Hidrológiai Közlöny 1979 (59. évfolyam)
6. szám - Dr. Simándy Béla: Az 1879. évi szegedi árvíz és árvízvédelmünk feladatai
Az 1879. évi szegedi árvíz, és árvízvédelmünk feladatai DR. SIMÁDY BÉLA igazgató Az emberiség mai fejlődésének iramában száz év nagy idő. A szegedi, azóta már történelemmé vált 1879-es árvízkatasztrófának ma már nincsen élő tanúja. Mi, utódok mégis kötelességünknek tartjuk a visszaemlékezést annak ellenére, hogy csak feljegyzésekből ismerhetjük, mi történt azokban a napokban és miért történt mindaz. Hazánk gazdasági felemelkedésének alapfeltétele volt a Tisza szabályozása, a Tisza kiterjedt alföldi árterületének teljes árvízmentesítése. Enélkül sem a mezőgazdaság, sem az ipar, sem a közlekedés nem lehetett volna biztonságos az ország mai területének negyedrészében. Amint megteremtődtek a szabályozási munkák elvégzésének feltételei, azonnal fel is vetették azok mielőbbi elvégzésének szükségességét. A Tisza szabályozása — a folyóvölgy és az árterület rendezése, a meder lefolyási viszonyainak javítása, az árvízvédelmi töltésrendszer megépítése — több nemzedék hatalmas, végül sikerrel zárult vállalkozása. Terveit a múlt század 40-es éveiben, a reformkorban dolgozta ki Széchenyi István megbízásából, annak nagyra törő koncepcióit magáévá téve Vásárhelyi Pál. A mű kivitelezése történelmünk egyik legtragikusabb korszakában, az osztrák önkényuralom idején kezdődött, de befejezése átnyúlt a kiegyezés gazdaságilag gyors fellendülést eredményező szakaszába is. Sajnos, még ebben a korban is csak később ismerte fel kormányzatunk és közvéleményünk, hogy a vízügyeknek hazánkban más és fontosabb szerepe van az ország életében, mint a világon bárhol másutt. E tekintetben éppen a szegedi árvíz keserű tapasztalatai segítették elő a helyes megoldásokat. Az alföldi agrárproletáriátus sok tízezernyi serege — a kor mérnökeinek vezetésével — küzdelmes évtizedek során, meglehetősen mostoha műszaki feltételek között, kézi erővel, talicskával, kordéval építette fel ezt az évszázadokra szóló monumentális művet, amely azóta is Európa legnagyobb árvízvédelmi rendszere. E rendszernek sok csodálója volt, és különösen akkor, amikor az elemek erejével nem, vagy csak részben sikerült megbirkóznunk, számos bírálója is akadt. Tény, hogy a Tisza árvizeinek szintje a szabályozás kezdete óta mindenhol, de különösen az alsó szakaszokon jelentősen megemelkedett, így az árvízveszély is lényegesen növekedett. A védműveket emiatt állandóan erősíteni és magasítani kellett, mind a mai napig. Ez azonban nem a Tisza-szabályozás rendszerbeli fogyatékossága, vagy hibája, hanem ez tulajdonképpen az árvízmentesítéssel nyert mezőgazdasági területek ára. Az árvízszint ugyanis a kezdeti hibáktól és az egyensúlyi állapot átmeneti megzavarásától függetlenül is szükségszerűen emelkedett — párhuzamosan az árvízmentesítés előrehaladásával, vagyis a mentesített terület növekedésével és az árvizek tározását biztosító, az árhullámok hevességét és magasságát mérséklő ősi árterületek, majd nyílt árterek és a hullámtér csökkenésével. Mint a nagy mű leghivatottabb bírálói, a későbbi kor vízmérnökei megállapították: a Tisza szabályozás sikere az elsődleges, ha hibáiról beszélhetünk, azok másodlagosak. Kvassay Jenő megállapította (1889), hogy a megépített viszonylag magas töltések rendszere helyett sem a víztározás, sem az oldalcsatornás árapasztás, sem a Vaskapu szelvény bővítése nem jöhetett szóba. Nem annyira e gondolatok kivitelezhetetlensége miatt, hanem hatástalanságuk következtében. A hegyvidéki tározás térszükséglete olyan magas — legkevesebb 2,6 milliárd köbméter — lett volna, hogy ezzel sem akkor, sem ma nem lehet árvízmentesítés címén foglalkozni. A további elgondolások pedig, legalábbis részben, nem tették volna feleslegessé a töltésrendszert. Bogdánfy Ödön (1906) véleménye szerint egyes kisebb helyi hibáktól eltekintve a mű egésze ,,elhibázottnak nem mondható". Erdős Ferenc (1919) ugyan mederbővítési javaslatokat dolgozott ki főként a Tisza Szolnok-Csongrád és Szeged—Törökbecse szakaszára, de ő is leszögezte, hogy nem annyira az addigiak hibái, hanem a jövő időszak szükségszerű fejlődése miatt teszi meg javaslatait. Korhely József (1937) felsőfokú jelzőkkel dicsérte a nagy mű eredményeit, s hibáinak csak az attól történt — szándékos vagy szükségszerű — eltéréseket jelölte meg, különösen azokban az esetekben, amikor a töltések köze a kívánatos 1000, de legalább 760 m-nél kisebb lett. Iványi Bertalan (1948) kimondta: ,,A Tisza szabályozása helyes alapon indult el, és az egyedül járható úton ért célhoz. Eredményei kétségbevonhatatlanok, hibái pedig, ha ki nem is küszöbölhetők, feltétlenül ellensúlyozhatók." Nem hibájaként, hanem korlátjaként említi azt a körülményt, hogy ámbár a Körös és a Maros lefolyásának gyorsításával elérhető volt, hogy a Tisza első árhullámával ezeknek a folyóknak az árárhullámai nem találkozhatnak, azt már nem lehetett megakadályozni, hogy ha e folyóknak második, vagy további árhulláma keletkezik, ne történhessen meg mégis a tetőző vizeknek a veszélyes találkozása. A Tisza szabályozásáról adott fenti értékeléseknek közös és legfontosabb vonatkozása, hogy árvízvédelmünk mindenkor korszerű szinten tartása nélkül kockáztathatjuk az elért eredményeinket. Végeredményben az 1879. évi szegedi árvíznek sem önmagában a Tisza-szabályozás volt az oka, vagy annak hibás, inkább némelyek által hibásnak ítélt végrehajtásmódja. Ezek legfeljebb közvetve járultak hozzá a kialakult helyzet súlyosbodásához. A katasztrófa fő oka az volt, hogy a várost védő töltésrendszer nem épült ki — mert nem épülhetett ki — kellő erősségűre és kellő magasságúra. * Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság, Szeged