Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-01-13 / 9. szám
vér lázasan keringett ereikben, arcaikon szinte látni lehetett a lüktetéseket. Egy ifjú hajós elszánt dühvel lépett a nőhöz, s egy lándzsát szúrt szívébe, ez a fájdalom alatt felnyita szemeit, egyet jajdúlt, azután megint lehunyt, és nem nyitotta fel többé soha. Leánya élettelen feküdt mellette. Ekkor egy magas komor tekintetű férfiú lépett közéjük. Fekete göndör haj bontotta homlokát, melly alól két tísztelen szem villogott elő, arca halott sápadt, ráncos, ajkain néma komolyság , kezében vértől párolgó kard. — Megállatok — kiáltott a mámoros nép közé sivitó kellemetlen hangon. Azok megálltak, félő tekintetet vetve reá, sapkájukhoz kapva, s a tisztelet néma kifejezésével léptek egyenként hátra. A komoly férfi vadul tekintett szét. Látta a vérző nőt lábai előtt heverni, úgy látszott egy szikrát sem indította meg, csak akkor döbbent egy kevéssé vissza, midőn az elalélt leányra tekintett, ott függött ez az anyai kebelen, arca most is olly szép, olly mosolygó, mintha álomképekkel játszanék, ajkai mozognak,mintha valamit susognának, kis kebele rengett a sebesen verő szív dobogásától, a földön szétzilált fürtöi anyja vérétől piroslottak. A vad férfi a tört virágon feledte szemeit. — Ha élne ?! gondolá magában. — És még ez angyal ? — szólt a bámuló csapatnak. —• — Igen kapitány! válaszolt egy. A kapitány kezével intett, a hajós nép zúgolódva távozott vakmerő tekintetet vetve a nő nyakán függő nemes gránát sorokra. A kapitány ölébe vette a gyönyörű leányt s kezét annak dobogó szivére tette, hízelgő hangokon beszélt hozzá, de az nem értette meg. — Ébredj fel szép leány, ébredj, csókolj meg, ki tégedet megmentettelek, elveszted mindened, de visszaadta a sors én bennem. — Bódultan csókdosá össze vissza ragyogó hajfürtéit. A leány felvetette szemeit, majd ijedten zárta be ismét. Egy idegen férfi, egy ellenséges katona karjai közt, milly fagyasztó gondolat. Szive még hangosabban vere, a kapitány ismét elkezdé hizelgő szavait. A lány reávetette égszín kék szemeit. A kapitány még soha sem látott szebb ragyogóbb szemsugarakat. E mosolygó arcok, mintha az ég tükröződnék vissza egy ezüst tavacskán, e kék szemek, benne az égő tűz, mint az esti csillag a kék egen, e leomló hajfürtök, megannyi bájos sugarai a halványan égő holdvilágnak. Soha , soha ez arcnál szebbet, hódítóbbat még nem látott. A leány bágyadt aléltsággal emelte fel piros ajkait, a kapitány azt hitte, hogy az ég nyílik meg. — Hol vagyok én, hol vagyok ? hol van anyám ? kérdé halkan. A kapitány soha nem hallott szebb hangokat, mintha egy távol siró furulya hangjait hozná a szellő holdvilágos éjszakán, vagy ezüst harang töredéke hullámzanék a viszhangos bazaltok között, vagy a lángképzelet himnuséneke, melly egy szebb világba hi, vagy a szellő beszéde, mikor eltelik rózsa illattal, tavasz sugárral. Nem tudott szót találni, melly kifejezze e hangok hatalmát. Mint az arany eső hullt izzó lelkére minden szó, gyönyörrel csókolá meg a leány ajkait, az összeborzadt e csóknál, úgy érezte, hogy rettenetes bántó, rettenetes hideg volt az. — Itt vagy szép leánykám az én karjaim közt, ki jobban szeretlek mint saját apád, ki megmentettelek téged a haláltól, s ki ezentúl,mindened leszek,szólt a kapitány. — És anyám, az én jó anyám? — Meghalt — válaszolt röviden a kapitány. A leány nagyott sikoltott e szavakra, behunyá szemeit, de azért a könyv ömölt azokból, mit szenvedhetett, mit érezhetett e pillanatban! — Szegény anyám! meghalt! csak e szót ne hallottam volna soha — meghalt — meghalt — megöltétek ? úgy é ! vissza tőlem kegyetlen hiéna , megöltétek az én jó anyám! A kapitány szomorúan nézte a kétségbeesett gyermek leányt. Olly szép volt az e szenvedésben, mint valami átszellemült földrehullt angyal, könyei megannyi rubinná vált harmatul égették a kapitány kezeit és lelkét. A leány a pázsitra omolt, a kapitány melléje ült és aranyos hajfürtéivé játszott, bársony kezét kezei közt tartva. — Ne sirj, ne sirj kis angyal, felkeressük anyádat, ott fekszik az a ligetben, szivéből piros vér foly, sebei fölé hives levelet rakunk, fejét virágkoszorúval ékitsük, ő már boldog az égben van, és engem küldött maga helyett őrangyalodul. A kapitány nagyon lágyan mondhatá e szavakat, mert a leányszivének ollv jól esett. A kapitány megfogá Xenice kezeit s egy közel ligethez voná. — — Ott feküdt hidegen halványan a legjobb anya, ajkai elvalának kékülve, képén a halál verejték — szederjes kék foltokká vált, ruháján aludt vér, ajkain világvégéig tartó némaság. A leány eszméletlenül omlott anyja kebelére s megcsókolá annak hideg halavány képét, a vért letörlő ruhájáról kis fehér kezeivel, azután megmosá könyeivel, felszáritá meleg csókjaival. A kapitánynak fájt látni a hú lányka fájdalmait. Felvevé a holttestet, a taliporfa óriás leveleiből ágyat csinált neki, reá fekteté, s betakaró pálmalevelekkel, letört virágokkal. A leány fejénél arcra borult és imádkozott. ... A kapitány ezalatt a leányt magára hagyta s a parancsnokhoz indult, néhány percnyi szóváltás után vissza sietett. A martalócok elvonultak a gyarmatról, mindig odább, mindig odább, már alig hallott irtóztató diadal énekek, csak a raesziről fellobogó láng mutatta meg, hogy hol járnak. Csak a kapitány maradt kiséretével együtt a gyarmaton, elfoglalva az öreg kalmár babér kertjeit s közeli bányáit. A kert közepén sirt ásatott virágos ligetek között, palmyra fák tövébe , mellyeknek hüs lombjain vig madarak énekelnek hajnalonkint. Ide temették a kalmár nejét, magas oszlopot állitottak felébe, rája egy pillangót véstek , melly a hinduknál a halhatlanság jelképe és egy nevet, a kalmár nejének nevét. Xenice látta, hogy a kapitány kegyelettel viseltetik anyja hamvai iránt, s kezde őt lassan lassan becsülni, s miután már a világon senkije nem volt, akarta hinni, hogy a kapitány mindene lesz az élet részeiben, de e gondolatai nem érték el azt, hogy a kapitány talán szerelmet hord lelkében iránta , ez érzelmet még csak nevéről és a mesékből ismeré. Xenice sokat gondolkozott atyjáról, ki vele olly sokat játszott, ki koszorúkat kötni megtanitá, ki olly sok szép regét beszélt neki az ég és tengertündéreiről, az égen lengő szivárványról is eszébe jutott testvére, kinek szavai melegek valónak, mint a napsugár; kedvesek mint a virág illata, és tiszták mint a gyöngy kebele, kivel olly sokat hallgatták a tenger zúgását, rengő erdők susogását, és madárkák énekét, s úgy tetszett neki, mintha az egész álom lett volna. De szive fájt, szeme könyezett, se köny,e fájdalom a némaság nyelvén kiálták füleibe, hogy mindez való volt, egykor e boldogság az ő keblén virult, de többé nem fog virulni. Soha még csak hírt se hallott többé sem apjáról, se testvéréről. A kapitány ez alatt rendbe hozá a kalmár feldúlt javait. A leégett lak helyett kényelmes két palotát épitett, magas érc fedéllel, csarnokokkal, mellyeknek sugár porphyr oszlopait kúszó folyondárok hálózták be,húsos zöld leveleik között tölcséres aranyhamvas virágaik ragyogtak, a csarnokokban márvány asztalok, persa kerevetek, a falakon réz kalickákban szivárványszin madarak kiabáltak. Körülte kertvirnta, kert, legszebb növényekkel, árnyékos sétahelyek, közepén egy magos szökő kút, melly a napfényében ragyog, s veres márvány kövekre hull viszsza s pirosló gyöngyökbe törve egy kerek tócskát képez, mellyben arany szalagos halacskák úszkálnak. E szökőkút mellet áll a kalmárnejének sirja beárnyékolva dús ágak lombjaival, a sirtetőn virág koszorúk, miket a gyermekleány fon s könyeivel öntöz, tán épen azért olly szépek, olly hervadatlanak. A kapitány első évében el volt foglalva kereskedésével, s mindezekre nagy gondot fordít a,mi roppant jövedelmet hoz a számára.A leány bánatának élt, az emlékezet fájdalmai ifjú élete virágait hervasztják. Őt nem melengeti a napsugár, neki nem kedves a virág illata, nem a vízesés álomhozó zenéje, ez a világon semmi, de semmi nem érdekli. . . A kapitány sötét komor férfi, ki az életet zajongva úszta át, élvezett minden örvönyört, azokba teljesen beleunt, ifjúságát kicsapongásokban tölté, szóval torkig lakott minden boldogságnak keresztelt kéj élvezetekkel mik a lelket elzsibbasztják. Vagyonos szülei voltak, kiket úgy szólva alig ismert. Ifjabb éveiben katonai szolgálatba lépett s itt egy kis fényért, egy kis ragyogásért mindenét elpazarla. Életének legnagyobb szerencsétlensége, melly öt isten atkakat üldöző a szerelem volt, ő szenvedélyesen tudott szeretni de minden nő kivel szorosabb viszonyban volt gyalázatosan megcsalá, s e miatt gyakran kétségbeesés deliriumában élt. Egykor azon boldog perceket élte hogy vőlegénynyé lett. Arája véletlen hiú volt, s az ifjú fényes rangja kápráztató szemeit, azt hazudta neki, hogy szereti. Az ifjú lázas kéjt érzett, midőn e szavakat először hallá. 34