Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-09-11 / 61. szám
úgy felhagyott a kacagással, mintha csak ollóval vágták volna ketté. — Oh azon ne aggódjál, •— biztató Füvesi — meg fogsz vele víni, én leszek a segéded, s aztán ilyen amollyan, erre arra azzal a báróval, elküldjük őt a másvilágra. A párbeszéd e pillanatban, igen élénk folyamot kapott, s eltarta mintegy rövid félóráig. Végre is a jókedvű Füvesi fejezé be e szavakkal az egészet: — Csak rám bizd pajtás, — úgymond — ismersz te már, hogy furfangos egy fiú vagyok. Lefőzzük őt, lefőzzük, ha valamenynyi útfélre épitett szent, mind ellenünk esküdnék is. A jó kedvű Füvesi nem mulasztó el még egy jóizűt kacagni, aztán kezet szokta barátjával s távozott. III. Másnap reggel négy órakor, midőn a zöld természet első énekesnője, a kedves pacsirta elkezdé magasan trillázni azon elragadó énekek egyikét, mellyet a jó isten még világteremtése alkalmával a legelső pacsirtának betanított. — Gusztáv már akkor halandó testének azon részén állott, mellyel a gyarló emberek az igazságot szokták naponként eltiporni. —Ugyanezt prózában elmondva, csak az jő ki belőle, hogy Gusztáv reggeli négy órakor már talpon volt. Félóra múlva Füvesi kopogtatott ajtaján, öt órára pedig már künn a csata helyén állottak. — Csak aztán ne trémázz, Guszti, — biztatá hősünket Füvesi, úgy tégy , mint mondám. Nem kelle sokáig ott várakozniok. Öt jelentéktelen perc futhatott le a visszakozhatlan múlandóság világtengerébe, sem saját kocsiján Téreyt látjuk közeledni azon nevezetes hely felé, honnan egy negyed óra múlva három élőlény közöl csak kettőnek lesz megengedve a visszatérhetés. A két fél hidegen köszönte egymást. Füvesi bemutatá magát, mint Gusztáv barátját, s mint orvost egyszersmind, ki mellőzve minden baráti érdeket, szükség esetében bármellyiknek szívesen nyujtana segédkezet. ■A pisztolyok megtöltetének, a távolság kiméretett. Füvesi érzékenyen von búcsút barátjától , megcsókolák egymást, aztán Téreyvel fogott kezet, s illendő távolra visszavonta magát. A két ellen szemközt állott egymásnak. Egy, kettő, három. . . . Gusztáv lőtt és a báró a lövés után — csak ott állott, hol a lövés előtt. Tehát ezúttal semmikép sem küldetett a másvilágra. A lövés sora Tereyn volt. Gusztáv elhalaványult, amint a pisztoly csövébe egészen belelátott. Egy másodperc ... a golyó repült és Gusztáv, a szerencsétlen Gusztáv — összerogyott. Térey kiejte kezéből a pisztolyt. Füvesi hirtelen mint villám termett barátja mellett. Fehér gyolcskendőt borított Füvesi a sebre s ráborult a haldokló arcára , és sirt mint a gyermek, s zokogott mint az anya, ki gyermeke koporsójára gördíti az első hantot. — Gusztáv! lelkem barátja! kiálta fájdalmasan az ifjú . — Oh ne halj meg! ne hadd őt meghalni istenem! csak egy szót még elhalványult ajkadról: szólj, térj magadhoz! A jelenet megható volt. Térey egész lelkében volt megindulva, s úgy érzé , mintha neki is szive vérzenék e szomorú látványra , s gyorsan odaugorván Gusztáv mellé, ijedt hangon kérdezé: — Lehet még rajta segíteni? Ön orvos, az isten szerelmére, segítsen, segítsen rajta , hátha a golyó nem találta halálosan ?! — A golyó halálosan találta őt, szólt Füvesi tompán, s mintegy fájdalmából föl- t ocsúdva, hidegen tekintő Téreyre: — távozzék báró úr, ön bevégzé munkáját. Isten bocsássa meg e tettét; egy tréfáért egy ember élete ! távozzék, fusson a merre lát, hogy utol ne érje önt a törvény keze ! — A törvény keze ? ! kiálta megdöbbenve Térey, eszébe jutva a büntetés, melylyet az elkövetett tény vonhat maga után, s összeborzadott. Gusztáv egy görcsös vonaglást tőn : — ah, meg—hallak. — Hallja ön? már meghal!! — kiálta Füvesi, s újra sirva fakadt. — Meghal! viszhangozó tompán a báró, s kétségbeesve fordult el, hogy ne lássa nehéz küzdéseiben az ifjút. — Zárd le szerme—imet, — szólt végerőködésben Gusztáv , — gond—viselésedre bízom gyermekem. — Gyermekét! — kiálta Térey, — s van önnek gyermeke? tehát ön atya? — Az vagyok; gyermekem anyja Emilia , a szegény varróleány. — Igen báró úr, szólt Füvesi, Emilia jegyese volt, s ön meggyilkolván ez ifjút, ezáltal a gyermeket névtelen árvává tette. Egyszerre három áldozat. — Jegyese Emilia!! — kiáltott a báró. — Nagy isten , mert nem tudtam én ezt! szóljon fiatal ember . . . istenem, nézze ön, már meghal . . . lelkemen fog feltünni halála! szóljon fiatal ember , kérjen tőlem bármit, ami ez utósó perceiben megnyugtatására szolgálhasson , és én ígérem, hogy megteszek mindent, csakhogy nyugodtan halhasson ön meg ! — — Legyen ön — szólt Gusztáv, az árvának atyja és Emíliának védője. — ígérem, esküszöm! — szólt a báró, melegen szorítva meg a haldokló kezét. —• atyja leszek az árvának és Emíliának védője. Egy óra múlva megjelenek Emíliánál, s nyugodjék meg ön, mert isten adott tehetséget, mellynél fogva egy olly összeget fogok rendelni ön gyermekének, melly őt és szerencsétlen anyját hosszú időkre fogja biztosítani. — Nyugodjék meg és nekem adja ön bocsánatát. Oh ne haljon meg, mig nekem meg nem bocsátott. Térey könnyelmű volt, s mint többnyire minden könnyelműnek neki is megvolt jó szive. A mit tett, rendesen heves véralkatánál fogva, hirtelen, meggondolatlanul tette, de tettét megbánva, nem egyszer siratta már meg. S ezért e pillanatban is, kezeibe temető arcát szírva fordult el, midőn látta, hogy áldozata, a szerencsétlen Gusztáv, halálharcát küzdi. Gusztáv még egyszer erőt látszék venni magán , hogy Térey ajánlatát megköszönje. — Megbocsátok báró ur , köszönnöm, isten ... ön ... . Szemei lecsukódtak, utószor életében, s Füvesi karjai közt — meghalt. (Vége követk.) 11* 242 Lenkához. Ifjúságom szép reményit Romba dönté végzetem. . . . A romokturbús magányba Üze bánatos szivem. Itt elátkozom kínomban Lelkem megcsalt érzetét, S bár kényezve , összetéptem Múltam szép emlékeit: Kedves lányka !mért költesz e Jégkebelben vágyakat ? Mért mutatsz a rengetegben Bájos édentájakat ? Vagy — ha szomjúhozni kezdem A liget virányait, El fogod ringatni majd Szomjam égő kínjait. Juraszek József: Népdal. A virág illatot lehel, Szerelemtől ég a kebel, — Ollyan hőség van szivembe , Mintha pokol volna benne. Kérdi tőlem a szomszédom , Mi baj , hogy úgy búslakodom ? — Jó szomszéd , én nem búsulok , Csak a rózsámra gondolok. Az én rózsám tulipánja , Tulipán a szépség rajta , — Az én gondolatom piller tulipán kebelébe. Szombathelyi. Régi dolog. Régi dolog , és egyszersmind Tagadhatlan , Hogy gyönyörű a természet A szabadban ! Én azonban megforditva Azt felelem : A szabadság legszebb egész Természetben! Midőn kérdeztelek: . . . Midőn kérdeztelek Szeretsz a galambom ? Azt felelted igen. (Künn villámlott nagyon) A villámlás gyakran Záporesővel jár . Te nem lettél, és im hull Szememből a könyár. . . . Vallér Sándor.