Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-04-27 / 82. szám
m téved el az utcák tekervényein , bár azokat nem látja. A három alvó bűvös italt ivott, mely nem engedé, hogy felébredjenek ; a férfiak egész a túlsó nyilásig vivék őket vállaikon, s ott letevék ismét a mohára , azon helyen, ahová a napvilág be szokott járni. Késő reggel volt már, midőn legelébb a két gyermek felébredt. Egyszerre nyiták fel szemeiket, s első dolguk volt egymást megölelni, megcsókolni. Felráncigálták azután a kalmárt is , s kitörülve szemeikből az álmot, elkezdék neki gyermek szokása szerint elmondani, mit álmodtak. — Ah, mi szépet álmodtam , — szólt Thomár, s még most is szikráztak bele szemei, — a zultán mellett állottam , ki vállaimra támaszkodok. Előttünk és körülöttünk lázongó sokaság ordított; a zultán halvány volt és bús. Oda fordult hozzám felsóhajtva: mivel engeszteljük meg e felháborodott tengert? Én sokáig nem birtam szólani, mintha valami nyomta volna mellemet, nehéz, mint a hegy , mig egyszerre kiszabadult ajkaimon a szó, és kiáltok: „karddal, ágyúval, fegyverrel!“ És azután a padisah saját kardját köté oldatomra, s én belerohantam az orditó tömegek közé és vágtam, vágtam őket, míg nem elfogytak, és utoljára egy learatott mező volt előttem , melyen nem volt egyéb, mint holttestek. — Bolond álom lesz az, minek ettől az este olyan sokat ? — szólt reá Leonidász. Erre Milieva mondá el álmát. — A bor zavart meg engem is. Előttem is lázadó tömegek jelentek meg, és nekem úgy tetszett, mintha akkor nem leány lettem volna, hanem fiú. Minden oldalról ellenem rohantak dühöngve, és én nem féltem tőlük , midőn közel értek hozzám , büszkén kiáltok reájuk : „Térdre előttem ! Én vagyok a zultán fia !“ És elcsendesedtek mind. A kalmár kacagott a megfuladásig ez álom felett. Ki is álmodhatna ily bohóságokat más, mint gyermek? — Pedig azt állítják hazámban, — szólt Thomár komoly arccal, hogy ahol valaki először hál, azon a helyen látott álmai beteljesülnek. — No azt szépen megköszönném , — monda a kalmár, — engemet álmomban Szalonikiban felakasztottak, még pedig lábamnál fogva, a fejemmel lefelé. (Folytatása következik.) Percek egy ifju életéből. (Eredeti beszély) .Sólyomtól. (Folytatás.) Első mi szemébe akadt, az asztalán fekvő, Elizhez írott levél volt. Félt rajta hagyni szemét s már kész vala összetépni azt, de hirtelen más ötlet villant áz agyán. A levelet gondosan hajtá össze, lepecsétlé és cimeré. — Így jól van! hadd higyjék hogy nem élek többé ! Aztán pénzét véve elő, melyet csak tegnap kapott édes atyja levelében, de még nem érkezett számba venni. — A sors is kedvez célomnak — kiálta föl az ifjú — ez összeg kétszerre több, mint mennyire szükségem volna a tengerig — Holnap Bécsben leendek ! II. A táncestély. 1844-dik év ugyanazon napja estvéjén, melynek hajnala Zilay Kálmán életére oly elhatárzó volt, Pesten az uri utca egyik háza első emeletében táncestély volt. Egy tágas és díszes teremben nyolc vagy tíz ifjú pár egy új táncot tanul be zongorajáték mellett. Az ily órák fesztelenebbek szoknak lenni, mint a rendes táncvigalmak. Mindenki igyekszik minél természetesb hangulatot mutatni, nehogy hideg tartózkodás zavarja a szerényebb, vagy kevesebb tánctehetséggel megáldott ifjakat. Fölösleges mondanom, mikép a társaság igen szép , mint szokott lenni általán véve a csinosan öltözött vigadó ifjúság az esti világítás varázsfényénél. Nem teszem föl olvasóimról, hogy minden egyes táncosnőről és táncosról, minden villogó fekete, és ábrándos kék szempárról , minden karcsú és kevély tartású, minden fürge középtermetű szépről külön arcképet kívánna. Az ily csoportozatok leírása többnyire hatástalan, mint rendesen azon történeti képeké, hol a fölötte sok arc miatt mindenik másodrangúvá lesz. Különben is ily alkalommal mindenki , miután puszta szemmel átfutá a társaságot, egy-két alakra irányozza főkép mind figyelmét, mind kettős látcsövét. Míg két pár nagy erőfeszítéssel tanulja a lépéseket, azalatt Laky Eliz k. a., a táncnak legelső törvénycikke értelmében, kézfogva áll egy ifjú oldalánál. Eliz tizenhat éves lehet, igen szép kerek arcú s rendkívül csinos középtermetű leány. Nemrég vezetteték be az úgynevezett világba, s már ott egészen honos. Egyszerűségében vndoran engedi át magát az ártatlan társadalmi elveknek. Szerette a táncot, szereté maga körül az udvarlók , sőt imádók seregét látni. Ez utóbbiak számosan vevők közül, anélkül hogy valamelyik a nyájas mosolyon túl valami komolyabb érzelemnyilatkozatot nyerhetett volna ki. A diadalt mindenki nehéznek tartá, sőt némelyek lehetlennek , kik aztán őt részint kacérkodónak , részint libának nevezék, a nélkül hogy imádni megszűnnének. Annyi azonban mindenki előtt világossá jön, miképp a táncbani remeklést igen fontos előnynek tekinti az ifjúban. S ebben igaza volt a közvéleménynek. De a komolyabb , őszinte jellemek iránt sem volt érzéketlen. Sőt szíve rejtekében ezeknek adá az elsőséget. Miután azonban tapasztalá, hogy ezek szíve sokkal gyorsabban lobban lángra és túlzott követelésekre, akik egy célzástalan szót, egy gyermeteg pillantást sokkal készebbek már vallomás gyanánt venni, — megtanuló irányukban tartózkodóbb lenni s komoly társalgásukat, mihelyt érzelgős hangba kezde átmenni, — mely könnyű jellemével különben sem hangzók össze — örömest váltá fel a könnyelműbbek elménő csevegéseivel. A tizenhat éves ifjú lelke — mindegy : fi vagy nőről van szó — még csak gyermeki világban él, s ezt feledik azok, kik e korban már osztatlan és önfeledő érzelmeket követelnek, — főként ha a lányka, mint például Eliz, széles társadalmi körben és ezer szórakozás között nem érkezik érzelmeit önmagában mintegy kiforralni — kinek ábrándja mindig félig épitett légvár marad , mit a mesebeli tündérként egyetlen éjjel kell fölépitni, — mert ha a nap megjő számtalan foglalkozásaival, minden magától a zajtól is összedülhet. Eliz már ezelőtt is nem csupa száraz üledéket mutatott mostani táncosához, ki igen művelt, de túl szelid fiú volt. Mostani társalgásuk nem volt minden hévtől ment. — És ön valóban ma érkezett meg? — szólt a lány a mellette álló ifjúhoz, kit Sándornak nevezünk, a suttogás dacára is azon lágyan csengő , érzéstől áthatott hangon, melynek hullámzó rezgése, ha egy szomszéd szoba ajtaján keresztül egy egészen ismeretlentől hallanád , azonnal szivedig hatna. — Épen ez órában! — válaszolt Sándor, mintegy meglepetve e bizalomteljes kérdés által. — És szabad e hinnem, mikép ön oly messze vitte volna a hízelgést, hogy első látogatása minket illetett ? — Kérdé tovább még melegebben a lányka, kinek „eső“ szavára nem azért helyezünk súlyt, mintha a lányka is ezt tette volna. A nők többnyire épen azon szókat igyekeznek egykedvüleg ejteni, mellyeken a dolog egész súlya nehézkedik. Sándor azonban elérte a kérdés célzatát s most még nagyobb meglepetéssel néze a leányra. — Ah! kétségkívül azt akarja kivenni belőlem — gondolá el hirtelen az ifjú — váljon nem találkoztam e Kálmánnal? . . . Alig hihetem ! — Itt az idő Kálmánt kedves hírrel lepni meg: Itt az idő,hogy kitudjam a titkot! . . . Sándornak gyermekkori barátja volt Kálmán, habár emez nem sokat gondolt vele, ő kitűrően, gyakran tudta nélkül fáradozott ügyeiben. — Nos! — szólt tréfásan serkentőleg a leány — szabad tudnom azon ügyesen szerkesztett feleletből valamit, melyen az Ön esze is oly hosszasan fáradozik ? Talán nem érte ön a kérdést ? — világosabban teszem azt. Megérkezte után kit keresett ön fel mindenek előtt ? . . . De bocsánatot — téve komolyabban a leány hozzá — kérdésem igen . . . könnyelmű — s ha a felelet talán bajos lenne, azt föltétlenül elengedem önnek. — Mi volna az, mit nagysáddal örömest ne közlenék-------ha kívánja... De csak úgy , ha azt valóban kivánja , ha az valóban érdekli . . . — S kérdeném, ha nem érdekelne ? — Édes nagysád ! — szólt Sándor , merőn s némi megindulással nézve Eliz gyönyörű kék szemeibe, mintha bennök olvasni, s ön megindulását azokba átsugározni óhajtaná. — Szóljon nagysád, oly igazán és őszintén, mint — bocsánat — a legtisztább és nyíltabb szív is ritkán szokott! Csak egyetlen szót! Igazán és mélyen érdekli e nagysádat, kinél én legelső látogatásaimat szoktam tenni ? Elízre nem hatott kedvezőleg e váratlan egyenesség. Sérté hogy kis csinyja ily rögtön fölfedezteték, s valaki oly vallomást akar kicsikarni tőle, melyet önmagának sem gyónt meg. Az üledéke megsértéséért már ajkain lebegett a rend- 338