Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-07-22 / 19. szám
/^ww^ Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivevőn, s mindennap délután divatképeks egyéb műmellékletekkel. Budapest, 1850. esztöségi ^ ij Szerkesztőségi szállás: ) hatvani utcai Horváth té ház, első udvar, 3-ike emelet, a hová a kéziratok v utasitandók. ^; tL'\j'Wvyvc\y\v*v^.c aaa/pr Hétfő, július 22. Szólj, mi volna___ Szólj, mi volna hihetetlen abban, Ha megszeretnélek tégedet, Szép szemeid ragyogó világát, Szenvedélytől fénylő lelkedet, És elmennék hozzád mint a szélvész A háborgó tengerhez megyen, Hogy hullámin vagy ő uralkodjék Vagy az neki sírjává legyen. Elmennék, mint felleg a sziklához Hogy vagy elborítsa homlokát A sziklának, vagy meredek ormán Darabokra tépje szét magát. Elmennék, mint szikra megy a fához, Hogy vagy azt lángokra gyújtsa fel, Vagy vele nem bírván, hideg keblén Aludjék ki és hamvadjon el! Mert mi másnak érzés, a költőnek A szerelem egy vad szenvedély; Lángoló mintha egy őserdő ég, S mint a bősz tengernek árja, mély. Sok van a ki szeret hiúságból, Vagy mert a világban úgy szokás .... Ó mi más a költőnek szerelme, Mert leányka, fájdalma is más! Hallottad, hogy az égető kin Éjjelenként sírból lelket űz, — ? A költőnek forró lelkét gyakran Égeti illy föld alatti tűz. Tudod é, hogy sziklákra ütödvén Bús nyögésben hogy hal ki a vész ? Sors szikláin igy tompul meg gyakran A költőben szív, kedély s az ész ! Láttad é, ha tengerek mélyére Egy egy hajót lesújt a vihar ? A költőnek képzeletét néha így sújtja le egy pokoli kar . .. És a hullám, melly parthoz türemlik, S széttörik ott reszketésiben, És a part, melly habtól aláásva Öszveomlik s tengerben pihen , És az ősszel földre reszkető lomb, S a tollát elhullató madár, A szél ajkán elhaló sóhajtás S börtönfalon megtört napsugár .... Mind megannyi fájdalmas érzése A legnagyobb költőnek .... a ki Nem más mint a természet. .. Legdúsabb Gondolati vannak neki! De mikor a természet szerelmes, Akkor a bú messze elmarad Nem gondol mást : fényes harmatcseppet Enyhe szellőt, szép napsugarat. S ha a természet, ez a nagy költő, Szerelmes volt szép lánykám beléd. (Hisz ő adta szemednek a sugárt, Fürtidnek a tenger éjjelét.) 11-ik félév. Szólj, mi volna hihetetlen abban, Ha megszeretnélek tégedet, S nemcsak szeretnélek, de kérném is Viszonzásul, égő szivedet. Nem teremtett az isten büszkének, De azt hiszem, hogy ha valaki E világon, én talán leginkább Megtudnálak téged érteni. Annyit tudok, hogyha nem is engem, De költőt kell hogy te megszeress, Olly lélekkel, a minő neked van, Másnál értő szivet ne keress. Meglehet, hogy a sors boszankodnék, Hogyha te e fényes homlokot Egy költőnek hajtanád keblére, Hogy nyugodjék bár egy percig ott, S eltépné a drága szövetséget, Mert kezében nagy a hatalom, S következnék kurta boldogságra Hosszú ... de nem t örök fájdalom. Hanem mindegy! Mert a költő keble Megérdemli. Ott egy pillanat, S boldogsága elfelejtetendi Minden, minden fájdalmaidat! Sz. K. Alföldi kép. I. — Mondd meg a kocsisnak, húzzon nadrágot, négy lovat fog be a hintóba, Füredre megyek , még pedig sietve, hogy a gőzhajó megérkezésével ott legyek, — ekkép adá ki rendeletét egy 75 éves öreg férfiú, egyike azon sajátságos alakoknak, kiket nem szoktunk egy tekintetre elhagyni, ha a sors véletlenül velök összehoz. A rendelet végrehajtása Rózsira bízatott. Mig ő tisztében eljár, s a kocsis befog, ismerkedjünk meg kissé a házzal, melly történetünk színhelyéül szolgáland, s tartsunk szemlét annak mostani lakóin, azután jobb kedvvel fogunk az öreg úr társaságában ügetni Füred felé. Aki valaha a debreceni földön járt, egyszerre megalkotja képzeletében magának a tanya képét. Egy vályogból rakott náddal fedett szerény házikó, közepét konyha foglalja el, két oldalra egy egy szoba nyílik, mellyeknek egyikéből azonban egy rész éléskamarának van elrekesztve. Mindenik szoba területéből nem csekély részt foglal el a „búbos,“ egy neme a kemencének, mellynek legjobb mesterei szoktak lenni a faluszél lakosai , az ezer mester cigányok. Ezen búbosban szokás télen nyáron sütni kenyeret is. Télen hiszen se baj ! de nyáron a különben is rekedt levegőjű szoba annyira bemelegszik, hogy másik kenyérsütésig úgyszólván a kemence forrósága sem hűl el. Most ehez gondolja az olvasó, mikép e szobában vagyon teknőkre kiöntögetve a juhtér, s azon annyi légy élődik, hogy ha valamelly rezzenésre felrepülnek, s a falakat megszállják, légy légyen ül el annyira, mikép eredeti színét a falnak , melly egyébiránt meszelés következtében fehér volt valamikor — alig alig lehet kivenni. De a két szobának csak egyikét használja Rózsi, a ház asszonya, kenyérsütésre, és tejoltásra. A másik — az öreg úr lakóhelye — meg van kimérve illy prózai, különben nélkülözhetlen műtétesektől. Az úgynevezett „fehér szoba“ a másiknál valamivel lakhatóbb. Falain táboroznak ugyan légyrajok , de mégsem olly sáska sokaságban, a szúnyogokat pedig minden esthajnalon a gondos Rózsi örvénygyökérrel vagy buzakorpával szokja kifüstölni. A szobának egyik szögletében akad legelőször is meg a szem. Itt ugyanis egy supellátos nyoszolya fehér organtinnal köröskörül bevonva áll. Belsejébe ép ezért nem adatik bepillanthatnunk. Hej ha szólani tudnának ez organtin falak, beli sok boldogságról regélhetnének, mellyet az irigylendő lakó a gömbölyű Rózsika karjai közt élvez. Panniről, Katiról, s a többi — mint régen múlt dolgokról, mellyekért a zsidó sem ad semmit — nem akarunk szót veszíteni. A leirt legszükségesebb, vagy helyesebben — legérdekesebb bútoron kivül alig van a szobában valami, mi e nevet megérdemelné. Ruhaszekrény helyét pótolja egy izmos fa fogas. Ezúttal rajta csak egy juhász bunda lóg, meg egy fokos, és egy karikás ostor. A kredenznek is van surrogátuma, gyalulatlan fényű deszkákból van ugyanis összetákolva egy almáriom forma valami, mellyben alkalmasint a maradék ételeket szokás estére elrakni. A búbos, az asztal természetesen nem hiányozhatnak. De az asztal nem a felső szegletében áll a szobának, mint különben a köznépnél szokás, — aristokratának lakában vagyunk, — azért ha a darabok nem is, legalább az elrakás, illő, hogy különbözzék a nép szokásától. Gömbölyű asztal foglal középen helyet, mellette pedig karatlan székek állanak, olly formán készítve, hogy ha az ember felfordítaná, mindenik egy egy láda forma alakot képezne fedél nélkül. Még egyet nem szabad elhallgatnunk, nehogy port vonjunk nyakunkra. A fogasnak üresen álló fogai nem voltak ám mindig illy üresek, hanem mióta a boldog egyenlőség úgy hozta magával, hogy senkinek se legyen ártó fegyvere, melylyel magának vagy embertársának kárt tehessen — azóta nem lógnak ott a duplák, s az ősi fringla.