Hitel, 2004. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)
2004 / 1. szám - Püski Levente: Trianon – ahogy láttuk (Trianon. Szerk.: Zeidler Miklós)
[ Szemle ] nem kíván egyenlőségjelet tenni. Az erősen érzelmi alapú megközelítések, tudatos ferdítések vagy publicisztikai jellegű reflexiók közlése mellett a tárgyilagosabb és kiegyensúlyozottabb, széles forrásbázisra épülő szaktudományos munkák felé orientálja az olvasót. Tagadhatatlan persze, hogy számos kérdésben nincs és valószínűleg nem is lesz egységes tudományos álláspont, ami azonban esetünkben sem zárja/zárhatja ki a véleménynyilvánítás szükségességét. Továbbra is nyitott kérdés marad, hogy a Monarchia és benne a történeti Magyarország megszűnésében milyen szerepe volt a belső, bomlasztó tényezőknek és a világháborús vereségnek. Látva, hogy a nacionalizmusok mekkora dinamizáló erőt jelentettek - és részben jelentenek ma is - a közép-európai térségben, a Monarchia jövője az első világháború bekövetkezte nélkül is nagyon kétségesnek tűnik. A hagyományos dualista formában mindenképp. Jelzésértékű, hogy az 1914-ben meggyilkolt trónörökösnek, Ferenc Ferdinándnak is széles körű reformtervei voltak az államon belüli etnikai feszültségek kezelésére. Gondolatmenetünkből következően arra sem lehet megnyugtató választ adni, hogy Ferenc Ferdinánd - vagy akár Jászi Oszkár - 1918 eleji föderalizációs tervei végleges megnyugvást hoztak-e volna. Egy méltányosabb és nagyvonalúbb nemzetiségi politika viszont iránymutatóul szolgálhatott volna a későbbiekben. Iránymutatóul egy kevésbé viharos és a nyelvi vonalakat szorosabban követő elválásra. Trianon elkerülhetőségének problémája persze mindig is élénken foglalkoztatta a közvéleményt. Ma már világosan látszik, hogy 1918-ig még volt esélye annak, hogy a Habsburg államalakulat, jelentős belső reformok árán, de túlélje az esetleges háborús vereséget. 1918 tavaszára a későbbi győztes antantszövetség már a Monarchia szétdarabolása mellett foglalt állást. Ebben az elsődleges tényezőt nem az egyéni érzelmek, rokon- vagy ellenszenvek jelentették, hanem az a politikai körökben uralkodóvá váló felismerés, hogy a dualista államrendszer nem képes korábbi egyensúlyozó szerepet betölteni Európa nagyhatalmi színpadán. Időnként mind szakmunkákban, mind publicisztikai írásokban túlhangsúlyozzák a nyugati államokban ekkor már több éve egyre eredményesebb magyarellenes propaganda hatását. A Monarchia megszüntetése mellett kardoskodó neves - főleg brit és francia - értelmiségieknek azonban nem annyira a döntés meghozatalában, mint azt követően jutott jelentős szerep. Egyrészt propagandatevékenységük következtében az antantországok közvéleménye meglehetősen könnyen fogadta el kormányaik koncepcióváltását. Másrészt közülük többen szakértőként kapcsolódtak be a béke-előkészítés folyamatába, és ilyen minőségükben közvetlenül befolyásolhatták a politikusokat egy-egy részdöntés meghozatalánál. A kötet forrásai is arról tanúskodnak számunkra, hogy a hivatalos külpolitika 1918-19 folyamán többnyire rossz válaszokat adott a Magyarországot ért kihívásokra. Az 1919 márciusa és augusztusa között fennálló Tanácsköztársaság helyzete tűnik világosabbnak. A győztes nagyhatalmak vezetői - bár eleinte meglepték őket az események - soha nem törekedtek tartós megegyezésre egy bolsevik rezsimmel. Kizárólag legyőzendő ellenfelet láttak benne, s Kun Béláék, helyzetükből adódóan, alkalmatlanok voltak arra, hogy hatékonyan képviseljék Magyarország érdekeit Párizsban. Ezért nem sikerült a tanácskormánynak az északi hadjárat katonai sikereit számottevő politikai előnyökre átváltani. Bonyolultabbnak tűnik az 1918 őszén hatalomra jutó polgári kormányzat megítélése. Károlyi Mihály és társai arra a feltételezésre építették külpolitikájukat, hogy amennyiben vállalják a nyílt antantbarátságot, az ország belső demokratizálásának programját, a hadsereg leszerelésével pedig demonstrálják békevágyukat, biztosítható a győztesek támogatása, és elkerülhetőek a súlyos békefeltételek. A tervek azonban légvárakra épültek: sem akkor, sem azóta nem került elő olyan forrás, amelynek