História 2007
2007 / 1. szám - ÉVFORDULÓ - PÁLOSFALVI TAMÁS: Kettős hatalom és török veszély Magyarországon : A Magyar Királyság, 1440-1456
Kettős hatalom és török veszély Magyarországon A Magyar Királyság, 1440-1456 Legalább tizenöt évvel korábbra kell visszanyúlni az időben a nándorfehérvári csata közvetlen előzményeinek megértéséhez. A belpolitikai helyzet ugyanis a Habsburg Albert halálát (1439) követő kettős királyválasztásnak volt a következménye. A lengyel I. Ulászló király és az özvegy Erzsébet királyné hívei között kibontakozó polgárháború (1440. június-1442. december), majd de facto interregnum (utószülött V. László kiskorúságának ideje) tette ugyanis lehetővé annak az embernek, Hunyadi Jánosnak a villámgyors felemelkedését és hatalomra jutását, aki haláláig döntően meghatározta Magyarország sorsának alakulását. Király és kormányzó Hunyadi János gyökeresen más bel- és külpolitikai koncepciót képviselt, mint koronás elődei. Választott kormányzóként szükségszerűen korlátozott hatáskörét kezdettől autokratikus, időnként kifejezetten törvénytelen lépésekkel igyekezett tágítani, míg a külpolitikában, legalábbis a legnagyobb veszélyt jelentő oszmánokkal szemben, offenzív, kezdeményező stratégiát próbált alkalmazni. Súlyos katonai vereségei (Várna: 1444, Rigómező: 1448) azonban az új koncepciót alapjaiban ásták alá. Világossá vált, hogy az ország nem számíthat a nyugati keresztény hatalmak hatékony segítségére. És az is világossá vált, hogy rosszul mérték fel a balkáni népek oszmánellenes elszántságának mértékét is. Hunyadi kormányzót a súlyos veszteségek nyomán megrendült (bárói/ nemesi) közvélemény 1448 után arra kényszerítette, hogy felhagyjon újabb balkáni hadjáratok szervezésével, és fegyverszünetet kössön nemcsak az oszmánokkal, hanem ősi ellenségével, Brankovics György szerb despotával is. Cserében viszont - főleg Szécsi Dénes érsek, Garai nádor és Újlaki Miklós - segítettek normalizálni Hunyadi viszonyát legnagyobb ellenfeleivel, a Cikléi grófokkal és Giskrával, imigyen biztosítva az ország működését addig, amíg a nagykorúvá vált király megkezdi tényleges uralkodását. V. László kiszabadulása, majd az 1453 januárjában, a király jelenlétében tartott pozsonyi országgyűlés formailag rendezte az ország kormányzatát. László ígéretet tett a szabadságjogok tiszteletére, közkegyelmet hirdetett, cserébe pedig a rendek hűséget esküdtek uralkodójuknak. Ismét felálltak a kancelláriák, amelyek - bár a király nem maradt Magyarországon - biztosították a rendek befolyását a kormányzás mechanizmusára. Csakhogy a legfontosabb kérdésben nem történt változás: bár Hunyadi lemondott a kormányzóságról, főkapitányként és a királyi jövedelmek kezelőjeként hatalma töretlen maradt. Ő tartotta kezében a királyi várakat, amelyek várnagyait, például a budaiakat, a harmincadokból fizette, így, bár az udvarban befolyása meg sem közelítette Cilléi Ulrikét vagy Garai nádorét, világos volt, hogy amennyiben László nem elégszik meg a formális hatalommal, elkerülhetetlen lesz a konfliktus. Hunyadi malmára hajtotta a vizet Bizánc eleste 1453 májusában. A katasztrófa nyomában járó európai rémület ismét feltámasztani látszott a keresztény összefogás Hunyadi által is szorgalmazott eszméjét. László király és magyar tanácsosai legfontosabbnak az ország politikai megosztottságának felszámolását tekintették, de ebben éppen a két leghatalmasabb, a szlavón báni tisztet is betöltő Cilléi Ulrik és Hunyadi János főkapitány akadályozta őket. 1453 augusztusában azonban Hunyadi bárói, köz A Hunyadiak bővített címere HUNYADI JÁNOS TÖRÖKELLENES HARCAI (1441-1456) Moldvai Vajdaság 11