Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-01-26 / 20. szám
most azon sötét férfiú gyógyítja , ki az alispánnénak udvarol, s ki felé olly félénken tekintget Amalia. — Három mert túl szigoru volt, csakhamar elveszité az anya, és szenvedő gyermek bizalmat. Ez utoló nem megmenteni, hanem csak hosszabbítani törekszik a leányka életét, s mint illyen szeretetben és becsülésben részesül. Egy fodrozott hajú, tejjelképű, fiatal ember hajtotta meg magát Amalia előtt, s miután azt gyengéden körül karolta volna, száguldva tűnt el, a forgópárok között. S az illyen anyák számtalanszor elájulnak gyermekeik temetésén , sőt ollykor a bánat miatt el is halnak, pedig ők valának a gyilkosok — gyermekeik gyilkosai. (Folyt. köv.) Lanka Gusztáv: A próféta. (Történeti b e szé ly.) (Folytatás.) Klára föl tudta használni a természet gyermekének gyöngeségeit, s oda számita, hogy a vakmerő parasztot, kire ő már ráunt, szemtelen kéréséért, bátyja a várfokról dobatja le. — Mi a kívánsága rendnek ? — kérdé Bátori István, a csendet félbe szakítva. —Uram !kezdé neki bátorodva György. Én olly állásban vagyok, midőn már egy nőt boldogítani, s általa boldogittatni képes lennék. — — Nem tudom — szólt álmélkodva ! Bátori — hogy tartozhatik ez reám. — — De épen nagyságos uram az , kitől boldogságomat várom. Én szegény és paraszt vagyok ugyan, de Váradon nevelkedtem egy tehetős nagybátyám költségén, s úgy hiszem egy nőnek, kit elveendek csak becsületére válhatom. — gondolom már — vág közbe Bátori—kelmed valamellyik udvari leányba szeretett — úgy anyámhoz folyamodjék. — Nem nagyságos uram — szólt emelkedett hangon — lehet, talán illetlen is hogy személyesen jövök, de én árva vagyok, s azt mondta Klára — — Mit mondtak kegyelmednek ? — kérdé Bátori, az iflat zavarából segitni akarván. — Az az hogy — folytatá még nagyobb zavarral György — én a nagyságod húgát értem. — — Hugomat ?! — kiálta fel Bátori mindig feszültebb figyelemmel — s kelmed ismeri a húgomat? — Igenis , és épen a nagyságos kisasszonyt kérem. — — Mire kéri kelmed? — Ném ül — fejezé be György látható zavarral. Somlyai Bátori István ritkán szokott nevetni, de ez egyszer nem rejtheté el akaratlanul is előtörő mosolyát. Hosszas csend állott be. György mint Ecclesia-követő állt a márvány padlaton, Bátori István pedig újra komoly jön, s az athletát tetőtől talpig vizsgálta. Tudja é kelmed — kezdé, hogy az én őseim is szegény emberek voltak , és névtelenek, — az embertől magától függ, magának nevet szerezni. Kelmed jó , erős testalkatásu ember, — fájdalom, hazánk még mindig vért követel, s valakinek kiomlott vére egyszersmind megnemesiti a megmaradtat. Küzdjön kegyelmed, s midőn neve pirulás nélkül megállhat a Bátori Kláráé mellett — én részemről nem fogom ellenteni. Bátori István távozhatást, és egyszersmind köszönetet intett, aztán a mellékszobába távozott. — No húgom — szólt nyájason Klárához, — kérőd érkezett. Klára arcát vér futotta el, a szemekben vad, kísérteties láng gyuladt. — Kicsoda ? — kérdező tettetett tudvágygyal. — Egy óriás, kedves húgom, s különös nézetű egyéniség lehet, azonban azért lehet becsületes, derék ember. — Talán csak nem az a sötét arcú kevély paraszt, kit az elébb láték a várba fellőni. — De épen az — válaszolt Bátori mosolygva. — Szemtelen vakmerőség! — kiálta Klára s az ajtón kisietett. Kevés idő múlva újra visszajött, arca nemtelen boszutól látszék égni. — Mit akarsz tenni húgom — kérdé vizsga arccal Bátori. — Csak megtudakozom — felelt Klájra, ha kiadtad a parancsot, hogy e szem-telent a várfaláról dobják le, s miután haljlom, hogy azt nem tetted, magam jártam el benne. — Elég hibásan — szólt feddőleg a kapitány — szólittasd vissza szolgáidat — ember soha sem tehet a vágyakról, mellyek keblében fogamzanak, s kérni istentől is szabad. Bátori István az ablakhoz lépett. Épen akkor ért György a várkapuhoz, utána két izmos csatlós haladt. Bátori kocogtatott, de a csatlósok nem haltak, vagy nem akarák hallani. A háta mögötti siető léptekre meg-fordult az athleta, s a két csatlóssal szembe állott. Ez épen a kapu előtti meredeken történt. A csatlósok mellen ragadák, s le akarák taszitni a komoly, sötét férfiút. Amint György szándékukat észrevette, két kezével hátulról a két csatlós kardhüvelyébe fogódzott, s a két öles kapálódzó férfiútégbe emelve a meredekbe zuditá. A csatlósok véresen, és összetörve értek az alsó vár sáncaihoz. Az athleta pedig hosszasan és büszkén néze a leguruló szolgák után , aztán megfordult s kezével fenyegetve intett a vár felé. — Becsületemre — kiálta Bátori István — e fiúból még lesz valami! A váradi kapitánynak igaza volt: Karácson Györgyből — lett valami. . . *** *!* A somlyai várhegy, és Magurával szemben, túl a lassú és iszapos Kraszna folyón vonul el a már említettük dombsornak egy szaka, melly tulajdonképen két egyénből áll: egy süveg alakú kerek domb, és egy hosszas, meredek koporsó alakú hegyből, mellynek esése a természet nehézségi törvényei szerint, a lehető legmeredekebb hajlást adja, mellyet csak egymásra nehézkedő földréteg adhat. Mind a két hegy kopasz, és úgy szólva nyitott füvel van benőve. A koporsó alakú hegy oldalában, ma is láthatni egy szikla alaku üreget, mellyet a nép Sárkánylyuknak nevez. A monda ez üreg helyét hosszúra nyújtja, egészen egy távolabb eső helységig. E sárkánylyukat 1564-ben élő lény laká , kitől jobban félt a nép , mint a sárkánytól, melly ugyancsak ősidőkből maradt monda szerint, ugyan e helyen lakott. Sámsoni Eszter, — a mint a sárkánylyuk e lakóját nevezék — hatalmas bűvölő volt. Jaj annak , ki őt lakadalma, vagy keresztelőjére meg nem hívta. Gyermekein és magán kötést csinált; tehenét kerék alakjában megfejte, s ha valaki az adott kölcsönt kérni merészlél, fejébe kantárt húzván , háromszor ment el egy éjjel rajta a Gellértre , Világosvárra, vagy a tokaji hegyre. Legalább igy hitte a nép. De Eszter egyszersmind orvos is vola, megorvoslá a test és lélek minden sebeit, s elő tudá állítani a jövendő titkos fátyolképeit. — E hatalmas egyénhez folyamodott Karácson György is, hogy a jövendő titkaiból bár, ha egy homályos esetet kiragadhatna. Eszter ötven éves rut alak volt, s a Sárkánylyukban nem egyedül lakott, vele volt leánya a tizennégy éves Judit is. Karácsonyt éj idején kereste fel. Az athleta borzalommal, s bizonyos költői fokozottsággal bújt be a sziklalyukba. A büvésznő lakában minden csendes volt, mint kint a természetben. A szemben fekvő vár és városban alig lehete gyertyafényt látni már, csak kelet felé nyílott meg koronként az ég, mindannyiszor mélyebb sötétet hagyva maga után. A két nő olly némán és elmerülve nézett a barlang közepén hamvadó tűz fényébe , mintha észre sem vették volna a termetes vendéget, ki nem tudott lakjukban fölegyenesedni.Karácson elunta a csendet, s végre megszólalt: — Anyám! én jövendőmet jöttem hallani. A jósnő reá sem nézett. Úgy tetszik, mintha a mondandó szavakat a tűz parázsából olvasná: — Oh! a te jövendőd fényes , igen fényes. — — Asszony! — kiálta György — vedd elő bűvszereidet, s valót, ne kecsegtető szavakat mondj. — — Akarod ? — kérdé a büvésznő. Életedet tudni a tetőpontig, vagy az enyészetig, — én megtehetem. De ne nézz olly messze be a kétes jövendőbe : a létnek nemlét, a magasságnak sülyedés a vége ! — Csak a magasságot — dörmögé foga közt Karácson — mit bánom én a völgy mélységét, ha a legmagasabb bérc tetején hígult, tiszta léget szívhattam ? , vedd elő műszereidet. Eszter intett leányának, s az eltávozott. — Perc múlva a tűz hamvából ki van oltva, s a szűk üregbe egyes fellobbanó világot vete a nyíláson beható villámlás fénye. Egyszerre György előtt pár lépésre valami függöny forma gördült le, mellyen homályos világ hatott át. Darabig tisztán csak a fehér függöny látszék, később alakok jelentek meg rajta hosszas menetben. Hősök, lovagok vonultak el harci méneken, s előttük futamodó kontyos sereg. Úgy tetszik a babonás férfiúnak, mintha a harc zsivaját, s győzelmi kiáltásokat hallana. Aztán egy férfiú jelent meg viszont, vonatra aranyos szekerén , mellyet koronás 78