Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-05-11 / 90. szám
— Úgy bizonyosan összeverekedtek a szerencsétlenek! — Ez sem. Ma ennél sokkal borzasztóbb esemény ment végbe közöttük. Az urfi tudja, hogy itt minden feles négy öt nagy komondorral van ellátva, mellyek mindenikét egy egy ördögnek vélné az ember ; ezen kutyák ma reggel a gyermekek által fölbőszítetve nekimentek a csordának, s egyiket a legszebb sertések közöl egészen széttépték. — S ez az egész? — A manóban! Ekkor elészaladt a csordás , s amint bunkós botjával kötébök vágna, ezek még inkább elvadulva rárohantak, s miután több helyen megsebesítették, már csaknem úgy jár mint sertése, ha az összegyűlt cselédség nagynehezen meg nem menti őt. — S küldöttek már orvosért, ki megnézze a csordás sebeit? — A harapásokat majd kifekszi az istenadta, orvosért sem küldöttünk, hiszen szerencsére épen itt volt szomszédból a lódoktor. — Nos, hát mit szólott a lódoktor? — Azt, hogy a kutyákat meg kell kötözni , nehogy másokat is megharapjanak. — És teljesítették e rendelvényt? — kérdem mosolyogva. — Igen, de csak féliymeddig. A parasztok eleinte nem engedték hű házőreiket megkötözni, hanem később mégis beleegyeztek , de csak olly föltétel alatt, hogy éjjelre ismét szabadon bocsátják. íme! hallja az urfi, most megint egyszerre milly nagy ugatást, milly nagy lármát visznek végbe? — S ha a hang nem csal, én női sikoltást is vélek hallani. — Nekem is úgy tetszik. — —— De nézze , nézze ! ott a szürü baloldalán egy nőalak van a kutyáktól körülvéve, ki, amint a halvány holdsugárnál kivehetem, nem idevaló, és a középosztályhoz tartozik. — Hah, az istenért! most az ebek megint megrohanják, a nő hátrál, segítség sehonnan nem érkezik, jerünk, mentsük meg őt. S pár perc alatt töltött fegyverrel vállamon , rohanva értem ki a szűrőhöz, hol egy alig 18 éves gyengéd lányka, háttal osztaghoz támaszkodva, egymaga küzdött a legszilajabb pásztorkutyák ellen, mellyek ruhájának alsó részét csaknem egészen széttépvén, már a legborzasztóbb veszélylyel fenyegetik, ha épen kellő időben segítségére nem érkezem. Látván, hogy lőfegyveremnek itt nem nagy hasznát vehetem, az ebeknek szóvali lecsillapításával foglalkozom, de minden siker nélkül, minthogy ezek sokkal jobban neki voltak vadulva, hogysem egy idegen szavára hallgattak volna. Később boszúsággal vevém észre, hogy alig ötven lépésnyire a jelenettől egy egész csoport nyomtató kényelmesen heverész a tűz körül, anélkül, hogy habár látták a veszélyt, ebeiket csak egy szóval is visszatartották volna. Most azonban, miután észrevevék, hogy puskával közeledem, féltvén állataikat, felém indultak, de most sem hogy ezeket visszahíván a szerencsétlen hölgyet megmentsék, hanem hogy ebeiknek élete felett ellenőrködjenek. Csak később lett szigorú parancsom, sőt fenyegetésem bírta őket segélynyújtásra, kiknek csak egypár szavukra a kőszült komondorok rövid mozgás után visszavonultak. E közben az ispán is kiérkezett. Első gondom a szép ismeretlen nő ápolása volt, ki miután látta, hogy megmentetett, a túlzott eretetésben ellankadt erejét végkép elvesztve— különben is gyenge testalkata lévén, haléltan rogyott karjaim közé. Soha életemben nem fogott el olly édes, olly megfejthetlen érzelem, mint midőn e kedves szenvedő , de e szenvedésben is olly érdekes lányka ellankadva, öntudatlanul keblemen pihent. Midőn pár perc múlva magához jött, fölnyitó gyönyörű éjfekete szemeit, s gyengéd hálatekintet, méla esedező panasz sugárzott felém , s e szemsugarak szivem mélyéig hatottak. A tanyára érvén, egy nőcseléd gondoskodására bíztam őt, szivére kötvén, hogy ápolja s a lehető legnagyobb kényelemmel lássa el addig is, mig én magam a legközelebbi városból orvosi segélylyel visszaérkezem. S rögtön elnyargaltam,-------de lépteimet balszerencse követé. Az orvos honn nem lévén, öt a szomszéd faluban, hol egy rokona névnapi ünnepét tartá, találtam töltött poharak között, részegen. Előadtam jövetelem okát, de elfogadtatásom természetesen nem a legkedvezőbb vola. — Ha betegének élete forog veszélyben, — szólott egész hidegvérrel okoskodva, úgy én előre is lemondok róla, ha pedig már halálán van, hát lelkiismeretelleni dolognak tartanám őt gyógyszerekkel tovább is kínzani. Látván, hogy itt a részeg emberrel nem boldogulhatok, boszosan tértem vissza Réttelekre, hova engem a szép ismeretlenhez ellenállhatlan delejes vonzalom ragadott. A hajnal bíbor színe elvonult a tiszta láthatár fölött s már a nap hinté szét első sugarait, midőn bágyadtan, törődve tértem viszsza tűzhelyemhez, hol fáradságomat dúsan kárpótlá az örömhír, miszerint szép ismeretlenem az első ijedtség után ugyan kissé lázas forróságban szenvedett, de később mindinkább nyugodtabb jön, mig jóllévő álom szállván szempilláira , még most is mélyen szenderge. Beléptem hozzá.------------Tiszteletteljesen, mint az oltár mellé, léptem ágyához. Szép volt, minőt a képzelet csak az ihlett órák álmaiban alkothat magának ; szelíd szenvedő vonásaiban túlvilági jóság rejtezett, minőt az istenség az első emberarcra önthetett, midőn még a vételi undok bélyege el nem torzította azt. Az ápolónő, ki egész éjjel mellette virasztott, bágyadzsákát hozá fel ürügyül és távozásért esdekelt. Én elbocsátottam őt, és felváltottam. Egyedül maradtam vele---------vele, a szenvedő kedvessel, kinek ugyan kilétét még nem is sejthetém, s máris — mit tagadjam — nyugalmamat végkép elrablá; kiben ábrándaim s gyermekkori álmaim tündérképét föl— találám; s igy csoda , ha a már rég imádott bálványnak oltárát, mellyet keblemben épiték, neki áldozám fel ? Hallottátok a regét, midőn a szivárvány után epedő gyermek hasztalan törekvésében és égő vágyaiban halálát lelte fel? midőn a délibábba szerelmes felhő az elötte futó tündeszépet elérni óhajtván, fájdalmában a földre omlott és megsemmisült? midőn a dicsőség után szomjúhozó ifjú, ki már feje fölött látja a babér koszorút lengeni, mielőtt dicsőítené azt, hrigy kezektől szétlépetvén csak elszáradt levelei hullanak reá ? Tudjátok , milly két teendett a gyermeknek megpihenni a szivárvány ölén, a szerelmes fellegnek a délibáb kebelén lengeni, s az ifjúnak a dicsőség babér koszorúját érzeni homloka fölött ?-----------! Képzeljétek el magatoknak azon pillanatot , midőn a gyermekkor legzsengébb ideje óta álmodozott ábrándképet föllelvén, kedves Férj lősz u. (Vége.) II. A nap már tért engendett a csillagoknak kacérkodhatni és ékeskedni, midőn másnap Nagyváradra érkezünk. Első gondunk volt porlepte utiruháinktól menekedni, s aztán mindinkább erélyesen nyilatkozó étvágyunknak tenni eleget. Az étterembe mentünk. A vidéki étlapok nem olly terjedelmesek , hogy soká késedelmezhettünk volna ; a pincér egyszerű ajánlatát fogadók el, ki nem szerénykedett kimondani, hogy ollyan rostélyost, minő konyhájukból kerül, messze földön nem lehet találni. A pincérnek igaza volt: a rostélyoson még elkényeztetett fővárosi ízlésem sem talált gáncsolni valót. Az ügyvéd épen el volt ragadtatva általa, s még Antalnak sem jutott eszébe, hogy ez étek talán kissé igen is táplálékony szerelmi sóhajok és epedés mellett. Mindezt talán a lánglelkü somlyai okozá, melylyel mindhárman csakhamar szoros barátságot kötünk, s mellynek csepjeit egyremásra szabaditgatók üvegbörtöneikből. A szesz szokott hatása nyilatkozni kezdett, az ajkak csevegőbbekké, a beszéd hangosabbá kezdett válni, midőn a terem ajtaja kinyílt s azon egy fekete köpenyeges férfi lépett a szobába. Megne ijedjenek szép olvasónőim ! Nem élünk többé a rémségek, borzadályok korszakában. Ki a szobába lépett, nem volt brzonborz szabálú haramia, hogy „életünket vagy pénzünket“ kívánja keblünkre szegzett pisztollyal kezében. Tőr sem villogott felénk övéből, sőt még vörös tollas kalap sem kelthete bennünk ijesztő sejtelmeket. A szétvetett köpeny alól egy fehér mellényű s fekete frakkó férfiú tűnt elő, kinek csinos külseje épen nem volt ijesztő, sőt barátságos,vonzó vonásain jól esett pihenni a szemnek. Köpenyét könnyedén leveté válláról, s nyájas köszöntés után asztalunkhoz telepedett. Készséggel fogadom üdvözletét. Utitársaim is hasonlót tevének, de a hang mellyen ez igénytelen pár szót kiejték, felötlött. Kérdőleg tekinték szemeik közé. Élénken meg voltam lepetve. Antal halvány arca kipirult, az ügyvéd piros arca elhalványult. — Nini! jól látnak a szemeim ? hisz ez Darvas! — hiálta az ujjonnan érkezett, kezét nyújtva az ügyvédnek, mellyel ez némi elfogultsággal szorított meg. — És ön uram — folytatá Antalt vizsgálgatva — bocsánat, de nekem már volt valahol szerencsém! Lássuk csak . . . Ah, lehetséges é ? Kreiner úr ? — Szolgálatjára, uram. — Eh patvarban, félre az udvariassággal ! isten hozta önt körünkbe! — ezzel mindkét kezét megragadva az e kitüntetésre úgy betegem látásában álmaimat a valóságba vittem át. Mit érezhettem ekkor? nemtudom; csakhogy szivem mint a vészharang dobogott, s dobogása igen heves lehetett, mert a szunyadozó leánykát álmaiból fölriasztá. (Vége követ.) * Győtrffy Gyula.