Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-07-24 / 170. szám

Budapest. 7-ik évi folyamat. ________110.____________Csík­birtók, Julius 24-én, 1856. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivévén,m­i­n­­d­e­n n­a­p délután , d­i­­v­a­t­képek­ s egyéb mű mellékletekkel, és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Lipót-utca 3-ik sz., 1-ső emelet, hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , előfizetés , és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyek­ben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1­ óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó : TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj : Postái.. egész évre . . 16 írt. félé­re .... 9 , évnegyedre . . 5 „ Budapesten: házhozküldéssel egész évre..............13 írt­félévre ..............7 ,, évnegyedre . . 4 ,, Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüstkraj­cárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. ISTEN KEZE. Beszély. Vas Gerebentől. (Folytatás.]) VI. A fakó képű leánynak hamarjában akadt párja , bíró uram pedig mint a megszedett fa, lézengett az udvarban, végre mindenhova elment rimánkodni, hogy akar ingyen, akar pénzért, eresszék haza fiát. Mig biró uramat eképen verte a maga keze, Juli csak a jó re­ménységgel győzte, különben pedig úgy is megfogadta, hogy örökre híve marad, és engedte rágódni szíve gyökerén a fájdalmat, minek gyomlálja ki? — hisz minél hamarább elhervad, annál közelebb le­szen vége. Addig járt kelt az öreg, hogy már a járást is megunta, hanem mivel a sok búbánat úgy is nagyon megvásította, nehogy előbb meg­haljon, mint még egyszer megláthassa a fiút, ö­sszeszedett egy kis útravalót, hogy odáig megyen el utána, a hol elérheti. Épen lement Forróékhoz, midőn az aszony levelet kapott káplány fiától, ki épen most írja, hogy a környéken huszárok vannak, s az ezredes azon városkában lakik, hol ő lelkészkedik. Már néhány fiú kereste meg, kik megismerték az egykori játszópajtást, a többi között már Ferkó is volt nála. Nem kellett több az öregnek, hanem addig beszélt Forrónénak, mig az öreg aszony is lányostól útitársul szegődött, s a legközelebbi ünnepnapon megindultak az útra. Ezalatt a mi Ferkénk vakargatta fakó lovát, mit a vén káplár Sárinak nevezett el,­­­s ámbár a fájdalom nem birta leszedni róla az egészséget, hanem a feszes dolmány alatt sokkal több volt a fájdalom, mint a bélés , és néha-néha oda kapott az oldalához , mert olyan fáj­­­dalom szakgatta, hogy azt gondolta,— de már kifeslik bele a dolmánya. Fényesre kicsiszolta egy nap minden szerét, s midőn rákerült a sor, elment az őrhelyre, mely egy bérelt lakban volt, s most épen egy foglyot őriztek, kivel már csak anyit vesződnek, hogy két vagy három nap múlva fejbe lövik. Ezt a fogoly maga is igen jól tudta, mert valahányszor az őrt fölváltották, a szobát mindanyiszor megvizsgálták, az őrnek pedig a szigorú vigyázatot az őrvezete hathatósan szívére kötötte, az az, ha a fogoly elszökik, az őrt fogják főbe lőni. Ez mindenesetre fontos ok a vigyázatra, mert ámbár igen sok ember megtesz egyet mást már csak azért is, hogy egy pár hátbaütést ígérnek neki,­­ azt tartom az előbbeniért valamivel többet is meg­lehetne tenni. Az őrház valami úri lak lehetett egykor, é­s jelen rendeltetésé­nek csak anyi­ból felelhetett meg, hogy a kertre szolgáló ablakoknak vasrácsai voltak, melyeket a kőfalból kidönteni bajos munka volna még akkor is, ha a hozzávaló szerszámokat az ablakon adnák be. Az örállás a háznak tornácán volt, épen a fogolynak ajtaja előtt, hol az önálló két óránkint járkált egyéb dolga nem lévén, mint arra vigyázni, hogy a fogoly valamikép ki ne törje az ajtót, a nagyobb igazság okáért úgy is töltött fegyvere volt. Egyik őrt a másik után váltogatták, s mielőtt a nyári nap fölvir­radna, Ferkóra került a sor, hogy két óra hosszáig lesse majd az aj­tót, a­melyet, mint mondok, minden érváltáskor kinyitottak , s az őr­nek mintegy természetben akarták adni a foglyot, s ugyan két óra múl­va ismét természetben adták visza. Ferkó előtt is megnyitották az ajtót, a fogoly egy szalmazsákon hentergett, s a lámpavilágnál tisztán láthatók, hogy ott van, tehát is­mét rázárták az ajtót, hogy két óra múlva megint fölébresszék, ha csakugyan kedve van még aludni fébelövés előtt. Egyetlenegy lépésnyire sem távozott Ferkó a kiszabott térből, s hol kisebb, hol nagyobb léptekkel összevissza járta a rövid utat, mely az ajtó előtt elnyúlt; de az ajtón egy karcolás sem történt, a mi tán azt gyanittathatta volna, hogy a fogoly az ajtót kitörni szándékoznék. — Ferkó tehát nyugodtan számolgatá a perceket, s bármily egyhangú mulatság legyen is egy bezárt ajtót őrizni, minden nagyobb unalom nélkül állta ki az időt. Eszével megjárta a csöndes falut, mely most már anyival is kö­­nyebb, hogy ő nincsen ott, s valamivel tán kevesebb verekedés van ; mert sajában, jobb az úgy, ha valakit a korcsmaajtón vagy ablakon ki­vethet az ember. — Mindenfélét eszevisz a gondolt, csak kettőt nem, tudniillik hogy édes­apja Julival épen most utána indult, és hogy mi­dőn kinyitják a fogház ajtaját, üres lesz a szoba. Kinyílt az ajtó, a szürkület a fehér falakról leszedte az éjjeli sö­tétséget, de ámbár az örvezetének lámpája is volt, nem lelték a szobá­ban a foglyot, ki nyom nélkül tűnt el, s nem hagyott egy foltot, mely legalább megmutatná, hogy ég nyelte­­ el vagy a föld ? Addig keresték, hogy meg sem találták, s minthogy ezért az őr­nek lakolnia kellett, Berkót zárták az elöbbeni helyre, így legalább az utána következő őrnek csakugyan maradt őriznivalója. Kézről kézre ment a jelentés, a vizsgálatot rögtön megkezdék, s minthogy a falon nem volt semmi törés , az ablakvasak meglehetős szűkek valának, lehetetlenség volt a fogolynak máskép szabadulnia, mint épen az ajtón. Eleget monda a boldogtalan, hogy ébren volt, és szünet nélkül föl s alá járt, s nem használt a mentség, hanem felütötték azt a köny­vet, melyben a katona regula szóról szóra meg van írva, s ott igen ha­mar találtak olyan sorokra, melyekből kiolvasták, hogy ezt a boldog­talan embert már most fébrelövik. Ez aztán halálos nyavalya, s még az a két pajtás sem segít, ki épen most megyen az ezeredes úrhoz, hogy pajtásukért könyörögje­nek , hisz épen most mondja az ezeredes, hogy háborús idő van, és ha példát nem ad, senki sem hiszen a katonatörvénynek. Megírták az ítéletet, mely egy betűig azt teszi, hogy a foglyot, értem Ferkét, főbe fogják lőni, és csak anyi izgalommal vannak irán­ta, hogy a gyóntatópapot maga választhassa. Bizony nem nagy gyönyörűség ebben válogatni, hanem mivel már ezt a kegyelmet megengedték neki, tehát Julinak testvérét kéret­te, ki aztán nem is késett eljöni az utolsó megvigasztalással, — hanem a derék fiatal ember tán vigasztalhatlanabb volt, mint a boldogtalan fogoly. — Fiam! . . . mondja a meghatott lelkész, . . . végérád vigasz­talásához jöttem! — Nyugodtan halok meg, tisztelendő uram, — nem zúgolódom Isten ellen, hogy végnapomat oly hamar élejbem küldi, ő tudja azt, mi­lyen örömtelen nekem már az élet. •— Nem szabad így átmenned a más világra, szerencsétlen em­ber, — mondja a pap — hagyd itt a földön lelkednek minden terhét, hogy az égből ki ne rekesszenek ! A fiú bevalla mind­azt, mit a gyarló ember mindennapi útjában

Next