Hölgyfutár, 1849. november-december (0. évfolyam, 1-39. szám)
1849-12-04 / 18. szám
im decemb• HÖLGYFUTÁR (Megjelenik ünnep- s Közöny , irodalom, társasélet, művészet és divat vasárnapokat kivéven * mindennap délután). Tulajdonos szerkesztő Magy Ignác. Gyászdal, Habár virulás van rónáidon , Nem élsz , nem élsz te , szívimádta hon ! Nem vagy te más , mint gyönyörű halott, Mellynek bálarca meg nem változott. Oh édes szép anyám , Szegény hazám! S mivel fölötted kék A nyájas ég, S derűt lövell a napsugár : Tán éltet az jelentene ? Nem élsz , nem élsz te ! Bár közötted nyílt a láthatár. Nem élsz , nem élsz te ! Hisz A holtnak is Maradhat nyitva a szeme ! Csomaközi, hegedt hölgye. Feledés és emlékezet képezik ez élet láncát, túl a síron, túl a bölcsön ! Minden élet egy egy láncszem. Az első alkotja, a másik összetartja azokat. Köszönet neked irgalom istene, hogy e láncozat a feledés! Mi volna az élet örök emlékkel, mi volna az ember feledni nem tudással ? Bánat, bánat, bánat! az öröklétet ez egyetlen szó alkotná, az örök szenvedést ez egyetlen szó adná meg! S ha mint a márvány Niobe a bánat is fölveszi a szépség alakját, hol a Pygmaeus , melly terheit elszenvedni tudná ? De igy ki a világra jött, már elfeledte nyomorát. Újra kezdi azt, hogy viszont elfeledje. S igy könnyebb a teher, igy közelebb jut a végtökélyhez , hol többé nincs teher, mert nincs bűn. Bánat a tengely, mi véghetetlen utában kergeti a földet. Hol nincs bánat ? az üdv tetőpontján a szerelemben ?... Ott van a legtöbb. Kérd a virágtól, ha eljött az alkonyat mért ültet könyet levelbre ? kérd a naptól, ha tengersirjába szállt, mért hinti szét az alkonyat vérét ? s a dalnok boldog boldogtalanságában mért eped a múlt után ? Láttál é hölgyet? s gyuladt é láttán kebled véghet len szerelemre ? Láttál é arcot, s gyuladt e láttára kebledben véghetetlen gyűlölet ? Fejtsd meg a lélek e látományait, ha nem sejtelmei a múltnak, titok leplétől elfedetten fenmaradottak ? E köd fátyolképei a távolmúltnak nem zavarják meg az örök feledést. A könyező virág, a vérborított nap ismeretlen kecseket adnak azoknak! a fájdalom istene mért ne ékítette volna fel művét ezekkel ott, hol az ismert világ tökélyében áll? Legszebb a szerelem véghetetlen bánatában. Ez a tökély , mit emlitek. Láttam a fájdalom csillagát a legszebb szemekben.... mi ehez a kagyló gyöngye ? Láttam a bánat vonásait a legszebb arcon... mi ehhez a hulló csillag végéhez közelgő fénye ! A lélek, mint a húr — ez akkordok velőig rázák a szív húrait. Együtt folyanak könyeink — mit tudom én miért ? s e fájdalom szebb volt az öröm minden pereinél. A haldokló arcának fényét a véghetetlen bánat kölcsönzi. Szenvedéseitől fél megválni — megszokta azt, mint börtönét a chiloni fogoly." E bánat megtölti szivét s megválni tőle fél. Ó milly nyomoru volna az ember, ha e bánatot édes örömest hagyná oda! A bánat mint márvány : az élet, mint Phydias , remeket alkot belőle ! A mintát magával viszi , hogy egy nagyobb művész, az új élet szebbé varázsolja. ...Köszönet neked irgalom istene, hogy a feledést rendeled ki összetartani ez életláncokat! A mű címéből átlátható az olvasó, hogy Zamuld korába varázslom vissza őt. Erdélyben a géták laktak. Ők parancsolának akkor a vadregényes terek felett. Fővárukat, a helyet, hol isteneiknek áldozának, s honnan annak parancsait, jóslatait elfogadák, Kogeonnak nevezték. Messze mérföldeken át, vadon járhatlan erdő terült el. A fák sűrűen összebútak, s alig engedőnek a napnak egy egy sugárt lophatni a tövükben zöldelő ibolyára. Vad cserjék, tövükben karangokkal lepék el a tereket. Csak kettő volt, mi e sűrűt megszakasztó: egy kígyózó ösvény , egy kristály patak ezüst szalagja. Mintha fürtei lettek volna a legszebb hölgynek, vagy mintha Iris csókjaival növesztette volna őket, a part szélét jácintok árkolák el. Az ösvény Kogeon várába vezetett. Keskeny vola az, alig elegendő , hogy utas lova elballagjon rajta. Végében 18, Budapest, kedden. (Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horváth-ház, 3-ik emel.)