Odakint van az udvaron? — Vagy tán az utczán is, szólt az öreg, de mi gondom van énnekem rája — Hát csak azért Zsuzsi néni, mert hát be kell hini szegényt a konyhába. — Uhm, hoszt tán még vacsorát is adjak neki ugy­e ? — Hát persze, hogy adjon — Majd marad neki egy kis csont — Csont? Ugyan Zsuzsi néni, hát van ma­gának szive, hogy csontot akar adni a Marosnak karácsony estéjén Adjon neki egy darab húst az istenadtának . Hát isten jól van, adok én azt is, még ka­lácsot is, meg akár fel is vetem neki a vendégszo­bában az ágyat Úgyis csak ez hiányzik még. Mi meg majd ehetünk csontot a plébános úrral együtt és őrizhetjük a házat, mert az a rongyos dög úgy sem őrzi már, ma is elloptak két ruczák­at. — Kicsoda ? — Hát az a sok koldus népség, akiket a plé­­­­bános ur itt tart pálinkára valóval, mert pálinkát­­ iszik ám a sok zsivány az alamizsna pénzen. — Nem baj, a ruczákból egy kis pecsenyét is ehetnek a pálinkához — Ehetnek ám, az ördög szánkázza meg a gyomrukat, de nem kellene ám éppen tőlünk lopni. — Onnan lopnak, ahol van, nevetett a plébá­nos és az lop, akinek nincs. — Könnyen beszél ám a plébános úr, de lássa, nekem ma is majd meg­hasadt a szivem azon a­­ szegény Kerekesnén, tudja, akinek az ura bakter volt, hoszt a vasút elgázolta . . . — Hát mi baja neki? — Mi baja? Sok baja van annak lelkem, még csak be sem tud fűteni a mai szent­estén és ke­nyerük sincs otthon szegényeknek, pedig van ám ott is vagy öt neveletlen gyerek. De hát azok becsü­letes emberek, nem koldulnak és nem is lopnak, de éhen is veszhetnek, még tőlünk is. — Jaj lelkem Zsuzsi néni, hát mért nem szólt, hogy segíthettünk volna rajta valamit. — Hát isten még nem késő, még nem múlt el a karácsony este. — Hát akkor kell nekik küldeni valamit. — Erre már magam is gondoltam. Össze is pa­koltam nekik egy kis elemózsiát, meg egy hát­fát. A Gyuri már csak a parancs szóra vár, hogy elvigye. — Ebben a czudar időben ? — Ebben hát. Hisz éppen útba esik neki, úgy is el kell még menni a tanitóékhoz. — Minek? — Karácsonyfát visz nekik. Csak délután hozta meg az erdőről. No, hanem azoknak is szegény ka­­rácsonyjuk lesz ám. — Hogyhogy? . . . — Hát még azt se tudja. Elhullott a disznajuk szegényeknek tegnapelőtt és most zsír nélkül me­hetnek neki a télnek. — Biz az baj Zsuzsi néni, de hát mindnyájan az Isten kezében vagyunk. — Az ám, hoszt a mi sertésünk is elhullhattak volna ugye-e? — El beiz azok egy szálig, ha az Isten akarta volna. . . ! — No, hát mivel nem hulltak el, hát én azt hiszem, hogy felköthetnénk a tanitóék karácsonyfá­jára egy első sonkát, úgy se igen vásik most olyanba ’ a foguk. — Jobb lesz azoknak egy hátulsó, veti oda a­­ szót a plébános s azzal felkelt nagy karos székéből,­­ hogy megpiszkálja a tüzet egy kissé. Az öreg asszony pedig szinte repült a nagy­­ boldogságtól kifelé, hogy védenczeinek jó karácsony szerezhetett. Az öreg asszony ugyanis különös te­­­­remtése volt az Istennek. A kéregető koldustól saj­­­­nálta a krajczárt, de a házi szegényeknek a szájától­­ is odaadta volna a falatot . . . Betálalta hát a vacsorát a plébánosnak s útnak­­ bocsátotta Gyurit a különféle czők­mókkal, azután­­ pedig hozzáfogott a saját karácsonyfájának a díszí­téséhez, mert ámbár közel járt a hatvan évhez, soha s el nem mulasztotta volna, ahogy karácsonyfát készít­­­­sen magának. A plébános úr pedig hozzá­látott a vacsorához.­­ Megszokta ugyan, hogy egyedül étkezzék, ina­s azonban, mivel karácsony este volt, sehogy sem it­­t lett neki a nagy csend, a nagy magánosság. Talán­­ még soha sem tűnt fel neki az egyedüllét ilyen nyo­masztónak, pedig már java férfikorában járt. Az idén már a 36-ik életévébe lépett. Ott hagyta hát az asztalt. Visszaült kényelmes­­ karosszékébe, rágyújtott a csibukjára és elkezdett a saját sorsa felől gondolkozni. . . Mennyivel más is volna az élete, ha nem lett­­ volna pappá. Képzeletben maga előtt látta a kará­csonyfát s a karácsonyfa alatt a nagyfejű­ borzas gyermekeket, odébb a szerető hitvest, mig ő mint boldog családapa hosszú hálókabátban ül a kényel­mes hintaszéken. Milyen öröm is volna az élet, mig így - -De váljon mi is lett a szép Máriából, a­kinek ő diákgyerek korában annyira tette a szépet? . . .­­ És ez a visszaemlékezés kimondhatatlan keserű érzelmeket keltett a lelkében. Felébredt benne az önvád, hogy mért is lépett a papi pályára, mikor a rendes polgári életben is tudott volna magának tisz­tességes exsistenciát teremteni. Családot alapíthatott volna és most nem kellene a szép karácsony estét ily egyedül, ily elhagyatottan tölteni. — Mért is vetted el az eszemet Uram, monda panaszosén a szemközt levő Madonnakép kezében mosolygó apró jézushoz. És íme, mintha a gyermek Jézus bájos arczán szomorúság ömlött volna el, hallván eddigi hü szol­gájának panaszos hangjait . . . A plébános szemei előtt pedig köd támadt, s a körülötte lévő bútorok s más tárgyak kezdtek el­tünedezni . . . Majd oszladozni kezdett a köd, s a plébános egészen más körben találta magát. Körü­lötte divatos uj­ bútorok, lábai alatt süppedő szőnye­gek voltak. Távolabb tőle állott az asztal, a melyen fénylő karácsonyfa állott. A karácsonyfa alatt szebb­nél szebb ajándékok voltak, körül a földön két gön­dör hajú gyermek ugrált, s örvendett a sok szép do­lognak. És a plébánosnak úgy tetszett, hogy a szép lakás az ő lakása, s azok a szép gyermekek az ő gyermekei . . . Boldog volt és büszke, hogy mind­ezeket a magáéinak mondhatta És ime, megnyílt a magas szárnyas ajtó. Egy eszményi szép alak lépett be rajta, talpig suhogó se­lyemben Megismerte. A szép Márta volt, az ő fele­sége. A szép asszony nyomában egy őszes férfiú jött. Úgy rémlett neki, hogy ismeri ezt is. Igen, igen, ez a vezérigazgatója az intézetnek, amelyben ő, amint képzett, főpénztáros. És az őszes férfiú drága gyémánt nyakéket ho­zott az ő feleségének. Szívében óriási mód dühön­gött a féltékenység, de úgy érezte, hogy neki mind­ehhez jó arczot kell csinálni, mert nem lehet, nem szabad a vezérigazgatóval ujjat húzni. A felesége csak félvállról nézett rá, mintha ti nem is volna. Pedig hát mindazt a pompát, mindazt a kényelmet ő szerezte meg neki . . . Igen, ő sze­rezte. De milyen áron? . . . Kezdett az elméje fel­világosodni, igen, igen a becsület árán szerezte meg szép feleségének a sok kényelmet. Visszaélt a belé­­je helyezett bizalommal. Idegen pénzhez nyúlt, lopott, sikasztott, csakhogy ennek őrü­letes szeszélyeit kielé­gítse. És az asszony ránézve még­sem igaz feleség Borzasztó még elgondolni is, udvarlókat tart magá­nak és ezktől is pénzelted magát . . . És azok a szegény szép gyermekek, akik oly gondatlanul játszadoznak ott . . . mi lesz azokkal ? Összeborzadt, ha rá gondolt azoknak a sorsára. Mi lesz belülük vagyon és becsület nélkül ? Átokkal fogják emlegetni apjuk nevét, aki tönkre tette az ő egész életüket . . . Csak játszatok, játszatok én édes csemetéim, gondolta magában . . . De mi ez, elfojtott szuppanás . . . igen igen, megcsókolta a vezérigazgató az ő feleségét ... és neki mindezt nézni, tűrni kell, nehogy rá­jöjjenek az ő nagy bűnére. Hiszen így sem biztos egyetlen percre sem, soha sem tudja, mikor csap le rá a nemezis sújtó karja. Felesége és a vezérigazgató átmentek a másik szobába. A gyermekek ügyet sem vetnek rá. Ő o­r­ül magában elhagyatva emésztő gondja közepette... Elgondolja magában, hogy mi lesz, ha kitudó­dik az ő szörnyű bűne. Az emberek, a­kiket meg­károsított, őrjöngve szaladgálnak fel s alá. Kétség­beesésükben a hajukat tépik és borzasztó átkot szór­nak ő­rá, aki koldusokká, nyomorultakká tette őket. Ő pedig a rideg börtön sötét falai közt fog senyvedni és ő is átkozza könnyelműségét s meg fogja átkozni a perczet, a melyben e világra jött . . . Kopogtatnak az ajtón. Nem tudja kimondani, hogy „szabad“, de azért az ajtó még­is megnyílik, belépnek a törvény emberei. Egyiknél súlyos rab­­láncz van. — A törvény nevében jöjj velünk! mondá az egyik és durva kezekkel megragadták vállait . . . — Plébános úr! plébános úr, ébredjen fel, már beharangoztak az éjféli misére, szólt az öreg Zsuzsa néni és erősen rázta az alvó papnak a vállait. A plébános fölébredt. Zavartan norda körül ál­mos tekintetét, s szemei megakadtak a kisded Jézus jóságos ábrázatán. Megsemmisülve hullt térdre a szent kép előtt és bűnbánó alázatossággal rebegte: „Hálákat adok neked kis Jézusom, hogy azzá ievél, ami vagyok ..."

Next