Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-09-11 / 61. szám

úgy felhagyott a kacagással, mintha csak ollóval vágták volna ketté. — Oh azon ne aggódjál, •— biztató Füvesi — meg fogsz vele víni, én leszek a segéded, s aztán ilyen amollyan, erre arra azzal a báróval, elküldjük őt a másvilágra. A párbeszéd e pillanatban, igen é­­lénk folyamot kapott, s eltarta mintegy rö­vid félóráig. Végre is a jókedvű Füvesi feje­­zé be e szavakkal az egészet: — Csak rám bizd pajtás, — úgymond — ismersz te már, hogy furfangos egy fiú vagyok. Lefőzzük őt, lefőzzük, ha valameny­­nyi útfélre épitett szent, mind ellenünk es­küdnék is. A jó kedvű Füvesi nem mulasztó el még egy jóizűt kacagni, aztán kezet szok­ta barátjával s távozott. III. Másnap reggel négy órakor, midőn a zöld természet első énekesnője, a kedves pa­csirta elkezdé magasan trillázni azon elra­gadó énekek egyikét, mellyet a jó isten még világteremtése alkalmával a legelső pacsir­tának betanított. — Gusztáv már akkor ha­landó testének azon részén állott, mellyel a gyarló emberek az igazságot szokták napon­ként eltiporni. —Ugyanezt prózában elmond­va, csak az jő ki belőle, hogy Gusztáv reg­geli négy órakor már talpon volt. Félóra múlva Füvesi kopogtatott ajtaján, öt órára pedig már künn a csata helyén állottak. — Csak aztán ne trémázz, Guszti, — biztatá hősünket Füvesi, úgy tégy , mint mondám. Nem kelle sokáig ott várakozniok. Öt jelentéktelen perc futhatott le a visszak­oz­­hatlan múlandóság világtengerébe, s­em sa­ját kocsiján Téreyt látjuk közeledni azon ne­vezetes hely felé, honnan egy negyed óra múlva három élő­lény közöl csak kettőnek lesz megengedve a visszatérhetés. A két fél hidegen köszönte egymást. Füvesi bemutatá magát, mint Gusztáv barát­ját, s mint orvost egyszersmind, ki mellőzve minden baráti érdeket, szükség esetében bár­­mellyiknek szívesen nyujtana segéd­kezet. ■A pisztolyok megtöltetének, a távol­ság kiméretett. Füvesi érzékenyen von búcsút barátjá­tól , megcsókolák egymást, aztán Téreyvel fogott kezet, s illendő távolra visszavonta magát. A két ellen szemközt állott egymásnak. Egy, kettő, három. . . . Gusztáv lőtt és a báró a lövés után — csak ott állott, hol a lövés előtt. Tehát ezúttal semmikép sem küldetett a másvilágra. A lövés sora Tereyn volt. Gusztáv el­­halaványult, a­mint a pisztoly csövébe egé­szen belelátott. Egy másodperc ... a golyó repült és Gusztáv, a szerencsétlen Gusztáv — össze­rogyott. Térey kiejte kezéből a pisztolyt. Fü­vesi hirtelen mint villám terme­­tt barátja mellett. Fehér gyolcskendőt borított Füvesi a sebre s ráborult a haldokló arcára , és sirt mint a gyermek, s zokogott mint az anya, ki gyermeke koporsójára gördíti az első hantot. — Gusztáv! lelkem barátja! kiálta fájdalmasan az ifjú . — Oh ne halj meg! ne hadd őt meghalni istenem! csak egy szót még elhalványult ajkadról: szólj, térj magadhoz! A jelenet megható volt. Térey egész lelkében volt megindulva, s úgy érzé , mint­ha neki is szive vérzenék e szomorú látvány­ra , s gyorsan odaugorván Gusztáv mellé, ijedt hangon kérdezé: — Lehet­­ még rajta segíteni? Ön orvos, az isten szerelmére, se­gítsen, segítsen rajta , hátha a golyó nem ta­lálta halálosan ?! — A golyó halálosan találta őt, szólt­­ Füvesi tompán, s mintegy fájdalmából föl- t ocsúdva, hidegen tekintő Téreyre: — távoz­zék báró úr, ön bevégzé munkáját. Isten bo­csássa meg e tettét; egy tréfáért egy ember élete ! távozzék, fusson a merre lát, hogy utol ne érje önt a törvény keze ! — A törvény keze ? ! kiálta megdöb­benve Térey, eszébe jutva a büntetés, mely­­lyet az elkövetett tény vonhat maga után, s összeborzadott. Gusztáv egy görcsös vonaglást tőn : — ah, meg—hallak. — Hallja ön? már meghal!! — kiálta Füvesi, s újra sirva fakadt. — Meghal! viszhangozó tompán a báró, s kétségbeesve fordult el, hogy ne lássa ne­héz küzdéseiben az ifjút. — Zárd le szerme—imet, — szólt végerőködésben Gusztáv , — gond—viselé­sedre bízom gyer­mekem. — Gyermekét! — kiálta Térey, — s van önnek gyermeke? tehát ön atya? — Az vagyok; gyermekem anyja Emi­lia , a szegény varróleány. — Igen báró úr, szólt Füvesi, Emilia jegyese volt, s ön meggyilkolván ez ifjút, ezáltal a gyermeket névtelen árvává tette. Egyszerre három áldozat. — Jegyese Emilia!! — kiáltott a báró. — Nagy isten , mert nem tudtam én ezt! szóljon fiatal ember . . . istenem, nézze ön, már meghal . . . lelkemen fog feltünni halála! szóljon fiatal ember , kérjen tőlem bármit, a­mi ez utósó perceiben megnyugtatására szol­gálhasson , és én ígérem, hogy megteszek mindent, csakhogy nyugodtan halhasson ön meg ! — — Legyen ön — szólt Gusztáv, az ár­vának atyja és Emíliának védője. — ígérem, esküszöm! — szólt a báró, melegen szorítva meg a haldokló kezét. —• atyja leszek az árvának és Emíliának védője. Egy óra múlva megjelenek Emíliánál, s nyu­godjék meg ön, mert isten adott tehetséget, mellynél fogva egy olly összeget fogok ren­delni ön gyermekének, melly őt és szeren­csétlen anyját hosszú időkre fogja biztosítani. — Nyugodjék meg és nekem adja ön bocsá­natát. Oh ne haljon meg, mig nekem meg nem bocsátott. Térey könnyelmű volt, s mint több­nyire minden könnyelműnek neki is megvolt jó szive. A mit tett, rendesen heves véralka­tánál fogva, hirtelen, meggondolatlanul tet­te, de tettét megbánva, nem egyszer siratta már meg. S ezért e pillanatban is, kezeibe temető arcát s­zírva fordult el, midőn látta, hogy áldozata, a szerencsétlen Gusztáv, ha­lálharcát küzdi. Gusztáv még egyszer erőt látszék ven­ni magán , hogy Térey ajánlatát megkö­szönje. — Megbo­­­csátok báró ur , köszö­n­nöm, isten ... ön ... . Szemei lecsukódtak, utószor életében, s Füvesi karjai közt — meghalt. (Vége követk.) 11* 242 Lenkához. Ifjúságom szép reményit Romba dönté végzetem. . . . A romoktur­bús magányba Üze bánatos szivem. Itt elátkozom kínomban Lelkem megcsalt érzetét, S bár kényezve , összetéptem Múltam szép emlékeit: Kedves lányka !­mért költesz e Jégkebelben vágyakat ? Mért mutatsz a rengetegben Bájos édentájakat ? Vagy — ha szomjúhozni kezdem A liget virányait, El fogod­­ ringatni majd Szomjam égő kínjait. Juraszek József: Népdal. A virág illatot lehel, Szerelemtől ég a kebel, — Ollyan hőség van szivembe , Mintha pokol volna benne. Kérdi tőlem a szomszédom , Mi baj , hogy úgy búslakodom ? — Jó szomszéd , én nem búsulok , Csak a rózsámra gondolok. Az én rózsám tulipánja , Tulipán a szépség rajta , — Az én gondolatom pille­r tulipán kebelébe. Szombathelyi. Régi dolog. Régi dolog , és egyszersmind Tagadhatlan , Hogy gyönyörű a természet A szabadban ! Én azonban megforditva Azt felelem : A szabadság legszebb egész Természetben! Midőn kérdeztelek: . . . Midőn kérdeztelek Szeretsz a galambom ? Azt felelted igen. (Künn villámlott nagyon) A villámlás gyakran Záporesővel jár . Te nem­ lettél, é­s im hull Szememből a könyár. . . . Vallér Sándor.

Next