Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-02-26 / 46. szám
ki tüzesedett arccal és lihegő kebellel olly állásban volt ő nagysága mellett, mintha távozni akarna. Ambrus ur szivesen köszöntötte ő nagyságát, ki folytonos köhecselés között hajlongott, vállait rángatván, szemeit pedig hunyorítván. _" Örömmel — ő nagysága egyet köhintett, — örömmel vesszük önnek érkezését. Épen — e nagysága ismét egyet köhintett, — fiáról beszéltünk. Kedves neje itt épen azt kérdezte, hogy mi lesz belőle, ha én Pestre megyek. Hát velem jön. Ugye ezt mondám önnek is édes asszonyom? — Igen. .. ha nem csalatkozom,— felelt habozva Orsolya asszony. — Ott elvégezheti a második félévet. — Szólott ő nagysága már most sokkal gyengébben köhintve, mint előbb. — Az bizonyos, hogy én tőlem egy fillért sem kap, ha pap nem lesz, — állitá Ambrus úr. — Pap ? ha ha ha ! — nevetett Pál ő nagysága, most egészen betalálva magát helyzetébe. — Ha látta volna őt tegnap este mintegy 12 szobaleány között játszani, nem kívánná,hogy pap legyen. Ő pap ? ha ha ha! — De mit is ragaszkodni édes Ambrusom ahhoz olly makacson, hogy pap legyen. Mint ügyvéd is sokra viheti, — monda Orsolya asszony. — Minden bizonnyal. Hát ha még az ügyvédi pályán fogja szerencséjét csinálni, szóla Pál ő nagysága. — Nem hiszem. Már nem is tanul olyan jól mint eddig. Hiába tanítottam. Vége mindenek — monda Ambrus úr. Ennyire csökkent hitele Simon urfi iránt, s ha politikus lett volna, talán még rászánta volna magát egy kiábrándulási cikknek az írására is, de miután az soha nem volt, beérte az egyszerű panaszokkal. — Önnek, édes Bajor úr, nincsen igaza. Emlékezzék csak vissza mindazokra, kik mint puszta ügyvédek is messze vitték. Magából, ebből a városból nem került sok nagy ember ? Példák nem hibáztak. Ambrus úr elcsüggedés helyett újra egy kis reménynek adott helyet, s kijelenté, hogy hajlandó Simon uraival próbát tenni, s nem bánja, ha az Pestre megy, hol tehetsége szerint segíteni is fogja. Nem felejtette el egyúttal ő nagyságának eddigi szívességét is megköszönni. — így jól van, igen jól van — szólott e nagysága, biztosítván Ambrus urat, hogy ezután is elfogja Simon urfit élelemmel és szállással látni, s hogy Ambrus urnák csak ruházatáról kell gondoskodni. Orsolya asszony Ambrus urnák keblére borult örömében. Pál ö nagysága pedig ki Orsolya asszony ezen ölelésére féltékeny volt, mindkettőjöket ölelé át, s kijelenté, hogy igen örül, miszerint ezen kedvező eredménynek előidézésére, maga részéről mindent megtett. Simon urfit, ki ekkor lépett be a szobába, hogy anyját ő nagysága hozzája intézett kegyes szavairól értesítse, s az által Ambrus urat ostromoltassa, sietve tudósittottak, hogy Pestre fog menni, hogy atyja immár nem ellenzi, miszerint az ügyvédi pályára lépjen. Simon urfi hálájának jeléül megcsókolá Ambrus urnák kezét, Ambrus ur pedig megengesztelése jeléül, megveregeté annak fejét, s igy megtörtént közöttök azon béke, mellytöl nem függött ugyan Európának nyugalma, de igen is függött három egyénnek boldogsága. Pál e nagysága szivesen elbúcsúzván Ambrus úrtól, és valamivel erősebben és hevesebben,mintsem azt az udvariasság magával hozta, megszorítván Orsolya asszonynak kezét, mintha csak ettől elválni sem akarna, elfordított arccal, hogy Ambrus ur felindulását észre ne vegye, távozott. A folyosón több embert látván, kik mind Halványi után kérdezősködtek, fejcsóválva ennek romlottsága felett, ée még nehezebb szívvel hagyta el a házat. Orsolya asszonynak szemeibe köny lopódzott. —Nemeslelkü ember! mondá Ambrus úr, midőn szemei előtt elveszté ő nagyságát, mire aztán Orsolya asszony nem volt képes könyeit elfojtani. — Ezért nem tudjuk tisztába hozni, ha Orsolya asszony haragból csapán arcul ő nagyságát, vagy pedig csak azért , hogy az ne mondhassa, miszerint igen könnyen jutott hozzá a szerencséhez, őt megcsókolhatni. Simon urfi tehát Pestre megy az egyetembe ! Minő szerencse ! Pestre a nagy és szép városba, melly sokkal szebb, és jóval nagyobb is, mint Szépvár. Nem elég ez, hogy valakit örömre gerjesszen? Simon urfi magán kivül volt örömében, minden egyéb baját elfelejtette. Alig várta a napot, mellyen megkezdi útját. Ezen nap is végre elérkezett.Simon urfi Hammer Jónás ur fiával, ki az egyetemben a jogot immár második éve hogy hallgatá s most csak a farsangi szünidőre ment haza, fog utazni. — így csinálták ki Ambrus és Hammer Jónás urak. Ambrus ur az elindulás napján elmondván, hogy minő roppant ellenszenvvel viseltetik az ő nagy reményű fia a papság ellen s hogy mennyire kénytelen ő ezt maga részéről részjelnek venni; azt a fiatal Hammer barátságába ajánlotta,megkérvén őt szépen, hogy a nagy városban meg ne szűnjék tanácsadója lenni. Megkönnyitvén ekkép atyai gondjait, azoknak egy részét az ifjú Hammernek vállaira ruházván át, ki erősen igéré, hogy tanácsaival bőkezüleg fog bánni, elbúcsúzott Simon urfitól, úgy mint egy férfiúhoz illik, mig Orsolya asszeg erősen kényezett, mintha csak hát kivégezni vinnék. Simon urfi megkeményitette szivét s nagy bátorsággal ült fel a paraszt szekérre , melly őt Pestre fogja vinni. A kocsis ostorával egyet durrantott, és a kocsi tova ragadtatott. Orsolya aszszony fehér kendőjét lebegteté Simon urfi után, ki a nélkül, hogy visszatekintene ujabb vágyakban és gondolatokban látszott elmerülve lenni. Végre a távolság egészen elfedé őt Orsolya asszony szemei elől. — Simon urfi Marsnak képzelé magát tova ragadtatva két Bellonától hajtott büszke méntől. Olly rendkívülinek tetszett magának is bátorsága, mellyet az elválásnál mutatott. Csak akkor, midőn a kocsis lovait előbb jól megvagdalva a vámsorompónál teli torokkal elkiáltotta: „Diákot viszek!“ s vissza tekintgetve jószót nevetett, tért ismét magához vissza, hogy nem Olympban van s hogy nem is Mars, hanem csak Bajót Simon s egy szegény diák. XI. Találkozás. Két hét múlva Vári Pál ő nagyságát és Eleonora kisasszonyt a váci utcában találjuk egy sereg sétáló között. Ő nagysága vállait szokása szerint rángatva, szemeit pedig hunyoritva vissza vissza néz megtudni,ha nem bámulják e a mellette elmenek az arannyal kivarott kést és villát, mellyet hátul attiláján viselt. Eleonora kisasszony bárányi türelemmel mint mindig, függő nagysága karjain s mindannyiszor vissza fordul, mennyiszer bátyja jónak látja visszatekinteni, soha legkisebb célzással sem sokalván annak kiváncsi mozdulatait. így mentek fel és alá nagy önmegelégedéssel a váci utcában, midőn egyszerre feléjök egy magas, szikár férfiút mintegy 30 éves nővel látnak közelíteni. A férfiú elviselt halvány arca mindenesetre mutató, hogy egyike azon férfiaknak, kik nem azért jönnek a világra, hogy az életörömeit kimeritlenül hagyják maguk mögött s a halálnak vigyék el arcaik rózsáit. Homloka magas, orra hosszú, középen hajlott, csúcsa vastag, orrlyukas örökös működésben, mintha csak minden tárgyat fel akarnának színi, arca jól megborotvált, bajusza rövid. Ezen a negyven évet immár megközelített férfiú, fejét az ég felé hordozza, miért azon ismerősei, kik valamivel kisebbek kénytelenek a nélkül mellette elhaladni, hogy általa észrevétessenek, és csupán azon ismerősei, kiket isten hasonló magassággal áldott meg, részesülhetnek azon szerencsében, hogy őket fejének gyenge billentésével üdvözölje. Ezen férfiú fekete frakkot, fekete nadrágot, és fehér mellényt viselt, fekete nyakkendőjének végei pedig csinosan voltak bokrétába kötve. Kezén fehér keztjük diszlettek s azokat meglehetős távolságra tartó testétől, nehogy azokra valamiképen fekete ruhájáról fekete folt ragadjon. A nő szép barna nő volt, egyszerűsége és élénksége ellentétben látszott lenni a férfiú büszke tartásával és feszességével. Vári Pál ő nagysága megállóit. Úgy örülhetett Apis papja, valahányszor egy uj borjut talált, mellyet feláldozhat, mint ő nagysága e pillanatban. — Ha nem csalatkozom , úgy Almai barátomhoz van szerencsém. — Mondá ő nagysága. — Ugyan ahhoz. — Felelt Almai hidegen és feszesen mint azt egész lénye magával hozta. — Ez különös szerencse rám nézve , már rég nem láttalak. — Az a te hibád, Pali barátom, mért nem jöttél el meglátogatni? A nő egészen máskép viselte magát Eleonora kisasszony irányában, mint a férfiúő nagysága irányában. Alig tartóztathatá magát vissza, hogy annak nyakába ne ugorjék. — Minő szerencse, hogy láthatlak édes Lórim. Semmit, de semmit sem változtál meg, ugyan ollyan vagy, mint mikor Pozsonyban zárdában együtt voltunk. — Édes Amáliám, te is a régi víg kedélyű vagy. — Viszonzá Amália hízelgéseit, Eleonora kisasszony. — Az nem vagyok, édesem. Látod, hogy feketébe öltöztem. Szegény férjem, akit mindenek fölött szerettem, nem rég meghalt — mondá Amália rögtön elkomorodva. Eleonora kisasszony szinte elkomorult. E pillanatban hasonlított az Ovid által leirt rosz szellemhez, melly irigységgel tekintett le Athene fényes templomaira, s gazdag kikötőire, alig tartóztathatva viszsza könyeit, hogy semmit sem talál, mi fölött sírhatna. Eleonóra kisasszony nagy hajlamot érezett magában kényezni azért, hogy neki nem volt férje, kinek halálát gyászolhatná ép úgy, mint Amália. 182