História 1986
1986 / 5-6. szám - SZEMTANÚ - SCHIFFER PÁL: Mozgalom, börtön, nyugdíj
ság, amelynek tanítottuk és hirdettük, hogy újraépítjük, de nem a tőke számára, hanem a munkásosztály számára az országot, hogy ez a munkásság úgy álljon hozzá a feladatokhoz az üzemekben, hogy a munka termelékenysége fokozódjék és ne éljen azokkal a spekulációs lehetőségekkel, amelyek 1945-1946-ban érvényesültek, hanem fegyelmezetten, lemondóan, mindent tegyen meg a terv megvalósítása érdekében. No, a terv megvalósult, a termelés fokozódott, a pénzen történő reális árucsere megindult, a forint stabilitását a közvélemény elfogadta, majd megrendeztek egy gyűlést, amelyen azt mondták: a jó forint atyja Rákosi Mátyás. Tehát azt a verejtéket és vért, amit milliók hoztak és aminek a célszerű mozgatásában ezer és ezer jó koponya vett részt, azt kisajátította az MKP. Mi nem reagáltunk rá. Pedig hiba volt nem reagálni, nem értettük meg, hogy ez a „jó forint atyja Rákosi”, vagy hogy „Gerő a hídverő” ez nem egyszerűen egy pártpropaganda, hanem annak a politikai vonalnak az előkészítése, amelyik kevesek kezébe akarja és törekszik a politikai hatalmat adni, hogy azzal éljenek és visszaéljenek. Más vonatkozásban a kérdése indokolt. Az SZDP, amelyik tényleg szerepet játszott, majdnem azt mondanám egyenrangú szerepet a földkérdésben, az újjáépítés kérdésében, a termelés fejlesztése kérdésében, rendkívül passzív volt a hatalmi szervek kézbevétele területén. Szóval ott az MKP szinte csak a kisgazdapárttal állt szemben. Azoknak az ellenállását vagy törekvését kellett neki leküzdeni ahhoz, hogy a hatalmi szervek, tehát államvédelmi hatóságok, a honvédség megfelelő szervezeteit kézbe vegye, irányítsa és politizáljon velük. Az SZDP részéről egyetlen egy olyan törekvésről tudok, amelyik ezt bizonyos határig opponálta. Az SZDP nem arra törekedett, hogy kézbevegye, hanem arra, hogy az MKP ne élhessen vissza a kizárólagossággal. Ez volt a Valentiny-ügy 1945-ben, amelynek eredménye az volt, hogy mi visszahívtuk Valentiny Ágoston igazságügyminisztert, mert felrúgta az együttműködést a két munkáspárt között. 1950. április 24-én koholt vádak alapján Önt is letartóztatták. Hogyan élte át azt, hogy az a politikai rendszer, mely fiatalkori álmainak megvalósulása volt, s melyért 1945-öt követően is igen aktív tevékenységet fejtett ki, börtönbe zárta? - Bent a börtönben, miután elmúlt az az időszak, amikor még nem akartam elhinni, hogy ami történt az valóság és nem ébredek föl egy rossz álomból s nem jönnek oda hozzám és azt mondják, hogy bocsáss meg, gyere és dolgozzunk tovább, amíg attól az illúziótól nem szabadultam meg, hogy ez nem egy tévedés nem egy rossz álom, addig nem is gondolkoztam azon, hogy mi lehet mögötte. Amikor pedig rájöttem arra, hogy valami olyasmi történt, amire tisztes magyarázatot találni nem lehet, akkor két probléma foglalkoztatott. Az egyik, hogy mi történt, a másik pedig egy önvizsgálat volt. Rendkívül nehéz a megtörténttel kapcsolatban ma olyan választ adnom, amelyik kielégítené. Megmondom miért. 1950, nem tudom melyik hónapjától a szabadulásomig végig egyes cellában voltam. Semmilyen külső nesz és jel, sem levél, sem beszélgetés hozzám nem jött. 1953-ban azt se hallottam meg, arról sem szereztem tudomást, hogy Sztálin meghalt, annyira el voltunk zárva, akik az MZ-ben [magánzárkában] voltunk. Ott volt egy ideig Kádár János, Tildy Zoltán, Losonczy Géza, Szakasits Árpád, de ezt utólag tudtam meg. Tizenegynéhányan voltunk. Tehát nem tudtam semmi olyan külső kapcsolódást teremteni, amelyik lehetővé tette volna számomra, hogy a történteket értékeljem és abból valamilyen reális, ellenőrizhető konzekvenciát levonjak. Hanem csak a fantáziám dolgozott és azokat az ismereteket használhattam, amiket magammal hoztam, nem pedig bent szereztem. Nos, az egyik amit végiggondoltam, az az volt, hogy ez egy merénylet a nemzetközi munkásmozgalom ellen. Mert tudtam, hogy nemcsak én vagyok bent. Volt ugyanis egy ügyészségi kihallgatás, Alapi Gyula vezette, ahol még egy tömegtárgyalás lehetőségéről beszéltek. Ebben én az ötödrangú vádlott lettem volna. Az első Szakasits, a második azt hiszem Marosán, harmadik Ries István. Az ötödik lettem volna én, és a sor még megy tovább 15-20-ig. Tehát tudtam, hogy lényegében a szociáldemokrata párt volt baloldali tagjait behozták ide és csinálnak egy szociáldemokrata pert annak bizonyítására, hogy nem a Komintern VII. Kongresszusa az igaz, hanem a VI. A VI. Komintern-kongresszus kimondta, hogy a forradalom legnagyobb ellensége a szociáldemokrata párt és azon belül is annak baloldali szárnya. Tehát itt megszületik egy nyilvánosság előtti komédia, amely komédiának bizonyítani kell a világ számára - éppúgy mint a Rajk-pernél, hogy Tito láncos kutya -, hogy a szociáldemokrata baloldal a nemzetközi imperializmus és a tőkés rendszer egyik legaktívabb védelmezője. Valami változás történhetett, mert nem jött létre a per s engem egyes tárgyalásra vittek. Volt egy kollektív tárgyalás is, ahol Szakasits, Marosán, Vajda Imre stb. ügyét tárgyalták. Riest agyonverték, ő nem élte túl ezt az időszakot. De volt egy tömegtárgyalás, ahol 15 vagy 20 embert ítéltek el. Engem azonban ettől leválasztottak és egyedül vontak felelősségre. Komoly büntetést kaptam, halálra ítéltek. Ez volt 1951. februárban. Ezután kezdtem el gondolkozni, hogy mi történt és miért történt. Az első megállapításom az volt, hogy olyan feladatra vállalkoztam, amire nem voltam fölkészülve. Most mindegy, hogy a feladat jelentős részét a történelem diktálta, tehát az, hogy nekem Szakasits az apósom lett, hogy ’44-ben az illegális vonal mindkét szárnya az én kezemben futott össze. Ezt a történelem adta és ez olyan feladatot rótt rám, amit jogom lett volna nem elvégezni, de akkor nem lettem volna hű a meggyőződésemhez. De a meggyőződés önmagában nem elég. A meggyőződéshez még kell felkészültség szellemileg is, szakmailag is, és ez nem volt meg kellő mértékben ’45 után. 1945 után úgy mentünk a dolgokban, hogy egy ideológiai felismerés volt az egyedüli vezérfonal, és eszünkbe se jutott, hogy a politikai életben van egy felelősség a máért és egy még nagyobb felelősség a holnapért. Nem elég tehát azt mondani, hogy ez ideológiailag rendben van, hanem az is kell, hogy tárgyiakban annak a föltételei ténylegesen valósuljanak meg. De kínzott egy érdekes apró emlék is. Valamikor a ’30-as években egyik szeminaristám egy csepeli munkás volt, aki szívesen, lelkesen tanult, és aki éppúgy mint sok más, igénybe vette azt, hogy a megbeszélés után elkísért egy darabig. Ezekből az elkísérésekből kétórás beszélgetések lettek, ahol bizony ő kapott többet, de ez beszélgetés volt. Én azt gondoltam, hogy ez a fiatalember az illegális párthoz közel áll vagy annak tagja, de ilyesmit nem vetettünk fel. Ebben az is szerepet játszott, hogy bátyja tényleg börtönviselt kommunista volt. Elég az hozzá, hogy ’46 vagy ’47-ben egyszer valamelyik pártszervezetben vagyok és odajött hozzám ez a fiú. Beszélgettünk, fölteszem neki a kérdést, mondd hogyhogy te a szocdem pártba léptél be. Azt mondja: nézd, ha neked jó, akkor nekem is jó. Ez kínzott bent. Mi történt ezzel az emberrel? Azt tudtam, hogy sok szakszervezeti funkcionáriust, bizalmit a Láng Gépgyárból, a Ganz Hajógyárból meg máshonnét meghurcoltak, lecsuktak. Mi történt tehát ezzel az emberrel? Mert ezért az emberért én vagyok felelős. De nemcsak érte vagyok felelős, hanem azokért is, akik meggyőződésből vagy idealista elképzelésből a szociáldemokrata pártban dolgoztak, amellé álltak, és ezeket abban a tudatban és azzal a meggyőződéssel vittük át az egységes pártba, hogy nekik ott a helyük. És most ezeket fogják és mint engem vagy a másikat, ötöt, százat, ezret kidobják az állásukból, esetleg börtönbe vagy internáló táborba, Recskre vagy máshova viszik őket. Ez kínzott odabenn. Nem lett volna szabad ezt a feladatot vállalnom, de ha vállaltam, a bűntudattól nem tudok szabadulni. Az a felelősség volt a legnehezebb számomra, amely a politikai múltamért terhelt, mert a jóhiszeműségben fel se tételeztem, hogy az is, akivel kezet fogok és az is, akivel egy egységes megállapodásra törekszünk, nem ugyanolyan becsületesen a népért, az osztályért, a jövőért dolgozik, éppúgy mint én, meg a másik, a tizedik vagy a századik. Holott, ha egy kicsit tanulmányoztuk volna a munkásmozgalom történetét, akkor rájöhettünk volna arra, hogy erre van példa, de az illúzió erősebb volt, mint a felelősség. Ez nem mentesít sem engem, sem mást attól, hogy az emberek, akik szenvedtek, azok joggal tekintenek szenvedéseikért engem meg azokat felelősnek, akik a helyzetet előidézték. Na, nem akarom dramatizálni, de ez volt a legnehezebb odabenn az egyes cellában. Túl sokat voltam önmagammal és túl sok alkalom volt önmagam vizsgálatára. 1953 decemberében Vácott voltam, felvezetnek egy szobába és ott egy civil ruhába öltözött ember beszélgetni kezdett velem. A beszélgetés során azt mondja: mi tudjuk, hogy maga ártatlan, legyen most már türelemmel, rövidesen szabadul. Én nem tudtam mi játszódik odakinn. Nem tudtam Nagy Imre jelentkezéséről és Sztálin haláláról. Számomra amit ő mondott, az egy isteni kinyilatkozás volt. Feldúltan és felzaklatottan visszamentem és vártam minden nap, mikor nyitják ki az ajtót és mondják, jöjjön, szabad. Februárban nyitották ki az ajtót, és Budapesten megint a Fő utcába vezettek. Az ítéletet pedig, amely három éven keresztül halál volt, életfogytiglanra változtatták. Ez tört össze egészen... Ennek született egy konzekvenciája, ha mégis kiszabadulnék, amit valószínűtlennek tartottam, nem a halálos ítélet miatt, hanem a már felismert hitványság miatt, hogy ártatlan embereket börtönöznek be s nem engedhetik szabadon őket, mert felelősségre vonás következne érte. Tehát nem hittem, hogy valaha is szabad leszek, de mégis az ember álmodozik és képzelődik, pláne ha nincs más dolga, mint nekem, s elhatároztam, ha kiszabadulnék, politikai felelős pozíciót nem vállalok többet. Nem elvi törés ez, hanem a személyi képesség felmérése. Tehát nem elveim változtak meg, hanem az a tudat, hogy rosszul gazdálkodtam a rám bízott felelősséggel és funkcióval. 1948 után az MDP vezetőségi tagja, Békés országgyűlési képviselője voltam. És, ha tudtam is dolgokat, amivel nem értettem egyet, nem avval a szenvedéllyel verekedtem, ami kötelességem lett volna, hanem legfeljebb szóvá tettem Rákosinak vagy Péter Gábornak, mint annak, aki bizonyára éppúgy nem helyesli, mint ahogy én nem helyeseltem. Később tudtam meg, hogy ők csinálták. Kiszabadulása után, amikor már volt lehetősége, hogy megismerje, milyen is az akkori Magyarország, hogyan ítélte meg hazánk helyzetét és milyen feladatokat látott önmaga előtt!’ 54