Hevesvármegyei Hirlap, 1902. július-december (10. évfolyam, 79-157. szám)
1902-12-24 / 154-155. szám
iö02. dec5ísomber 24 í^a te r)zrr) 53eretr)él . . . Mikor úgy esténkint elmerengve állok S nézem boldogsággal e hamis világot. Egy bús gondolatra mindig visszatérek , ez az egy gondolat mint egy árny kisérget: — Ha te nem szeretnél . . . Jóságos Istenem ! mit is tudnék tenni. Lángoló szivemmel hova tudnék lenni ? Milyen színben tűnnék akkor fel az élet, Vájjon hogy is lenne, ha nem ismernélek? — Ha te nem szeretnél? Tudnék-e akkor is sok szépet remélni, Tudnék-e akkor is édesen regélni? S mikor már oly sok a boldogság szivemben, Tudnék-e kacsagni, sírni örömömben. — Ha te nem szeretnél? De mit is beszélek, — kínos élet volna, Ha te nem volnál úgy a szivemhez forrva . . . Nem is tudnék másért soha imádkozni, Nem is tudnék másról soha ábrándozni: — Ha te nem szeretnél! Eisler Ede XXXX*XXX XXXX>OOC<XXXXKX><XXXXXXXX><XXXXXX HEVESVÁRMEGYEI HÍRLAP. t A példás?oS úr karácsonya- írta: Polonyi Nándor. Idakint fűjt a dermesztő szél, s esett a hó. Odabent azonban kellemesen pattogott a tűz a nagy cserép kályhában. A plébános ii r gúnyos mosolygással hallgatta, hogy mint zörgeti a szél a plébánia ablakait, s azon gondolkozott, hogy milyen jó most idebent a meleg szobában , bizony ki nem menne most egy házért sem, nemhogy mulatságból tenné meg ezt a bolondot. Meg is üzente a miskei uraságnak, aki elküldötte érte a kocsiját, hogy nem mehet, mert neki még éjféli misére is haza kellene jönni, ilyen pokoli időben pedig valóságos istenkísértésnek tartaná kétszer megtenni a Miske és Vadász közti utat. Így azután otthon maradt szépen A faluban nem volt, kihez menjen, ha csak a tanítóhoz nem ment volna. Annak pedig nem akart terhére lenni, mert tudta, hogy szegény ember és sok gyermeke van. Magához sem akarta vacsorára meghívni, mert nem akarta megfosztani a szegény embert attól az élvezettől, hogy családja körében töltse a szentestét. Így hát egyedül maga maradt, ami bizony nem történt meg vele, amióta felvette a reverendát No, de sebaj, gondolta magában, meg lesz ő igy is szépen ilyen ezudai időben úgy is kár volna még a kutyát is kiverni a házból. — Plébános úr, készen van a vacsora, szólt be az öreg gazdasszony a félig kinyitott ajtón által. — jól van, jól, Zsuzsi néni, ha kész van, hát hozzák be, már úgy is éhes vagyok. — Hozom, hozom, szólt az öreg asszony és visszahúzta a fejét — izé, Zsuzsi néni, jöjjön csak vissza egy kicsit. — Tessék, szólt az öreg újra bedugva a fejét — Hol van a Maros? — A manó tudja, hol kóborog a rongyos dögje. — Odakint van az udvaron? — Vagy tán az utczán is, szólt az öreg, de mi gondom van énnekem rája — Hát csak azért Zsuzsi néni, mert hát be kell hini szegényt a konyhába. — Uhm, hoszt tán még vacsorát is adjak neki ugye ? — Hát persze, hogy adjon — Majd marad neki egy kis csont — Csont? Ugyan Zsuzsi néni, hát van magának szive, hogy csontot akar adni a Marosnak karácsony estéjén Adjon neki egy darab húst az istenadtának . Hát isten jól van, adok én azt is, még kalácsot is, meg akár fel is vetem neki a vendégszobában az ágyat Úgyis csak ez hiányzik még. Mi meg majd ehetünk csontot a plébános úrral együtt és őrizhetjük a házat, mert az a rongyos dög úgy sem őrzi már, ma is elloptak két ruczákat. — Kicsoda ? — Hát az a sok koldus népség, akiket a plébános ur itt tart pálinkára valóval, mert pálinkát iszik ám a sok zsivány az alamizsna pénzen. — Nem baj, a ruczákból egy kis pecsenyét is ehetnek a pálinkához — Ehetnek ám, az ördög szánkázza meg a gyomrukat, de nem kellene ám éppen tőlünk lopni. — Onnan lopnak, ahol van, nevetett a plébános és az lop, akinek nincs. — Könnyen beszél ám a plébános úr, de lássa, nekem ma is majd meghasadt a szivem azon a szegény Kerekesnén, tudja, akinek az ura bakter volt, hoszt a vasút elgázolta . . . — Hát mi baja neki? — Mi baja? Sok baja van annak lelkem, még csak be sem tud fűteni a mai szentestén és kenyerük sincs otthon szegényeknek, pedig van ám ott is vagy öt neveletlen gyerek. De hát azok becsületes emberek, nem koldulnak és nem is lopnak, de éhen is veszhetnek, még tőlünk is. — Jaj lelkem Zsuzsi néni, hát mért nem szólt, hogy segíthettünk volna rajta valamit. — Hát isten még nem késő, még nem múlt el a karácsony este. — Hát akkor kell nekik küldeni valamit. — Erre már magam is gondoltam. Össze is pakoltam nekik egy kis elemózsiát, meg egy hátfát. A Gyuri már csak a parancs szóra vár, hogy elvigye. — Ebben a czudar időben ? — Ebben hát. Hisz éppen útba esik neki, úgy is el kell még menni a tanitóékhoz. — Minek? — Karácsonyfát visz nekik. Csak délután hozta meg az erdőről. No, hanem azoknak is szegény karácsonyjuk lesz ám. — Hogyhogy? . . . — Hát még azt se tudja. Elhullott a disznajuk szegényeknek tegnapelőtt és most zsír nélkül mehetnek neki a télnek. — Biz az baj Zsuzsi néni, de hát mindnyájan az Isten kezében vagyunk. — Az ám, hoszt a mi sertésünk is elhullhattak volna ugye-e? — El beiz azok egy szálig, ha az Isten akarta volna. . . ! — No, hát mivel nem hulltak el, hát én azt hiszem, hogy felköthetnénk a tanitóék karácsonyfájára egy első sonkát, úgy se igen vásik most olyanba ’ a foguk. — Jobb lesz azoknak egy hátulsó, veti oda a szót a plébános s azzal felkelt nagy karos székéből, hogy megpiszkálja a tüzet egy kissé. Az öreg asszony pedig szinte repült a nagy boldogságtól kifelé, hogy védenczeinek jó karácsony szerezhetett. Az öreg asszony ugyanis különös teremtése volt az Istennek. A kéregető koldustól sajnálta a krajczárt, de a házi szegényeknek a szájától is odaadta volna a falatot . . . Betálalta hát a vacsorát a plébánosnak s útnak bocsátotta Gyurit a különféle czőkmókkal, azután pedig hozzáfogott a saját karácsonyfájának a díszítéséhez, mert ámbár közel járt a hatvan évhez, soha s el nem mulasztotta volna, ahogy karácsonyfát készítsen magának. A plébános úr pedig hozzálátott a vacsorához. Megszokta ugyan, hogy egyedül étkezzék, inas azonban, mivel karácsony este volt, sehogy sem itt lett neki a nagy csend, a nagy magánosság. Talán még soha sem tűnt fel neki az egyedüllét ilyen nyomasztónak, pedig már java férfikorában járt. Az idén már a 36-ik életévébe lépett. Ott hagyta hát az asztalt. Visszaült kényelmes karosszékébe, rágyújtott a csibukjára és elkezdett a saját sorsa felől gondolkozni. . . Mennyivel más is volna az élete, ha nem lett volna pappá. Képzeletben maga előtt látta a karácsonyfát s a karácsonyfa alatt a nagyfejű borzas gyermekeket, odébb a szerető hitvest, mig ő mint boldog családapa hosszú hálókabátban ül a kényelmes hintaszéken. Milyen öröm is volna az élet, mig így - -De váljon mi is lett a szép Máriából, akinek ő diákgyerek korában annyira tette a szépet? . . . És ez a visszaemlékezés kimondhatatlan keserű érzelmeket keltett a lelkében. Felébredt benne az önvád, hogy mért is lépett a papi pályára, mikor a rendes polgári életben is tudott volna magának tisztességes exsistenciát teremteni. Családot alapíthatott volna és most nem kellene a szép karácsony estét ily egyedül, ily elhagyatottan tölteni. — Mért is vetted el az eszemet Uram, monda panaszosén a szemközt levő Madonnakép kezében mosolygó apró jézushoz. És íme, mintha a gyermek Jézus bájos arczán szomorúság ömlött volna el, hallván eddigi hü szolgájának panaszos hangjait . . . A plébános szemei előtt pedig köd támadt, s a körülötte lévő bútorok s más tárgyak kezdtek eltünedezni . . . Majd oszladozni kezdett a köd, s a plébános egészen más körben találta magát. Körülötte divatos uj bútorok, lábai alatt süppedő szőnyegek voltak. Távolabb tőle állott az asztal, a melyen fénylő karácsonyfa állott. A karácsonyfa alatt szebbnél szebb ajándékok voltak, körül a földön két göndör hajú gyermek ugrált, s örvendett a sok szép dolognak. És a plébánosnak úgy tetszett, hogy a szép lakás az ő lakása, s azok a szép gyermekek az ő gyermekei . . . Boldog volt és büszke, hogy mindezeket a magáéinak mondhatta És ime, megnyílt a magas szárnyas ajtó. Egy eszményi szép alak lépett be rajta, talpig suhogó selyemben Megismerte. A szép Márta volt, az ő felesége. A szép asszony nyomában egy őszes férfiú jött. Úgy rémlett neki, hogy ismeri ezt is. Igen, igen, ez a vezérigazgatója az intézetnek, amelyben ő, amint képzett, főpénztáros. És az őszes férfiú drága gyémánt nyakéket hozott az ő feleségének. Szívében óriási mód dühöngött a féltékenység, de úgy érezte, hogy neki mindehhez jó arczot kell csinálni, mert nem lehet, nem szabad a vezérigazgatóval ujjat húzni. A felesége csak félvállról nézett rá, mintha ti nem is volna. Pedig hát mindazt a pompát, mindazt a kényelmet ő szerezte meg neki . . . Igen, ő szerezte. De milyen áron? . . . Kezdett az elméje felvilágosodni, igen, igen a becsület árán szerezte meg szép feleségének a sok kényelmet. Visszaélt a beléje helyezett bizalommal. Idegen pénzhez nyúlt, lopott, sikasztott, csakhogy ennek őrületes szeszélyeit kielégítse. És az asszony ránézve mégsem igaz feleség Borzasztó még elgondolni is, udvarlókat tart magának és ezktől is pénzelted magát . . . És azok a szegény szép gyermekek, akik oly gondatlanul játszadoznak ott . . . mi lesz azokkal ? Összeborzadt, ha rá gondolt azoknak a sorsára. Mi lesz belülük vagyon és becsület nélkül ? Átokkal fogják emlegetni apjuk nevét, aki tönkre tette az ő egész életüket . . . Csak játszatok, játszatok én édes csemetéim, gondolta magában . . . De mi ez, elfojtott szuppanás . . . igen igen, megcsókolta a vezérigazgató az ő feleségét ... és neki mindezt nézni, tűrni kell, nehogy rájöjjenek az ő nagy bűnére. Hiszen így sem biztos egyetlen percre sem, soha sem tudja, mikor csap le rá a nemezis sújtó karja. Felesége és a vezérigazgató átmentek a másik szobába. A gyermekek ügyet sem vetnek rá. Ő orül magában elhagyatva emésztő gondja közepette... Elgondolja magában, hogy mi lesz, ha kitudódik az ő szörnyű bűne. Az emberek, akiket megkárosított, őrjöngve szaladgálnak fel s alá. Kétségbeesésükben a hajukat tépik és borzasztó átkot szórnak őrá, aki koldusokká, nyomorultakká tette őket. Ő pedig a rideg börtön sötét falai közt fog senyvedni és ő is átkozza könnyelműségét s meg fogja átkozni a perczet, a melyben e világra jött . . . Kopogtatnak az ajtón. Nem tudja kimondani, hogy „szabad“, de azért az ajtó mégis megnyílik, belépnek a törvény emberei. Egyiknél súlyos rabláncz van. — A törvény nevében jöjj velünk! mondá az egyik és durva kezekkel megragadták vállait . . . — Plébános úr! plébános úr, ébredjen fel, már beharangoztak az éjféli misére, szólt az öreg Zsuzsa néni és erősen rázta az alvó papnak a vállait. A plébános fölébredt. Zavartan norda körül álmos tekintetét, s szemei megakadtak a kisded Jézus jóságos ábrázatán. Megsemmisülve hullt térdre a szent kép előtt és bűnbánó alázatossággal rebegte: „Hálákat adok neked kis Jézusom, hogy azzá ievél, ami vagyok ..."