História 1981
1981 / 2. szám - ÖNKRITIKUS TÖRTÉNETTUDOMÁNY - GLATZ FERENC: Történetírás és szociális érdeklődés
ÖNKRITIKUS TÖRTÉNETTUDOMÁNY Történetírás és szociális érdeklődés A História e számáról folyamatosan kíván cikkeket közölni „ELSÜLLYEDT VILÁG” c. rovatában a legújabbkori magyar társadalom történetéből. (A szerk.) A magyar történetírás története tárháza a jelenéhez kötődő — és nagyon is közvetlenül kötődő — történetírói munkásságoknak. Az, hogy állami, etnikai, nemzeti, társadalmi fejlődésünk féloldalasságait több századon át cipeltük magunkkal feloldatlanul, a politikai gondolkodás figyelmét újra és újra a történelem felé fordította: író és olvasója joggal érezte úgy, hogy a jelen konfliktusai a múltból értelmezhetőek, s joggal várta azt, hogy a jelen problémákra a múlttal foglalkozó tudomány, a történettudomány adjon meg- és feloldási iránymutatást. Ez is magyarázza, hogy régi történetíróink műveit forgatva, mindegyre visszacsengenek azokban az aktuális korkérdések hangjai. A reformkori nemzeti és polgári követelések hatására nyúl Horváth Mihály, Szalay László a pór nép, a magyarság kárpátmedencebeli elhelyezkedésének történetéhez, és ugyanígy példázzák a magyar történetírás állandó jelenérzékenységét az osztályharc politikai rendszereket formáló erejének aktuális kérdésállítását a középkori vagy 19. századi történelmünkben vizsgáló marxista Szabó Ervin tanulmányai a századelőn, Molnár Erik könyvei a felszabadulás után. . . A késői történész majd a magyarság történetének utóbbi hatodfél évtizednyi szakaszát áttekintve, nyugodtan állíthatja, hogy újkori fejlődésünk folyamán a legteljesebb, a társadalom minden rétegét mozdító szociális átrendezés ment végbe, sokszázados társadalmi osztályok, rétegek tűntek el a társadalmi-politikai-gazdasági élet színteréről. A városi, falusi ember mindennapjait, érintkezési, viselkedési szokásait, normatíváit átgyúró változások zajlottak le — mégpedig, gyakran erős hangú politikai csaták közepette. Egy egész világ süllyedt el egyazon generáció szeme láttára. — Mi az oka — teheti majd fel a kérdést napjaink történetének késői kutatója —, hogy e nagy szociális átrendeződések korában a történetírás mégis kevés kíváncsiságot mutat a társadalmi változásainkban munkáló, és ugyancsak több évszázadnyi távolságból örökölt feszültségek iránt. Megszakadt volna talán a történettudomány jelenérzékenysége ? Az elmúlt évtized közöttünk végbemenő történései is újból rá kell hogy ébresszék napjaink társadalomtudósát — fűzhető tovább a majdani visszatekintő kritikus eszmefuttatásai: világpolitikai szerepet játszó technikai, katonai, gazdasági apparátusok sem csupán valami világot rendező felsőbb elv szerint mozognak, hanem a mögöttük álló, azokat létrehozó cselekvő gondolkodó emberek mozgatják azokat; létük, működésük végső soron a társadalomtól, „az egyének társas együttélésének” formájától függ. Menynyire fedezhetőek fel e kortörténeti alakulások visszhangjai történetírásunkban, mennyire készültünk fel ezen emberi, társadalmi tényező döntő szerepének megmutatására a történelemben? Történetírói termésünket e tekintetben nagyító alá helyezve, azt látjuk, igaz, történeti összefoglalásainkban, egyes esetekben tankönyveinkben, ritkábban oktatási tematikánkban elnyerték helyüket a „társadalomtörténeti” fejezetek, néhány intézményünk kutatási tervében megjelentek a „társadalmi szempontok”, de történelemlátásunkban mindmáig háttérbe szorul az újkori történelem legkitapinthatóbb sajátossága, különbözősége a korábbi évezredektől: a történelmi cselekvés szociális, tömeges szintű, társadalmias jellege. Hosszú fejtegetéseket kíván majd a késői történésztől azon okok részletes megvilágítása: miért mutatott történetírásunk mindig is kevesebb érzékenységet a szociális kérdések iránt, mint más, a magyarhoz hasonló fejlettségi szintet mutató történetírások. Egyik — talán éppen a döntő — okként jelöli meg majd valószínűleg azt a gyakran minden más érdeklődést félretoló fogékonyságot, amely a nemzeti kérdés iránt mutatkozik napjainkig. A tudományosságunkat, szellemi életünket önkritikusan vizsgáló kutatók előtt a jelenség már ma is ismert. A közgondolkodás, a társadalmi érdeklődés feszülten figyel, ha a levéltári kutatásaiból a széles közönség elé lépést vállaló történész a történeti Magyarország széteséséről, netán a hajdan a magyar államhoz tartozó területekről, szomszédos országokba szakadt kisebbségekről ad elő, de lohad az érdeklődés, ha az előadás régmúlt korok termelési eljárásaiból, a régi világ társadalmi életéből veszi témáját. Tudjuk ennek magyarázatát is: a magyar nemzeti fejlődés kétarcúsága — egyrészt a nemzeti önállóságunkért folytatott harc a Habsburg-birodalmon belül, másrészt a 19. század közepétől éleződő szembenállása az országhatáron belüli más nemzetekkel — szükségszerűen taszította a társadalmi érdeklődés és történetírás középpontjába a nemzeti kérdést. S ne feledjük: e nemzeti konfliktusok éppen azokban az időkben, a múlt század végétől tetőztek s követeltek maguknak elsőbbséget a közgondolkodásban, a szellemi életben, amikor Európa más államaiban a politikai mozgalmak tömegessége, a modern politikai intézményrendszerek, már nemcsak az uralkodó osztály, de a társadalom egészének figyelmét a szociális problémákra fordítják. S azt se feledjük: a nemzeti kérdés iránti érzékenység újratöltődését „biztosítja” napjainkig az a történelmi tény, hogy századunk térségeket, határokat átszabdaló, átrajzoló összeütközései — mind az első, mind a második világháború nyomán — továbbra is ránk hagyták magyarok és nem magyarok együttélésének államinemzeti gondját. De ha látjuk e bizonyos mértékig kényszerpályán mozgást ránk kényszerítő tényezőket, miért nem igyekszünk legalább figyelmeztetni a közgondolkodás féloldalasságának veszélyeire? — szegezhetjük immáron magunknak a kérdést. A következő évtizedek kutatásai deríthetik csak fel erre a választ. A választ arra,vajon mennyiben függ össze e „bizonytalanságunk” értelmiségünk feltöltődésének utóbbi évszázadbeli társadalmi-etnikai, vallási sajátosságaival, és a polgári kor egész történetében magas színvonalú értelmiség szociális és nemzeti tudatbeli zavaraival. Nem csak arra kell még fényt deríteni, hogy a nemesi-dzsentri gondolkodási hagyomány mennyire mutatott érzéketlenséget a „társadalmi”-val szemben, és az asszimiláns középosztály miért kíván mindenképpen nemzeti buzgalmáról minél harsányabban bizonyságot tenni; de annak elemzésére is vállalkozni kell majd: vajon hogyan kényszeríti az „etnikai hovatartozás” boncolgatásának programjára az értelmiséget a kelet-európai társadalmak zártsága; az, hogy a társadalom széles rétegei és a középosztály közötti mobilitás lehetősége újra és újra elszűkül, s a középosztály a társadalom egészéhez — a szociális hiányában — az etnikai azonosságtudat szálaival igyekszik hozzákötődni. .. És ha tudományosságunk, valamint közgondolkodásunk mire érzékenységének eredőit keressük majd, nem állhatunk meg a polgári korszak ránk hagyományozódásainál. Hiszen már ma is látjuk, mennyire — tegyük hozzá: szükségszerűen — optimisták voltunk, amikor azt hittük: a régi társadalmi struktúra összetörésével, modern törvények, rendeletek (földreform, államosítás stb.) útján a társadalomban majd automatikusan végbemennek az újat teremtő, s a régit megsemmisítő változások. Néhány évtized múltán nyilvánvalóan még világosabb lesz: a gazdasági, politikai rendszerváltozások után még igen hosszú ideig vannak jelen, vagy termelődnek újjá olyan társadalmi viselkedésformák, életfelfogások, amely felfogásokat szülő rétegek gazdaságilag-politikailag már évtizedek óta megszűntek. S mi túlságosan is ráhagyva magunkat az automatizmusokra, nem ösztökéltük eléggé a közgondolkodást, a humán tudományokat a társadalomtörténeti, a szociális szempontok mélyebb átgondolására. Nem is olyan régen őszinte felindulással utasította volna vissza bármelyik történetíró a kritikust, ha az a történészi munkássága és a jelen „aktuális” kérdésfeltevései között kapcsolódást mutatott volna ki. A mai történetíró — eltávolodva e korábbi felfogástól — vallja, hogy tudományának haszna végső soron a korához szólás igényében rejlik. Tudja: múltszemléletünk és jelenlátásunk között folytonos korreláció, közvetlen kapcsolat áll fenn. A „szociális”, a „társadalmi” iránti érdeklődés növekedése a történelemszemléletben magával vonja a jelenünkkel szemben támasztott igényeinkben az emberi, intézményes, tárgyi környezetünkkel való törődést, az azokon formálni-akarást, ha kell, változtatni-akarást, közéleti demokratizmusra ösztönzést, a demokratizmussal élni-tudást, egy újfajta humánközpontúságot. Soha ki nem teljesedett hagyománya ez hazai közgondolkodásunknak... GLATZ FERENC