Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)

1854-04-27 / 82. szám

m téved el az utcák tekervényein , bár azo­kat nem látja. A három alvó bűvös italt ivott, mely nem engedé, hogy felébredje­nek ; a férfiak egész a túlsó nyilásig vivék őket vállaikon, s ott letevék ismét a mo­hára , azon helyen, a­hová a napvilág be szokott járni. Késő reggel volt már, midőn legelébb a két gyermek felébredt. Egyszerre nyiták fel szemeiket, s első dolguk volt egymást megölelni, megcsókolni. Felráncigálták azután a kalmárt is , s kitörülve szemeikből az álmot, elkezdék neki gyermek szokása szerint elmondani, mit álmodtak. — Ah, mi szépet álmodtam , — szólt Thomár, s még most is szikráztak bele sze­mei, — a zultán mellett állottam , ki vál­­laimra támaszkodok. Előttünk és körülöt­tünk lázongó sokaság ordított; a zultán halvány volt és bús. Oda fordult hozzám felsóhajtva: mivel engeszteljük meg e fel­háborodott tengert? Én sokáig nem birtam szólani, mintha valami nyomta volna mel­lemet, nehéz, mint a hegy , mig egyszerre kiszabadult ajkaimon a szó, és kiáltok: „karddal, ágyúval, fegyverrel!“ És azután a padisah saját kardját köté oldatomra, s én bele­rohantam az orditó tömegek közé és vágtam, vágtam őket, míg nem elfogy­tak, és utoljára egy learatott mező volt előttem , melyen nem volt egyéb, mint holttestek. — Bolond álom lesz az, minek ettől az este olyan sokat ? — szólt reá Leonidász. Erre Milieva mondá el álmát. — A bor zavart meg engem is. Előt­tem is lázadó tömegek jelentek meg, és nekem úgy tetszett, mintha akkor nem le­ány lettem volna, hanem fiú. Minden ol­dalról ellenem rohantak dühöngve, és én nem féltem tőlük , midőn közel értek hoz­zám , büszkén kiáltok reájuk : „Térdre e­­lőttem ! Én vagyok a zultán fia !“ És el­csendesedtek mind. A kalmár kacagott a megfuladásig ez álom felett. Ki is álmodhatna ily bohósá­gokat más, mint gyermek? — Pedig azt állítják hazámban, — szólt Thomár komoly arccal, hogy a­hol valaki először hál, azon a helyen látott álmai beteljesülnek. — No azt szépen megköszönném , — monda a kalmár, — engemet álmomban Szalonikiban felakasztottak, még pedig lábamnál fogva, a fejemmel lefelé. (Folytatása következik.) Percek egy ifju­ életéből. (Eredeti beszély) .Sólyomtól. (Folytatás.) Első mi szemébe akadt, az asztalán fekvő, Elizhez írott levél volt. Félt raj­ta hagyni szemét s már kész vala össze­tépni azt, de hirtelen más ötlet villant áz agyán. A levelet gondosan hajtá össze, lepecsétlé és cimeré. — Így jól van! hadd higyjék hogy nem élek többé ! Aztán pénzét véve elő, melyet csak tegnap kapott édes atyja levelében, de még nem érkezett számba venni. — A sors is kedvez célomnak — kiál­­ta föl az ifjú — ez összeg kétszerre több, mint mennyire szükségem volna a tengerig — Holnap Bécsben leendek ! II. A táncestély. 1844-dik év ugyanazon napja estvéjén, melynek hajnala Zilay Kálmán életére oly elhatárzó volt, Pesten az uri­ utca egyik háza első emeletében táncestély volt. Egy tágas és díszes teremben nyolc vagy tíz ifjú pár egy új táncot tanul be zongorajáték mellett. Az ily órák fesztelenebbek szoknak lenni, mint a rendes táncvigalmak. Min­denki igyekszik minél természetesb han­gulatot mutatni, nehogy hideg tartózko­dás zavarja a szerényebb, vagy kevesebb tánctehetséggel megáldott ifjakat. Fölösleges mondanom, mikép a társa­ság igen szép ,­­ mint szokott lenni ál­talán véve a csinosan öltözött vigadó if­júság az esti világítás varázs­fényénél. Nem teszem föl olvasóimról, hogy min­den egyes táncosnőről és táncosról, min­den villogó fekete, és ábrándos kék szem­párról , minden karcsú és kevély tartású, minden fürge középtermetű szépről külön arcképet kívánna. Az ily csoporto­­zatok leírása többnyire hatástalan, mint rendesen azon történeti képeké, hol a fölötte sok arc miatt mindenik másod­­rangúvá lesz. Különben is ily alkalommal mindenki , miután puszta szemmel átfutá a társasá­got,­­ egy-két alakra irányozza főkép mind figyelmét, mind kettős látcsövét. Míg két pár nagy erőfeszítéssel tanul­ja a lépéseket, azalatt Laky Eliz k. a., a táncnak legelső törvénycikke értelmé­ben, kézfogva áll egy ifjú oldalánál. Eliz tizenhat éves lehet, igen szép ke­rek arcú s rendkívül csinos középtermetű leány. Nemrég vezetteték be az úgyneve­zett világba, s már ott egészen honos. Egyszerűségében vndoran engedi át ma­gát az ártatlan társadalmi elveknek. Sze­rette a táncot, szereté maga körül az ud­varlók , sőt imádók seregét látni. Ez utób­biak számosan vevők közül, a­nélkül hogy valamelyik a nyájas mosolyon túl valami komolyabb érzelemnyilatkozatot nyerhe­tett volna ki. A diadalt mindenki nehéz­nek tartá, sőt némelyek lehetlennek , kik aztán őt részint kacérkodónak , részint li­bának nevezék, a nélkül hogy imádni megszűnnének. Annyi azonban mindenki előtt világossá jön, mikép­p a táncbani remeklést igen fontos előnynek tekinti az ifjúban. S ebben igaza volt a közvéleménynek. De a komolyabb , őszinte jellemek i­­ránt sem volt érzéketlen. Sőt szíve rejte­­kében ezeknek adá az elsőséget. Miután azonban tapasztalá, hogy ezek szíve sok­kal gyorsabban lobban lángra és túlzott követelésekre, a­kik egy célzástalan szót, egy gyermeteg pillantást sokkal ké­szebbek már vallomás gyanánt venni, — megtanuló irányukban tartózkodóbb len­ni s komoly társalgásukat, mihelyt érzel­gős hangba kezde átmenni, — mely kön­nyű jellemével különben sem hangzók össze — örömest váltá fel a könnyelműb­bek elménő csevegéseivel. A tizenhat éves ifjú lelke — mind­egy : fi vagy nőről van szó — még csak gyermeki világban él, s ezt feledik azok, kik e korban már osztatlan és önfeledő érzelmeket követelnek, — főként ha a lányka, mint például Eliz, széles társa­dalmi körben és ezer szórakozás között nem érkezik érzelmeit önmagában mint­egy kiforralni — kinek ábrándja mindig félig épitett légvár marad , mit a mese­beli tündérként egyetlen éjjel kell fölé­­pitni, — mert ha a nap megjő számtalan foglalkozásaival, minden magától a zaj­tól is összedülhet. Eliz már ezelőtt is nem csupa száraz üledéket mutatott mostani táncosához, ki igen művelt, de túl szelid fiú volt. Mos­tani társalgásuk nem volt minden hévtől ment. — És ön valóban ma érkezett meg? — szólt a lány a mellette álló ifjúhoz, kit Sándornak nevezünk, a suttogás dacára is azon lágyan csengő , érzéstől áthatott hangon, melynek hullámzó rezgése, ha egy szomszéd szoba ajtaján keresztül egy egészen ismeretlentől hallanád , azonnal szivedig hatna. — Épen ez órában! — válaszolt Sán­dor, mintegy meglepetve e bizalomteljes kérdés által. — És szabad e hinnem, mikép ön oly messze vitte volna a hízelgést, hogy el­­s­ő látogatása minket illetett ? — Kérdé tovább még melegebben a lányka, kinek „e­­­s­ő“ szavára nem azért helyezünk súlyt, mintha a lányka is ezt tette volna. A nők többnyire épen azon szókat i­­gyekeznek egykedvüleg ejteni, mellye­­ken a dolog egész súlya nehézkedik. Sándor azonban elérte a kérdés célza­tát s most még nagyobb meglepetéssel néze a leányra. — Ah! kétségkívül azt akarja kiven­ni belőlem — gondolá el hirtelen az ifjú — váljon nem találkoztam e Kálmánnal? . . . Alig hihetem ! — Itt az idő Kálmánt kedves hírrel lepni meg: Itt az idő,hogy kitudjam a titkot! . . . Sándornak gyermekkori barátja volt Kálmán,­­ habár emez nem sokat gondolt vele, ő kitűrően, gyakran tudta nélkül fá­radozott ügyeiben. — Nos! — szólt tréfásan serkentőleg a leány — szabad­­ tudnom azon ügye­sen szerkesztett feleletből valamit, me­lyen az Ön esze is oly hosszasan fárado­zik ? Talán nem érte ön a kérdést ? — vi­lágosabban teszem azt. Megérkezte után kit keresett ön fel mindenek előtt ? . . . De bocsánatot — téve komolyabban a le­ány hozzá — kérdésem igen . . . könnyel­mű — s ha a felelet talán bajos lenne, azt föltétlenül elengedem önnek. — Mi volna az, mit nagysáddal örö­mest ne közlenék-------ha kívánja... De csak úgy , ha azt valóban kivánja , ha az valóban érdekli . . . — S kérdeném­­, ha nem érdekelne ? — Édes nagysád ! — szólt Sándor , merőn s némi megindulással nézve Eliz gyönyörű kék szemeibe, mintha bennök olvasni, s ön megindulását azokba átsugá­­rozni óhajtaná. — Szóljon nagysád, oly igazán és őszintén, mint — bocsánat — a legtisztább és nyíltabb szív is ritkán szokott! Csak egyetlen szót! Igazán és mélyen érdekli e nagysádat, kinél én leg­első látogatásaimat szoktam tenni ? Elízre nem hatott kedvezőleg e várat­lan egyenesség. Sérté hogy kis csinyja ily rögtön fölfedezteték, s valaki oly val­lomást akar kicsikarni tőle, melyet ön­magának sem gyónt meg. Az üledék­e megsértéséért már ajkain lebegett a rend- 338

Next