Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-08-01 / 177. szám

724 gyarokkal egyátalában nem merne, a Karadagk nevű hegyormok zu­gaiba vonta tehát magát, s egész hadával készült hazafelé. De a ma­gyarok űzőbe veszik a remegő ellenséget, s kárpótlásul elfoglalják tár­szekereit, s hadkészleteit *). A szerencsétlen hadjárat folyama alatt, Almos herceg is bevégzé viszontagságos életpályáját, (1127-ben), s en­nek halálával úgy látszik, hogy a költséges s eredménytelen háborús­kodásba már mindkét fél beléunt, s óhajtva óhajtá a békét s kifárasz­tott népei nyugodalmát. De a politikának is meg van a maga sajátsze­­rű álszemérme, mint az egyéni hiúságnak, mely vágyaink teljesültét gyakran nem kevésbé akadályozza, mint az esztelen megátalkodás s sa­ját erőnknek túl becse. S csupán ez állott még útjában a békealkudo­zásoknak , melyeket mint mondók, király és császár, egy szivvel kí­vántak . S ki lehetett volna most hatalmasabb közbenjáró Piroskánál, ki oly ellenállhatlan erkölcsi felsőbbséget gyakorolt mind férje a csá­szár, — mind unokaöcscse — István fölött ? Ki más, mint ezen igéző szelidség- s magas észszel megáldott ritka hölgy, olthatlan szerelmé­ben szülőföldének s nemes lángjában második hazájának? Igen csak ő, kit el nem taszíthatott meghallgatatlanul magától a császár, mert ne­je volt, s ki a nélkül szólhatott Istvánnal a béke föltételeiről, hogy ál­szemérmét megsértse , vagy a világ előtt a meggyőződnek alázatossá­gában tüntesse föl. S ő jól érte ezen magas hivatását, mert engesztelő rábeszélésével nem szűnt meg mindaddig közremunkálni, m­ig a hadvi­selő felek egymás közt ki nem békültek. A király és császár tehát, ösz­­szejövén a Dunának Borec (Túróéinál Boroutts, Boronich) nevű egyik szigetén, mely Orsovától mintegy tíz mértföldnyi távolságra fekszik, a kölcsönös szemrehányások után, kibékültek egymás közt, s viszatér­­tek országaikba­­). Piroska nem sokáig élte túl a két birodalom között ezen újabban megszentesült frigy örömeit, mert mint olvassuk, 1128-ik év derekán midőn épen férje Tanisman kapadociai török feje­delemmel Kis-Ázsiában harcolna, egy heves rohamú kór véletlenül a sírba döntötte. Négy fimagot hagyott maga után a derék hölgy, u. m. Eleket, Izsákot, Andronikust, s Manuelt, kik mint császárok, s kitűnő hadvezérek, egyképen emelék a magyar vér dicskörét, mind a trón bí­borán, mind a harcmezőn. Férje még tizenöt évig élt utána s nem ol­vassuk , hogy másodszor nősült volna. Piroska árnya lebegett örök­ké körülte, s mivel hasonmását nem találhatta föl e földön, szive sem érzett újabb szükséget. AZ UTOSÓ TÜNDÉRNŐ. James regénye. (Folytatás.) Majd félóráig minden nyugodtnak látszik. Csak néha lehetett egyes lovagokat látni a vonalakon végig vágtatni. A trombiták időről időre hangzottak, a gyalogság közt könnyű mozgás kezdődött s a parla­menti hadtest mögött néhány utócsapat vonulása volt látható. Egy durva ünnepies férfiú lovagolt tiz tizenkét kísérővel lassan, rövid távolra a dombtól fölfelé — megállott s egy ideig átnézé a várost és rónát. Miu­tán egygyel kísérői közül nehány szót váltott, tüstént egy lovag vágta­­tatott a balszárny felé. Egy nagy test lovasság azonnal megindult s ment a folyam hosszában; puskaropogás zúgott a vonal közepéről s egy füstfelleg táborozott az egészen. Ez által a kilátás akadályozva jön ; mind a mellett kivehető a nő, mikép több erős lovas tömegek tá­madásra nyomulnak előre s mint a nyilvesző a kéziszül­­őinek a ki­rályiakra a folyam közelében. E pillanattól a csataterek áttekintéséhez kevésbé szokott figye­lem alig birt a lármán és zavaron kívül egyebet felfogni. Lőporfelle­­gek terjedtek szét a zónán, melyek csak néha szakasztattak meg a pus­kák villámlása, kardok fénye, vagy a lándzsás tömegek s néhány erős lovas osztályok lassú előnyomulása által. S mind­ezekből azon egyetlen meggyőződést merítheté a nő, hogy a parlament hadereje nagy erővel s folyvást Worcester felé nyomul s hogy a harcviharai mindig közelebbről fenyegetik a várost. E pillanat elfojta lélekzetét s szeme a folyam mentén fölfelé azon pontot kérése, hol, mint előtte tudva volt, a királyiaknak egy nagy lo­vas teste feküdt. Fel is merültek azok előtte, kemény tartással vonul­ván előre az átelleni parton, de ugyanazon pillanatban észrevett mást is valamivel beebb, mit a királyiak egy sürü erdős domb miatt, mely az ellenség működését előlük elfödé — észre nem vehettek: t. i. azon két puritán lovas-regimentet, mely a folyam kanyarulatánál egy homok torlat felé vágtatott. Ősze csapta s egymásba kulcsolá kezeit. Mit adott volna e pilla­natban, ha övéihez repülhetvén az általa felfödezött hadicsel felöl őket értesitheté. De az lehetlen vala. Az ellen áthatolt a tárlaton s elérvén a túl­­parti rétet, rendező magát s balra előtörvén, a királyi lovasságnak sze­mébe ötlött. Nemsokára mozgás volt az utóbbiaknál észrevehető; két nemes lovagolt előre, a rögtön felmerült ellencsapatot szemügyre veendő, azu­tán az övékkel ellenkező szárny soraihoz sietve. Ezek mindjárt változ­tatni kezdek állásukat: jobb szárnya a királyiaknak egy kevéssé kiebb nyomult, s a bal lassanként előre tolódott — azután rövid szünet állott be... .Erre tüstént hallhatók lőnek a trombiták harsány kiáltásai, s a két párt dühös rohanással tört egymásra. Az öszecsapás alatt bor­zasztó hurrah kiáltás rázkódtatá meg a léget, melynek hangjai felha­tottak a nőig, ki a zavartan küzdő tömeget feszült figyelemmel nézé. Kezei mindig szorosban nyomultak egymá­sba, midőn uratlan lovakat a sorból kitörni s a rónán elszaladni látott, mert tudta , hogy a küz­dők — kik övéiknek ép oly kedvesek, mint neki hitvese, — a tüzes küzdelem közepett harci paripájuk lábaihoz hanyatlottak. — Viszavonulnak, anyám, viszavonulnak ! — kiálta fel a lányka a nőt karjánál megragadva, — az ellenség megveretett. Nézd ők szalad­nak, . . . úgy van, szaladnak! S valóban úgy is volt. Middleton s Hamilton hercegnek pillanatnyi győzelme reményt adott a nap szerencséjéhez. Cromwell lovassága hátrált s a királyiak kemény csatázással üldözték majd egész a tár­latig őket. De ugyan e pillanatban a királyiak háta mögött egy kis csa­pat látszék elszakadni a hadtesttől s a nő két három harcost vehetett ki, kik egy vezért támogattak saját lován. — Ez olyan, mint a herceg — mormogta a nő... de nem! Middle­­tonnak kell lenni. Egy másik — lóról leszállt tömeg, egy hallottat vagy sebesültet emelve szakadt el a többitől s a harc bizonytalan hullámzása újabb kezdetet von. A köztársaságiak öszeszedték magukat, s újabb táma­dást kezdettek, midőn a királyiakat a nyert térről viszaverték s szét ugrasztották úgy, hogy tiz-tizenkét embert tömegekben lehetett szana­szét szaladva látni. A nő saját kezébe véve gyermeke kezecskéit, a gyermek­ lányka sirt Mindketten a csatatér azon részére veték pillanatukat, mely köz­vetlenül alattuk feküdt. Egy borzasztó változás következett e jelenetre : a királyiak hadtestéből már csak szétszórt lovas­ tömegecskéket lehet­ látni, melyek a háttéren a szántóföldeken keresztül vágtattak, míg el­lenben a parlament seregei már Worcester kapui előtt állottak. — Engedelmez Mylady, de ideje, hogy induljanak önök — em­lékezteté egy öreg szolga a nőt, közelébe lépve. E nap el van veszve, hegyetek jobban tennék, ha a Mylord utasitását követve Persho­­réba költöznének. A lovak készen állanak. A nő egy ideig ég felé emelő pillantásait és mintegy erőt kérni látszott felülről. — Nem, — monda végtére — mi az erdőbe akarunk elrejtez­­kedni Isaak. Én nem akarok addig e térről távozni, míg sorsát nem is­merem. Jer Katinka, tán segíthetünk a te kedves atyádnak. Az isten adjon hozzá bátorságot és engedje, hogy sikerüljön. ( Nicetas Choniates et Dinamus : Stritter idézett gyűjteményének III. Th. II. P. 637- dik skk. lapjain. ) Stritter , Memoriae Populormn cum ad Danubium , Pontum Euxinum, paludem Mertidem, Caucasum, mare Caspium incolentum, Petropol. 1771 — 1778. Tom. III. Pag. 579-772./ Második Fejezet: rÉj volt — sötét éj. A csillagok ragyogtak ugyan, de a hold nem volt látható, sötét ferlégvonalak úsztak az éjen, melyek az érintett gyenge világokat is elhomályosíták. A Worcesteri órák kilencet vertek, a katedrális templom nagy harangja hoszú rezgéssel kongott át a hüvös jégen. A város kerületét homály födözé . . . mig a menekvők bukásuk helyéről elsiettek s az üldözök vérig sarkantyúzva vágtattak utánuk... A halottak utósó álmukat aludták a körül fekvő réteken — három ezeren, a legvitézebb nemesek közül, kik valaha kardot emeltek. . . .

Next