Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-10-18 / 241. szám

976 — Az öreg gróf ismét gúnyosan kacagott . . . s azután megvetőleg lenézé, oda fordult a vármegye uraihoz. — Ez a haszontalan fickó nem érdemes a figyelemre , ez eseménynek úgy is leginkább ő az oka, és a haszontalan fickó csak nevetségre érdemes, hiába dühöng . . . ő csak kis korú. Mintha villám érte volna, úgy öszerezzent e szavakra Aba, elhalványodott , de azután mintha valami jutott volna eszébe, a kocsi felé ugrott. . . — Megállj, egy lépést sem fogsz menni! — De igen! . . . van még mód, hogy elégtételt szerezzek magamnak. Egyetlen egy cseléd sem mert mozdulni — Vasat, láncot neki ordított a dühöngő öreg a birákra . . . mig a vármegye urai szégyelve siettek el a botrány színhelyéről. Errre a szavakra már viszatért Aba a kocsitól, s egyenest szobái felé sietett, kiragadott onnan hirtelen egy két csövű fegyvert, s mint egy megátalkodott rabló vakmerőn kiállott az udvar közepére. — Kinek élete kedves kiáltott tajtékzó ajkakkal, ne tegye kezét reám, mert e meggyalázás életébe kerül. A bírák uraimés kik hirtelen földes uraknak engedelmeskedve már a vasat is előhozták, megkövülve állottak ott egyet sem merve lépni . . — Fogjátok ki azokat a lovakat . . . kiáltozott az öreg gróf. Egyetlen egy kocsis nem mert mozdulni. E percben egy lövés dördült meg, az öreg gróf egy puskát ragadt ki az előszobából, s az egyik rudas lovat földre temte, a déli állat ott fetrengett vérében, a többiek horkolva trüszögve ugráltak ágaskodtak, a szegény kocsis ekkor gyeplőjükbe ragaszkodott, s úgy küszködött velök azt sem tudva mitévő legyen. (Folytatása következik.) JÓ SZERENCSE. Beszélj. Irta Grundpallét Károly, Franciából — Haszár Imre. (Folytatás.) A grófnő ezalatt viszatért Champs — Elyaées-i palotájába. Csak lépést haladt, hogy nyugodtságát viszanyerhesse, mert azon ifjúra gondolt, ki oly szerelmesen nézett reá, és ki érte megfeledkezvén magáról, életveszélynek tette ki magát. De különösen azon kedves érzelmet idézte, visza emlékezetébe, mely akkor lépett el, midőn a lovag életét megmente. Másnap este, az olasz opera egyik páholyából de Breuil és Vauclair a nőket látcsövezték, és az est szépségeit bírálgatták, mikor Fernand belépett, és nem késett barátait kalandjáról értesitni. — Meg kell vallani, hogy szerencsével játszol, szólt de Breuil nemi keserűséggel. — E büszke Minervával találkozni, és figyelmét magára vonni, két lépésnyire tőle, a nyaktörés veszélyeinek kitenni magát, és oly kedves kéz által megmentetni, ez után már el lehet mondani, hogy szerencsés csillagzat alatt születtél, téve hozzá Vauclair. — Ez mind igen szép, szólt Fernand, de hisz én azt se tudom, ki volt e nő. — El ! édesem , d'Aurel grófnő volt. — Dehát ki ez a d’Aurel grófnő? — Igaz, felelt Vauclair, elfeledtem ,hogy te egy évig Olasz és Törökországban utaztál, sőt kisséázsiai természetet vettél fel. Tehát halld. Nem sokára elutazásod Tán, nagy zajt ütött Parisban egy nő megjelenése, ki a legnagyobb szépségeket elhomályositá, és a leghiúbb képzelődöket kétségbe ejté. E nő nem volt más, mint tegnapi védangyalod. Elképzelheted , hogy valamenyi dán Juan ezen Elvirához szegődött. Valamenyit elutasította édesem, de Breuil és én a legelsők voltunk; igen, elutasított, még a számfölötti sóhajtozók, negatif osztályából is kizárt. A grófnő, ki francia születésű, Spanyolországban neveltetett. Ő egy vén hidalgónak özvegye, ki bátran atyja lehetett volna, és ki — mellesleg mondva — oly örökséget hagyott neki hátra, melyről mesés dolgokat beszélnek. Első látásra a legszenvedélyesebb nőnek hinné őt az ember, de akik ismerik, gyakran kérdezik maguktól , van-e a nőnek szíve ? Vauclair félbeszakító beszédét, látván , hogy minden látcső a terem egyik pontjára van irányozva. Az első emeleti páholyok egyikében egy ifjú nő foglalt helyet. Rendkívüli szépsége igazolta az átalános kíváncsiságot, keztyüit, karjain és nyakán lévő csipkéket kivéve, egész öltözéke fekete volt. Tágan megerősített gyönyörű hajait egy fehér rózsa diszné. Szórakozottan tekintett körül, azután a páholy oldalához dőlt, mely a színpad átellenében volt, és elmerülni látszott szokott álmodozásaiba. — Ez ö, — szólt Vauclair. — Mily szomorúan, mily közönyösen néz ki, monda de Breuil. Nemde megismerted az amazont, kivel oly szerencsés találkozásod volt. Fernand, kinek szemei, grófnő páholyára voltak szegezve, csak egy fejbillentéssel felelt. — Jer de Breuil, szólt Vauclair ez felséges alkalom hódolatodat kijelenteni. — Én ! kiáltá de Breuil kedvetlenül. — Igazad van , nem érdemes oda fáradni, tegnapi kalandunk második kiadásáért. — Minő kalandról beszélsz ? kérne Fernand nagy érdekkel. — Nem akarok róla megemlékezni előbb , mint mikor megbons szülöm magamat érte, szólt de Breuil. — Te ezt nagyon szomorú szempontból nézed , viszontá Vau- t clair, pedig mint mindent a világon, úgy ezt is víg oldaláról kell venni. Én is megbeszélom magamat, de oly módon, hogy a boszú mulattasson. Ezzel elmondá a fogadtatást, melyben őket d’ Aurel grófnő részesíté. — Ah! szólt Fernand, hisz ez valódi tigris ; előbb meg kell szeliditni, hogy nőt lehessen belőle képezni. De minő bizar eszme, fejdiszül csupán e fehér rózsát feltűzni, mely különben felségesen áll neki. — Épen ezt akartam neked megmagyarázni, mikor belépett, viszonza Vauclair. Ha az mit mondanak igaz , úgy dacára huszonöt éves korának, kitűnő szépségének , andalusiai természetének, még nem volt szerelmes; és akkor e virágot, melyet soha le nem tesz, épen úgy lehet szive jelképének, mint fejdísznek tekinteni. Fernand sem mialatt beszélt, sem mialatt hallgatott, le nem véve szemeit a grófnőről. Egy pillanatig gondolatokba merült. — E részletek igen érdekesek, szólt végre oly hangon, mely közönyös akart lenni. Magában pedig ezt gondolta. — Ti pedig ügyetlenek vagytok , ha nem hiszitek, majd bebizonyítom. E pillanatban kezdődött Bellini Normája. E szenvedélyteljes zene első hangjaira, az ifjú nő átváltozni látszik A szív ezen égő panaszai , benne is ugyanazon érzelmeket, ugyanazon fájdalmakat kelték fel. Könnyes szemeivel, nyitott ajkaival , és feszült keblével a Gallok papnője eszményképének lehetett tartani. A felvonás elvégződött. Még remegett a felindulástól, midőn a nyitó páholy-ajtó zajára hátranézett. Fernand állt előtte. Az ifjúnak megjelenése, anyira megfelelt a grófnő jelen érzelmeinek, hogy inkább elragadtatás, mint meglepetés fogta őt el. — Grófnő, szólt Fernand, engedje meg, hogy köszönetemet és hódolatomat elmondhassam. A grófnő feleletül kinyújta szép kezét, és intett neki , hogy üljön le. Azon ifjú mellett, ki megtestesíté álmait, boldognak érzé magát első szerelmében ! Fernand az ilyesekben sokkal gyakorlottabb volt, semhogy észre ne vette volna mindazt, mi a grófnő szivében történt. Oly csábító volt , minő csak egy szép , szeretetreméltó és bátor ifjú lehet ily nn irányában. E szép, kitűnő hölgy, ki után az egész világ sóvárgott, és ki valamenyit megveté, itt ül mellette, és alig tudja elpalástolni remegését. (Folytatása következik.)