Híd, 1969 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1969-09-01 / 9. szám - Kántor Lajos: Költők prózája
995 azonban a líraiság ismét uralkodóvá az Esti Kornél-novellákkal jut. Kiss Ferenc épp a közelmúltban meggyőző tanulmányban (Esti Kornél és a Kosztolányi-novella) mutatta ki, hogyan teremt új formát az „érett költő öntanúsító szándéka”. Újrafogalmazásra itt sincs szükség, Kiss Ferenc okfejtése pontos — és gondolatmenetükbe vág: „.. .amit a költő koncentráltabban, a teljesség és összefoglalás igényével művel, a novellista fesztelenebből, oldottabban s gyakran a visszájáról közelítve végzi. Mint A szegény kisgyermek ... óta annyiszor, most is meglepetésszerű, originális formát teremt az öntanúsítás kényszere. Formát, mely pontosan megfelel a szándéknak. Ez az új forma az úgynevezett Esti-novella.” Az Esti-novella sem nélkülözi a szerepjátszást, az író és Esti Kornél teljes azonosítása félrevezető egyszerűsítés volna, mégis az új szerep felszabadítja Kosztolányiban „a veszteglésre kárhoztatott kisgyermeket, méghozzá úgy, hogy az érett férfi csalódásokon, vereségeken és sikereken nevelt tudását sem kellett elnyomnia”. A lírailag értelmezett önéletrajziság nemhogy akadálya volna, ellenkezőleg, segítője Kosztolányi rendkívüli prózaírói tehetsége kibontakozásának; „a poézisnek és az emberi jelentőségnek az Esti-novellában a személyiség osztatlan jelenlétét biztosító masszívabb élménytömbök az elsőrendű biztosítékai. Vagyis, az írói szándék ott teremt többrétű, gazdag művet, ahol az élet elhatározó jelentőségű élményanyagán küzdi át magát, ahol a költő valóságos életének egy darabját kell alakítania, vagy ahol a költő valóságos életének egy darabját kell alakítania, vagy ahol kifejező jelképre találnak a költői jellem legfőbb érdekei. Egyszóval: ahol a költő bőrére megy a játék.” Mindezek az egymástól sokban különböző, a líraiságban mégis találkozó példák a költők prózájának motívum-világát, író és hősei viszonyát, a novellák belső szerkezetét világították meg. E kérdések beható ismerete nélkül sem az Ady-, sem a Babits-, sem a Kosztolányi-novellát nem lehet megérteni, jelentőségéhez mérten értékelni, s nem lehet sommás ítéletet mondani az egész magyar novellisztikáról. (Amely számos hasonló kérdést vet fel olyan par excellence prózaírók műveiben is, mint Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond vagy Tamási Áron!) De a költők prózája — Petőfivel kezdődően — a magyar prózanyelv alakításában játssza a legdöntőbb szerepet. Aligha véletlen, hogy a prózastílusban a korabeli legmagasabb szintet egy Petőfi Sándor, egy Kosztolányi Dezső, egy Illyés Gyula képviseli; „az a szinte nem is jellemezhetően átlátszó, világos, a mondanivalóhoz idomult, azzal szinte azonosult nyelv”, mely Martinkó szerint A szökevényeket jellemzi, a költészet szigorúbb fegyelmére, koncentráltságára vezethető vissza. A változatok itt is nagyok, egy-egy költő prózai életművén belül is (mint Adynál láttuk), ez azonban nem változtat a megállapítás általános igazságán. A költők prózáját, sőt prózájának nyelvét, persze, veszélyek is fenyegetik. „A vers fegyelmező korlátainak hiánya az eresztékek meglazulására, a modorosságok kiugratására, általában a próza adta lehetőségek eltúlzására is vezethet és vezet is” — írja Martinkó András Petőfiről, de ezt nem egy Ady-novella kapcsán is elmondhatnánk (hogy a kisebbekről ne is beszéljünk). Mégis, a veszélylehetőségnél lényegesebb a pozitív lehetőség, s költőink legjobbjai éltek is ezzel a jó lehetőséggel. De nézzünk szembe egy általánosabb következtetéssel is: „Maga az a tény, hogy a próza a versről válik le, önmagában véve nem bal