Hitel, 2015. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)

2015 / 4. szám - Pelle János: "A forradalomelhárítás pluralista módszere" (A m. kir. Belügyminisztérium és a társadalmi reformok a Horthy-rendszerben)

70 szerb helyén, mely csődbe vitte a gazdaságot, behozhatatlanná tette lemaradá­sunkat Ausztriától, és amelyből eltűnt a két világháború közötti időszak élet- és vagyonbiztonsága, a vállalkozás, a sajtó és a szervezkedés viszonylagos sza­badsága. Sokat elárul, hogy az ötvenes években (az 56-os forradalom előtt és után is), míg az emberek „nagy békének" nevezték a kiegyezéstől az első világ­háború közötti korszakot, addig a húszas-harmincas éveket „kis békeként" emlegették. Az 1989-90-es rendszerváltást végrehajtó politikai elit az 1945-48 közötti „koalíciós időszak" közjogi előzményei mellett jelentős mértékben támaszko­dott a Horthy-rendszer „européer" vonulatának társadalom- és gazdaságépíté­si tapasztalataira, értékelte reformtörekvéseit. Ennek jegyében állított szobrot a „harmadik köztársaság" Bethlen Istvánnak, aki egészen 1944. március 19-éig, a német megszállásig meghatározó befolyást gyakorolt a belpolitikára. (Szim­bolikus jelentőségű tény, hogy Antall József, az 1945 óta első szabadon választott miniszterelnök édesapja, id. Antall József, a Keresztes-Fischer Ferenc által ve­zetett Belügyminisztérium osztályvezetője volt.) A Horthy-rendszert célszerű korszakokra tagolni, megkülönböztetni az 1919 őszétől 1922 nyaráig tartó ellenforradalmi időszakot, elválasztani a tízéves kon­szolidációtól (1922-1932). Az viszont nem egyértelmű, hogy a következő tizenkét évet, mely magába foglalja az 1939 szeptemberétől 1944. október 15-éig, a Szálasi­­féle államcsínyig terjedő időszakot is, érdemes-e felbontani, vagy inkább egy­ségben kell szemlélni. A kormánypárt konzervatív-liberális, jórészt informális politikai csoportjai ekkor már nyíltan szembekerültek a rendszer radikális na­cionalista és antiszemita irányzatával, melyet olyan befolyásos szervezetek tes­tesítettek meg, mint a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE), az Ébredő Ma­gyarok Egyesülete vagy a Turul Bajtársi Szövetség, illetve később a Magyar Megújulás Pártja, a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség. Bethlen Istvánt a zsidó nagytőke és az arisztokrácia és a polgári sajtó, illetve közvélemény is támogat­ta. A rendszer elitjének racionálisan gondolkodó része tisztában volt a társadal­mi feszültségekkel, és a harmincas évek második felétől a robbanás elkerülésé­re bizonyos mértékben együttműködött olyan mérsékelt baloldali ellenzéki pártokkal is, mint a Független Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt. Két miniszterelnököt tekinthetünk a Horthy-rendszer kül- és belpolitikai téren egy­aránt ellentétes irányzatát megtestesítő alakjának: az egyik konzervatív-liberá­lis Bethlen István, a másik pedig az őt kis kitérő után követő Gömbös Gyula, akinek radikális reformpolitikáját és populizmusát, a „korszellemnek" megfe­lelően módosítva, Imrédy Béla vitte tovább. A Horthy-rendszer elitjén belül állandó harc folyt a nacionalista-antiszemi­ta és a konzervatív-liberális irányzatok képviselői között a dominanciáért. Ab­ban, hogy melyik kerekedik felül, a külpolitikai viszonyok is jelentős szerepet játszottak. Kezdettől fogva érezhető volt, hogy a radikálisoknak nagyobb a be­folyásuk a honvédségen, főként a vezérkaron belül. Az első világháború tarta­lékos tisztjei, „Horthy tizenkét kapitánya" jelentős szerephez jutottak már az HITEL

Next