Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-01-29 / 23. szám
— jegyzé meg S *gur keztyúit húzogatva. — Áldott fiú , épen ollyan mint szegény megboldogult nénecském volt! . . jaj — szinte könyerek fájdalmamban. — Nénje fölött? . . —• Ali sehogy , tyúkszemecskéim miatt. — Pipszi elment. Az ezres bankjegy kezében légvárait egészen magában foglalá. — Az eltulajdonítás gondolatánál lelkiismerete egy kissé föltámadt ugyan, de nagybátyja ropant pénzes zacskóira gondolván , mellyet ez előre csak fukarságból tagadott el, terve készen volt. Váltógschaft az egész mondá magában. S * * ur kibocsátotta , én elfogadtam , nagybátyám kifizeti. Álmainak világa egészen föltárult előtte. Előre látta magát: fürtös fejjel, Reiter kertjükben, mázsás távcsövekkel, Juristric fénymáz cipőiben, Ullman szabta öltönyökben, mikép arszlánkodik Pestnek városában , Nautmann vagy más valami lókölcsönző lovain büszkén lovagolva. Előre látta mint boldogítják a kandi szépek lopvapillantásai. A gói kávés lányka emlékezete újabb ideáloknak csinált helyet. Silly képzelmek mákonyától elragadtatva, mellékutakon mindinkább elhagyta a várost. És mig ő igy vágyai mámorában csak a fényes jövőről álmodozott, addig a nagybáty kétségbeejtő türelmetlenséggel keserű jelennek élte világát. — Már tizenkettedszer hül ki vasacskám s az a gazkölyköcske még mindig oda van. Nagyságod már látom unatkozik is — hogy ne — de Jean a menkőbe is, miilyen szamárul áll ez a fürtő nagysága fülecskéi mellett. Egy vasacskát ide frissen. — Hiszen a principalis ur maga sütötte — mondá a legény. — Ugye . . . mindjárt gondoltam, na csak add ide — s aprólékos türelemmel kezdett S*** ur hajazatán piszmogni, csakhogy az időből egy kicsit elpörkölhessen. Történt azonban hogy az idő helyett e műtéteit S*** úr haján és homlokbörén érezte, és fölugorva megigérte hogy a duplasürtögetés helyett inkább ő fizet duplán. Mindamellett azonban türelmes volt mint minden arszlán, kinek haja fel van sütve, s fejét nem bántják. Míg a fodrászboltban az utazni ment ezres után várakoznak, szép olvasónőim én kiváncsiságtoknak egy fodrász műhely titkaiból tárok föl valamicskét, hogy lássátok milly gyöngék ezek a férfi Sámsonok Deia kezében. Ok gyakran tárgyai vagytok ti ékjeiknek, midőn pipereasztaloknál bájaitok haditervét készittitek, vagy tükreitekkel társalogtok. íme, hogy a kölcsönt visszaadhassátok én kész vagyok őket elárulni. Nézzétek a csalfa kis Amor miként cibálja őket hajuknál fogva. Jertek, egy fodrászbolt elé vezetlek titeket, egy kis les szemlére. Hanem a mantilla jól össze legyen csinálva, nehogy meghűljetek, mert így imádóitokkal ugyancsak meggyűlne a bajom, kik úgyis mindig hómelleitek, szirtkeblűségtek és jégszivetek ellen panaszkodnak. Helyben volnánk. Az üvegtáblák szerencsére csak úgy vannak befedve, mint a ti szemeitek, mikor azt mondjátok: ,,ehhez én nem akarom látni!“ vagy ,,na az kéne még hogy oda nézzek!“ Tehát mindent láthatunk. A többi alakot egy pillantás elég fölismerni.Hanem kettőt nem hagyhatunk commentár nélkül. Olcsóházi Hiúfi úr épen fölfodroztatok, öntetszőleg nézi képmását vagyis másképét a tükörben. Máris rózsaszín kivilágításban látja, mint omolnak halomra a hölgyek keblei, hogy az ő befogadhatására rést nyissanak, és csillogó reményei annyira káprázatba hozzák szemét, hogy huszas helyett egy két krajcáros hömpölygött az asztalra, de a fodrászlegény prózai arcával egy percig sem késik öt ábrándjaiból félreinteni. Kökényi Zengor feje a szó teljes értelmében füstölög, min vizes költeményeiről ítélve, az ember méltán csudálkozhatik. Őt a legboldogabb mámor fogta körül: már szívkirálynéja előtt áll, már hajlandó hozzá, majd ismét elutasítja, ő kétségbeesetten lábaihoz borul ... és valóban Kökényi Zeng csakugyan fölugrott a székről, s ,,ahi helyett egy rettenetes zajjal oda borul a nagybácsi lábai elé, ki fürtéit épen fodrozó vasára csípve tartotta, s a térdre borulás közben miután a vasat a hajhoz, s a hajat Kökényi Zengor becses fejbőréhez erősebb kötelékek csatolák mint Coriolán anyját Rómához — bizony örök emlékül egy jó csomag hajat földjével együtt kitalált csípni illető helyéről. A vendégek és künn leskelődő tigriskék erősen kacagták e tragicomoediat, csak a még mindig hasztalanul várakozó S*'** ur volt, kin már se mulatság se szép szó nem fogott szatvarkodni kezde ezrese után. — Jean! Hanzi! János! Johann! orditora a principalis legényeinek, de már most fussatok, keressétek, kötözzétek meg azt a gazkölköcskét — mert mindég is mondtam rósz mint nénécském volt. Nem messze esik az alma fájától. S*** ur ott virradt, de az ezresre nem volt jó idő. Pipszl oda maradt. Kutatták, nyomozták, positivumot utoljára is csak abban találtak, hogy se Pipszl se ezres ! Mit volt mit tenni?! A nagybáty és S*** ur mint Achilles és Hektor egymással szemközt; ők is elkezdték tehát a 10 évig tartó trójai hadat, azaz ő pert kezdettek. Mig végre a nagybáty iszonyú szívfájdalmak közt öccséért kifizette a tartozást. (Folyt. köv.) Bulyovszky Gyula. 90 A próféta. (Történeti beszély.) (Folytatás.) Illy korán volt az idő és fenn a tó felett, ama dombon, mellyről Újlak félholdas tornyát lehet látni,fehér zászló lobogott az istenanya képével. A lobogó mellett két alak áll, mint látszik folytonos beszélgetésben, mig a félhomályban alig kivehetőleg, jobbra a délihegy sor egyik halmán, egy hófehér alak öltönyét dagasztja a szél. — Tehát bizhatom? — kérdé a zászló melletti setét alak, ki nem lehetett más, mint maga a próféta. Igen! — szólt komolyan a setét öltönyű nő. Aztán emeltebb hangon folytatá: — „a várak falai le fognak omlani előtted, amosdék, minarettek félholdját saruidra sarkantyúkul áttedheted! Egy imádva isten örök tüze száll le az ellen valaira, melly megemészti annak lakóit. Ha karod kinyujtandod, népek pusztulnak el, és népek fognak támadni, karod csapására forrás szökell a puszta homokából, vagy legkeményebb szikláiból a Kárpát hegyeknek, csak kezdj, és menj! — Mivel tartandom sergeimet? — kérdé a próféta kétkedőleg. —Debrecenig —szólt a jósnő vihetnek önnön magukéból, a későbbi időkről isten gondoskodik. Embereidet fegyelemben, vétektől menten tartsd; naponta háromszor szóljanak ajkaitok , isten dicséretére , soha sem a szentek káromlására. Bízzál a mennyei atyában , ki ma deríti fel dicsőséged napját, s a nap, melly dicsőn merült fel, tőled függ, hogy dicsőn szálljon le. Isten veled. A nő távozott, a próféta hoszszan nézett utána. Amint a nő Somlyó felé haladt, egyszerre a már leirt dombélről Judit rohant elébe. — Anyám! Te veszélybe döntöd kedvesemet! — kiáltá. — Hallgass! — kiáltott anyja. Ujját ajkára téve, s leányával eltűnt a távolban. Még nem tűntek fel a nap gyémánt sugárai, s a téren, a sima szép tó körül, százak sereglettek. Egész falu népessége ereszkedik le a szomszéd hegyek oldalán, a fokostól le a vasvilláig, mindennemű fegyverekkel ellátva. A víz partján telepedtek le. A hegyen álló prófétához senkinek sem volt szabad közelíteni. A fekete ember pedig fennállott az aranyozott lobogó körül, s várta a nap feljövetelét. Arcában csakugyan volt valami ollyan méltóság, melly a legokosabbat is azon eszmére vezetheti, hogy ez nem a köznapi emberek sorából való, s valami felsőbb lény. Homloka nem volt egészen nyílt, csak az önbizalom vagy lelkesültség perceiben vonult el róla ama setét ránc-vonal, melly a jósnevek beszélgetése közben különösen feltűnő volt. Ez a bűvölet különös hatalmának kinyomata volt, melly a babonás, félmivelt emberrel, ki magában olly óriás erejét érzé az anyagnak, — végre elhitető, hogy ő nem az, a ki eddig volt, vagy a kinek magát eddig ismerte. Amint a nap első sugara aranykúpot ada a Magura legmagasabb hegyének, megdördült a próféta földalattinak tetsző mély hangja, s mig ö arcával a tér felé fordulva a tetőn szónokolt, az ezrekre menő összegyűlt nép leborult a zöld szint játszó tó partjain. Ünnepélyes jelenet álla be. A próféta háta mögött Újlak hatszögü tornyában megkondult két egymással öszszehangzó bús harang, s beharangozott az ezerekregyült hiveknek az isten szabad ege alatt. Mellyik egyháznak volt felségesebb boltozatja, mint a halvány violaszínból aranysárgába átfutó égboltozat? Mellyik imaháznak voltak nagyszerűbb támoszlopai.