Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-11-21 / 119. szám

dozaton — de az erősen áll------megtapintja öntestét — érzi, hogy ébren van..........ő maga nem változik. Föld, ég, levegő — mind régi helyén. . . . Mi volt ez ? mi történt lelkével ? nem tud magának erre felelni — — ledől a székére — és hosszasan elmereng,-----s mind mélyebben, mélyebben sülyed a fekete gondolatok , gyilkos érzetek tömkelegébe-----mereng mereng — s mindig mereng, nyugodtabb nyugodtabb szint öltenek vonásai — érzései , mintha tisztulnának — igen, tisztultak — elmúlt, elenyészett, kihalt emlékezetéből minden, minden------múlt, jelen, jövő egyetlen egy eszmévé vált — de egy nagy óriási eszmévé — melly után többé eszme nem következik — melly egyedül vet véget búnak, kínnak — lélekgyötrelemnek. — — Az öngyilkolás eszméjévé. Siri nyugalom pihent arcán. . . . Siri élet szivében.---------megmozdul — fölkel s lassan árnyszerüleg halad szekrénye felé, kihúzá fiókját — megáll — belenéz — belé mereng. S egyszerre borzasztó határozottságtól ösztönöztetve, kivesz egy hosszúkás összegörditett papirt — kibontja . . . kezében éles tőr villog . . . újból elmereng — aztán oda ül az Íróasztalhoz s ezt irá: Végrendeletem. Emberek! meghalok, temessetek el a Hattyúdal kíséretével — s fektessetek Ilonka mellé. Géza. . . . Fölkelt — s újból villog kezében a tör . . . megnézi------aztán önkénytelenül ismét ráesik pillantata a helyre, hol elébb a tünemény vala, s mellyen most a világitó hold sápadt sugara rezg . . . Megragadja erősen a tőrt — félre rántja melléről az inget ------hogy biztosabban találjon — s ahogy ott áll balkezével mellét kitárva — jobbjával a villogó tőrt szorítva . . . Megrendül újból a levegő . . . hangzik a Hattyúdal zajosan s élesen . . . Géza kezéből kihull a tőr — halvány szeme ismét szikrázik. . . . Zúgó lávaként zajong ereiben a vér — arca lángol — fölgyűlt egész lénye — s egyenlőn a hangok fokozatos emelkedésivel — emelkedik Géza fölfelé szállangó lelke — föl föl emelkedik — vonási egészen átszellemülnek — rápillant ismét a tünemény helyére — keresi a hangokat — keresi Ilonkát — szemei kidüledeznek — ajkai égnek — előre nyújtja karjait — odaugrik — tombol, zajong, — átkarolja — a levegőt . . . és az őrültség egész óriási erejével fölsikolt: — Ilonkám, Ilonkám ! látod angyalom, eljöttem----------eljöttem ------az emberek el nem akartak ereszteni — — nem állhatják más ember boldogságát — de én eljöttem------fölültem a Hattyúdal szárnyaira — s látod, nem rég még hogy elindultam----------az imént csak emberek közt voltam még------s most már itt vagyok nálad — nálad Ilonkám, úgy elfogod nekem hozni a Hattyúdalt olly szépen, olly gyönyörűen — mint akkor — emlékezel? akkor — mikor legelőször láttalak------ott — tudod ott — — a pokolban.----------. S ez alatt vonási mindinkább eltorzultak, elvadultak — — lelke szálai megszakadtak ------Géza megőrült. De ezentúl soha többé Ilonka nevét nem emlité — a nyelv kihalt ajkairól----------egyedül két szó maradt meg belőle------ezzel fejezé ki — szerelmét — múltját — barátját.-----— — — Viharos éjszakák idején vad őrjöngéssel fölordit------— „Hattyúdal!“-----------N . fi. B. Lenorkához. (1850. okt. 24) Közepette e romlott, Önző világnak , Hol olly ritka az ártatlan szivderültség, S hol a kétszínűség gonosz daemonának . Meg kell hogy hajoljon erény, őszinteség : Itt láttalak ! Te kedves tünemény , Te a rideg világból kiváló , Fris jelenet! Itt csodálom szivhóditó , szerény , S szelíd szemeidből kisugárzó Szép lelkedet. Mint a fris harmatgyöngy, melly virágra száll, S mit olly mohón csókol föl a napsugár; Mint zsenge ibolya , melly tavaszszal kél , S mit profán emberkéz megilletni fél; Mint egy szűz gondolat, melly tova röpül, E világ szenynyétől érintlenül ; S mint tiszta kebelből fölfakadt ima , Mellyet az égnek meg kell hallgatnia : Oilyan vagy! Elfogultlan ártatlanságodban , Olly jól esik látásod a szívnek ! — Háza vagy a fáradt léleknek , Az élet kopár sivatagában. Oh maradj ! — Maradj ilyen mindig, Nyájas , derült, szelíd , segélytelen. — S áldást esdő imám , ha emlékem , Kisérjen a sírig. Éri 482 A Nílus forrásai. Az olvasóvilág ismeri Belzonit, a jeles utazót, ki a második pyramis csoportot fölfedezte , s több kötetből álló munkát adott ki Egyiptomról, s a Nil folyásáról Jakasetól a tengerig, de nem említi a Meroe félszigetet, melly, a mint Herodot írja, a gymnosophosok bölcsője volt, és pálmái levelén imádva tartá az Isisnek szentelt cserebogarakat. Belzoni, mielőtt tudós lett volna, kötéltáncos volt Mehemed Ali udvarában , ki, midőn unalmában a Pharaok trónján meg volt fosztva József tanácsától, leeresztő pyramisi gondoktól nehezült szakállas fejét mellére, s előhivatá Belzonit, s két pálma közt kifeszitett kötélén táncolni kérte. Ezen művészet olly éghajlat alatt, minő Egyiptomé, igen kényelmetlen, mert a sok izzadtság a kötelet csúszóssá teszi. Belzoni párszor leesett, elbocsátásért esett, és azt meg is kapta. Slogges úr, a londoni királyi akadémia tagja, tanácssa neki, hogy legyen tudóssá. És ő tudós lett, dacára annak, hogy a tudományokat ott igen nehéz megszerezni, mióta a nagy Omár az emberiségnek olly kipótolhatlan — hasznot —tett az alexandriai könyvtár leégetésével. Mindazáltal ő elég szerencsés volt, nagy tudományos tekintélyre szert tenni, sokat pipázván Pompejus szobra előtt, s az obeliszkokoni hyeroglipheket flogges urnak úgy magyarázgatván, mint a rebusokat. Egy napon Ilogges ur, angol újságban valami jelest olvasott, franciából volt az fordítva s a hires hegedű virtuóz Berlioz Hektor leleménye. Egy módszert javasolt ő, mint lehessen könnyen átutazni Afrika homok pusztáit, a nélkül, hogy az ember az éghajlat kellemetlenségének s a vad állatok dühének ki lenne téve. Az egy léghajó lenne, föleresztve, s lecsüggő hosszú kötéllel megerősítve egy arab által vezetendő teve hátához. A terv nem volt egyéb mint a művész egy tréfás ötlete, de az ábrándos slogges komolyan vette s közlötte Belzonival; az olasz bölcs, ki értett a vizirányos kötélhez, elmosolyodott a függőleges kötélleli kísérlet hallására. Fejét megcsóválta s ezer font sterlinget kért, hogy utitárs lehessen a légi utazásban. Hogges úr szólt: — Tudja édesem, én nem sokat adok illy csekélységre, mint minden hazámfia, ám itt megbízásom, ügynököm Alexandriában ki fogja önt fizetni, az alkirálytól firmánokat kérünk, hogy bennünket kisérjenek, a holdhegyekre arabokat küldünk, hogy ott jó kunyhókkal várjanak ránk. A költségeket mind én fogom kifizetni, ezért is hozzon Alexandriából mindent, ami egy nagyszerű léghajó kiállítására szükséges , s a pusztai várokra előre elküldendő arabokat fogadja föl, hogy ott ij pihent tevékkel várjanak ránk. Ekkor így szólt Belzoni: — Hogges úr, az ön nagylelkű szavai, felbátorítanak még ezer fontot kérni, — hogy méltóbb utitársa legyek, az alkalom ritka s én megragadom, mert hiszen Velencében szegény nőm s három gyermekem van. Belzoni arcán kénycseppek hulltak alá, Hogges beleegyezett. — De édesem, szólt Hogges, még nem is mondom önnek utazásunk célját, mert céljának csak kell lennie, hiszen nem emelkedhetünk fel csupán a strucok s krokodilok mulatságára. Európa szemei rajtunk fognak függeni, s mi bevégezzük a nagy munkát, mellyért Mungo Park, Prccci, Bruce , Rossignol, Rossisio, hiában fáradoztak, bevégezzük édesem, a nélkül hogy a meleg, bogarak, homok , s a tevék púpjai kínoznának — s mi felfedezzük, ha isten segít — a Nílus forrásait. A Nílus forrásait édesem, kivévőn, ha forrása nincs, a mi ugyan igen különös volna. III-ik Györgytől a kincstár 70 milliót költött, hogy felfedezze a Nílus forrásait — sok pénz — nagy mennyiségű pénz, lehetett volna inni, enni adatni rajta Izland szegényeinek Anglia végromlásáig, ha tudniillik az lenne valaha. Most ugyan az én saját pénzemen teszszük az utazást, de remélem , hiszem, a kincstárnok kifizetendi költségeimet. — Oh, e szerint bátorkodom még ezer fontocskát kérni, mivel ezen utazásban résztvevő egyetlen tudós én vagyok. — Jól van, szólt a nagylelkű angol. Három hónap telt el, míg a léghajó tökéletesen elkészült, s ezen időt slogges úr a pyramidokbani fürkészésre fordítá, és csakugyan talált is két múmiát, s elküldő Londonba.