Híd, 1992 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1992-07-01 / 7-8. szám - Kérdések és válaszok - Herceg János: Régi dolgainkról (IX.)
RÉGI DOLGAINKRÓL jötte, de pesti lapszerkesztő lévén országosan jól csengő név viselője volt, úgyhogy Bács-Bodrog vármegye méltán lehetett büszke rá. A szellemi élet ilyen rangos képviselői mellett azonban megjelentek a polgárok is Bácskából az ország színe előtt. Nyilván munkájukkal, szorgalmukkal, gazdasági rátermettségükkel vívták ki választóik és a felsőbb körök elismerését. Egy Ambrus Pétert például, akit Apatinban választottak meg egyhangúlag, de nem nagyon lehetett ínyére a politika, mert csupán egy ciklusban szerepelt, azután örökre eltűnt a közéletből. Viszont két olyan név is feltűnik az új emberek között, melyeknek viselői hat évtizeden át lesznek majd Bács-Bodrog vármegye közéletének irányítói: a Szemzőké és Vojnicsoké. S még a választások viszonylagos szabadságában se kételkedhetünk, hiszen olyan emberek buktak ki, mint Bende Imre, a későbbi püspök, akit valószínűleg felülről is támogattak, és Ballagi Mór, aki a magyar nyelvművelés dicsfényével a feje fölött lépett választói elé. És az akkori viszonyok között a magyar nyelv ügye mellett kiállni egyet jelentett a szabadságeszményekkel, amelyek nemcsak hogy nem fakultak meg, de fenn ragyogtak a magyar élet firmamentumában. A dolgos, józan, feltörekvő Bácska azonban a realitásokat mindig nagyra becsülhette, s így kerülhettek be a magyarokkal fele-fele arányban az úgynevezett nemzetiségi képviselők, vagyis a szerbek, élükön Miletic Svetozárral, aki majd a budapesti parlament egyik legnagyobb figyelmet keltő képviselője lesz és az egész vidék legjelentősebb politikai alakja. Mindez egy új élet kezdetén, másfél évtizedes török elnyomatás után s a kiegyezés előtt történt, amikor még mindenki hinni akart a közéleti tisztességben és az eszmék tisztaságában. * Amikor a huszadik század előestéjén, pontosan 1897-ben a zombori törvényszék Gozsdu Elek személyében új elnököt kapott, már mintha maga a város is ébredezni látszott volna hosszan tartó, mély vidéki álmából, amelybe az eseménytelenség és a tömény unalom ringatta. Akkor már közszínháza volt, ha kisebb is, de szebb, mint Szabadkáé. Bittermann Sándor nyomdájában akkor hagyta el a sajtót a vármegye kétkötetes monográfiája, s a történelmi társulatnak már száznál több működő és pártoló tagja volt. Gozsdu nem ismeretlen emberként érkezett a megye székhelyére. Két regény és egy nagy feltűnést keltő novelláskönyv volt mögötte, s olyan barátokkal dicsekedhetett, mint Ambrus Zoltán, Justh Zsigmond és Reviczky Gyula. De Gozsdu nem volt dicsekvő ember. Csendesen visszahúzódott, bezárkózott a hivatalába, s hallani sem akart róla, hogy akár az említett történelmi társulatban, akár abban az irodalmi körben, ahol Dömötör Pál, Latinovics Géza, a világjárt képviselő és Vértesi Károly vitte a szót, szerepet vállaljon. Eleinte színházba se járt. Azzal védekezett, hogy zavarja a szomszédos Elefántból áthallatszó zeneszó, de amikor tapétás ajtóval némították el a pezsgőspalackok