Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1878-09-12 / 37. szám
TARCZA. [AZ EMBERISÉG JOGAINAK KÉT ELŐHARCZOSA. I. Voltaire. 1814-dik év egy májusi éjelén, nem sokára azután hogy XVIII. Lajos visszatért Párisba, a történelmileg emlékezetes, szép Genoveva-templom ajtaja elé egy zárt kocsi állott, s annak belsejéből két férfi lépett az utcza kövezetére. Kiszállásuk után a templom ajtaja nesztelenül feltárult, azután beléptek a templom belsejébe, honnan azonban csakhamar egy telt zsákkal jöttek vissza, a melyet gondosan maguk elé helyeztek a kocsiba s vágtatva elhajtottak. Páris utczái ez órában meglehetősen néptelenek valának, a város lakossága már álomba merült, vagy otthon a négy fal között szórakozott, s igy a Genovéva-téren lejátszott néma jelenet észrevétlenül maradott. A kocsi Berczy közelében levő puszta és elhagyott térségre érkezett, hol egy oltatlan mészszel telt gödröt némán körülálló öt ember várta megérkezését. A zsák gyanúsan zörgő tartalmát a mészgödörbe öntötték, s a Párisból jött emberek egyike egy erőteljes káromlással zárta be e jelenetet. Azután gondosan betemették a gödröt a kiásott rögökkel, úgy hogy másnap reggel csak a résztvevők egyike jelölhette volna meg azon helyet, amely a megelőző éjjel egy gyalázatos tettnek volt színhelye. Az emberiség történetkönyvébe azonban ezen tavaszi éj emléke kitörölhetlen betűkkel van bejegyezve. Ez esetben ugyanis nem egyes ember magánbosztja szerepelt, hanem az egész emberiség kegyeletes érzelmei elleni s különösen a francziák nemzeti büszkeségét sértő gaztett követtetett el, midőn a szellem két nagy bajnokának, Voltaire és Rousseaunak földi maradványait elrabolták és megsemmisítették. Midőn a nagy franczia forradalom harmadik évében, 1791-ben, a Grenovera-templomot a nemzet Pantheonjává alakították, a nemzeti gyülekezet határozata következtében a szabadság és emberjogok ama felejthetetlen hirdetőinek földi maradványait fölvették sírjaikból, s a nép lelkesült részvéte mellett ezen újonnan alakított Mausoleumba helyezték. I. Napoleon a pápával kötött concordatum értelmében visszaadta ugyanezen templomot a római egyháznak, azonban a papság a felvilágosodás hirdetőinek emlékeit, vagy örök időkre ide helyezett porait érinteni nem merte, midőn azonban a Bourbonok visszatértével ismét hatalomra vergődött, bérelt vagy fanatizált emberek által az éj leple alatt hajtatta végre, mit fényes nappal végre nem hajthatott. Némelyek szerint azonban e két ember, Puxmorin nevű két testvér, csak saját fanatizmusa által indíttatva hajtotta végre e templomrablást. Később ezen merénylet ismeretlen forrásból eredt hire szélesebb körben szállongózván a nép közé is eljutott, de annak senki sem akart hitelt adni, míg végre Napoleon Lajos e tekintetben bizonyosságot akarván szerezni, kinyittatta a sírokat. Ezek csakugyan üresek voltak, s a további nyomozások a fentebb elbeszélt eseményt juttatták napfényre. S ha kérdezzük, hogy miért gyalázták meg ennyire ezen kitűnő gondolkozók maradványait, csak azon választ nyerhetjük, mivel eszméiket akarták sújtani. A boszu ilyetén neme azonban némileg együgyű jelleggel is bír. Voltaire és Rousseau eszméi nem pihentek a Genoveva-templom korintusi oszlopai tövében, s így a bercyi mészgödörbe se kerülhettek. E szellem műveik útján életadó napfényként bontotta el Francziaországot, s nemcsak az államviszonyokban, hanem fejekben és szívekben, a népek egymássali érintkezésében teljesen átalakító forradalmat idézett elő. Ki az amaz 1814 május éjjeli esemény óta történteket ismeri, az bizonyságot tehet róla, hogy a szellemi előhaladást egy pillanatra sem tudta feltartóztatni. A franczia nemzet a Voltaire halálának közelebbi évszázados emlékünnepélyén igazságot szolgáltatott e szellemnek. Voltaire azonban nem a franczia nemzeté, hanem az emberiségé, miért is kötelességünknek tartjuk, hogy ezen évszázados emlékünnepély alkalmából élettörténetéről és műveinek hatásáról megemlékezzünk. * * * Voltair emléke nem szállhatott át homálytalanul az utóvilágra. Nevét nemcsak elveinek ellenségei igyekeztek gyűlöletessé tenni, hanem saját jellemgyengeségei is sokat ártottak azon hírnevének, amelyet lángelméje biztosított számára. Nem szándékozunk e gyarlóságait bonczolgatni, vagy azogon mesterkéz, mely azokat, ezerféle változataikban utánozni birná? — Oh a tél nem unalmas reám nézve, hanem az ősz, az nagyon szomorú valami. Nem azt az őszt értem, mikor a fák érett gyümölcsesei, a szőlők dús gerezdekkel kínálkoznak, s a szegény földmives elégülten rakja el télire terményeit oh nem, hanem azt, mikor a szél oly rémesen süvölt a kastély üres termein át s tépdesi a parkban a fák leveleit, oh olyankor nagyon, nagyon szomorú a természet, addig nyög, addig panaszkodik szegény, míg megerednek könyei s hullanak napokon, heteken át kifogyhatatlanul, mígnem eljön a köd s beteríti egyhangú, szürke fátyoléval az egészszomorú képet. — Ilyenkor szegény nagymama mindig beteg s én oly egyedül, oly elhagyatva érzem magamat, s mindegyre meglep az a gondolat — bár mióta tudom hogy vétek, igyekszem szabadulni tőle — de jó lett volna nekem is elhervadni szegény virágaimmal s ott komoly csendes halottnak lenni, mint ők. — Éles fájdalmat érzek szivemben a mint a kedves gyermek oly meghatóan bánatos arczára tekintek s szemembe egy könnyet éreztem lopódzni. — De ezután másként lesz, mondom, vidámabb tárgyra forditva a beszélgetést, ha kellemes olvasmánnyal leend elfoglalva, a szomorú gondolatok nem fognak oly nagyon kedélyére nehezülni. — Én is azt hiszem s ép ezért vagyok oly hálás e jó eszméért, mondás hirtelen változó arczán a remény egy derült sugára mutatkozott. Csak az bánt, hogy én önnek semmiben sem viszonozhatom szivességét, miként is tehetném azt? folytatá zavarttan sütve le szemeit. — Oh igen könnyen, feleltem én, először is, tartsa távol magát az afféle elmélkedésektől, másodszor pedig adja ide ama kis bokrétát, a melyről úgy látszik egészen elfeledkezett. — Ah dehogy, csak alkalom hiányzott hogy átadhassam, mondá s mosolyogva adta át az ízletesen fűzött bokrétát. — De nézze csak, ott jön doctor bácsi s az ozsonna után valóban elfeledtem nézni, pedig ő azt szereti, ha az ember minden után maga néz, tartóztassa kérem egy kissé, míg után látok, ha minden renden van-e? rögtön itt leszek. Ezzel, mint egy kis evetke könnyedén átugrált a virágágyásokon s eltűnt a lombok sűrűjében. Nem sokára sugárzó arczczal tért viszsza, bizonynyal mindent rendén talált s aztán egész ünnepélyességgel hivott meg a nagy hársfa alá, hol a kőasztal díszesen terítve várakozott reánk. A nagy hársfa a kert legemelkedettebb helyén állt, messze kilátszott a táj felett s alóla gyönyörű kilátás nyilt a zöldelő rétekkel, hullámzó vetésekkel diszlő völgyre, a fehéren kanyargó országútira s a lassan tovahömpölygő folyamnak füzes berkektől szegélyzett partjaira. Egy-egy falu is látszott a hegyek aljában, melyeket az épen hátuk mögé vonuló nap vörhenyes arany fényben tüntetett fel; úgy kandikáltak elő a kis fehér lakók az őket környező fák s bokrok sűrűjéből, mint egy terebélyes fa ágai közül a lombjai közt menedéket kereső madarak fészkei. Az ég tiszta, derült volt, a fa ágait koronkint egy-egy gyenge szellő rezegtetés egészen hozzánk hozta Milla virágainak kellemes illatát. A fán zajos madársereg, alatta kis háziasszonyunk csevegett s teljesité szokott kellemével köteles-ségeit, közben mint madárka, innen is, onnan is jóizan szedegetve valamit. De az est jó előre haladt, a nap már végkép eltűnt a hegyek mögött s közeledő kocsink kerekeinek zaja hazatérésre figyelmeztetett, búcsúzni kelle, habár nehéz szívvel is. — Minő kár, hogy már mennek, mondá a kedves kis leány gyermeteg ártatlansággal tekintve reám, olyan jó napom volt, úgy örültem, hogy viszontláthattam az én gyermekkori játszótársamat. Nemde kedves doctor bácsi elhozza őt még néha magával? Első ugye édes Jenő? Miután mindketten megígértük, hogy teljesitni fogjuk kivánatát, szívélyes kézszoritások közt búcsút vettünk s az alkony kellemes világánál elindultunk. (Folytatása következik.) — 290 —