Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-12-04 / 278. szám
21». l'Mitt/K.ifiukinki «uw., Budapet. 8-dik évi folyamé?. HÖLGYFUTÁR Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivévén, mindennap délután , divatképek- s egyéb műmellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztéseid szólói : Ujvilágutca, 1-ső sz., 12-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok, előfizetés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. föléni as irodalom, társasével, művészet tdlélet-test tíj : Postán: egész évre........................ló fa félévre..............................6 . évnegyedre.........................5 . Budapesten, házhozküldetéssel egész évre.........................13 frt. félévre.....................7 . évnegyedre .... 4 . Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüst krért fogadtatnak el, és gyorsan közöltetnek és divat köréből Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. SZEGÉNY SZŰCS MAROSA. (Beszély egy régi nótából). Abonyi Lajostól. (Vége.) — Itt fogsz velem maradni, nem eresztelek el magamtól, szeretni foglak, nagyon foglak szeretni! Épen ez volt azon apa, kire János boszúját készült építeni; midőn megelégté az öleléseket, kézen fogá a gyermeket s elvonta Almándy úrtól. Almándy úr álmélkodva bökkent meg e váratlan cselekedeten. — Jer édes fiam, én vagyok a te igaz atyád, mert én fogadtam meg halálos ágyán anyádnak, hogy soha sem foglak elhagyni. Almándy úr búsan lesüte fejét és bánatosan sóhajtott. — Igen uram! úgy van uram ! én nem adom önnek e gyermeki fiert megfogadtam, őt soha el nem hagyni, és én megszoktamadásaimat tartani. — Ide! . . ide kell adnia — szólt izgatott féltéssel Almándy — az az én fiam ... én mondom! . . őt semmi joggal sem veheti el tőllem senki... ha én akarom. János szelíd nyugodtsággal felelt, mely mögé elrejté keserű kicsinylését. — Nem édes uram! én elvehetem, mert e gyermek az én feleségem fia. Almándy úr hátra hanyatlott székében, szemei tele futottak könyekkel. Jenő úr ámulva lépett közbe s János vállára téve kezét. — Igen uram, én nem akartam, hogy meggyalázva haljon meg, nem akartam, hogy úgy múljon ki, mikép meg se bocsássák neki, miért ne lett volna boldog, nyugodt, csak egy kis rövid, nyomorult napra, mikor az úgy is az utósa volt — akartam, hogy legalább tisz-tességes névvel temettessék el, beteg ágyában megesküdtem vele. j — Értem !... szólt fojtott hangon Almándy... s e gyermeket ? i — Törvényesítettem , mint saját gyermekemet... — Irtózatos ember! szólt színéből kikelve és fölugorva Almándy. — Becsületes ember!... szólt Jenő, kezét megfogva s érzékenyen megszorítva. . . Almándy keblét az érzelmek változó keserűségei futották által, minden régi esemény, érzelem, mint egy új benyomás húzódott szivén keresztül... Ez őt percenként megszelidité .. Bánatos, szomorú lett... elcsüggedett, megalázódott az öntudat terhe alatt, összetette kezeit, sirva fakadt, s úgy közeledett János felé. Jánosnak reszkető keblében még mindig csak az a tusa folyt... csak azért sem, csak azért sem fogok elérzékenyülni... — Jó ember!.. ne vedd el tőlem e fiút, én nem hiszlek oly kegyetlennek, ne kívánj ily gyilkos boszút állni rajtam, inkább ha oly nagyon szereted, maradj !.. maradj te is itt... az Isten nevére kérlek. János ott állt mezőn, és keblét majd szétvetette az a habozó fájdalom , mely a boszú s az engesztelődés között harcolt... Jó ember!.. én nagyon nagyon, megbántottalak, talán én vagyok oka , hogy ily boldogtalan és szomorú vagy, de bocsáss meg, nézz engem, nem vagyok-e én sokkal boldogtalanabb , kit egy csapás helyett anyi veszteség sújtott egyszerre .. Aki ott a sírban nyugszik, még az is megbocsátana, ha látná bűnhődő fájdalmaimat... János is épen erre egyik kezét szemeire vonta és elfordult... a másik kezéből elereszté a gyermeket atyja felé... Szegény !.. ő még most sem feledett. Kivette keszkenőjét, hogy szemeit törülje, — az a kemény katona megkönyezte legnagyobb ellenségét. Ez volt hát az a boszú , a melyet rajta állott. . Ezután tiszteletteljesen közelge Almándy úrhoz, ki még mindig nyújtá felé a bocsánatot váró kezet, — megfogá e kezet kezével. — Jól van uram ! legyen ön atyja e gyermeknek, de én is az maradok. Almándy úr forrón megszokta kezét. És János oly boldognak,véghetlenül boldognak, könnyűnek érzékeltelét ez édes boszú után. ... Ha látja valaki a túlvilágról, hogy mit tett ő, az is áldani fogja érette. Reájuk még számos hosszú év várt , melyek alatt a közös emlékek, a közös öröm elválhatlan közelségbe hozta őket, s a szeretet, mely a sorstól ez egymás gyűlölésére hivatott két férfit összekapcsolt, egyrészről a bizalom , másrészről a hűség szilárd érzése által volt szentesítve. S az a kis sírdomb az alkeszi temetőben nem szított többé keserű gyülölséget, hanem csöndes, néma fájdalmat, mely mind a két szívben rokonszenvezett. Volt még ezen kívül egy szomorú emlék. . . . Egy nyúlánk fehér obeliszk, aranyos betűkkel , a mily nehéz lehetett e súlyos márvány a földnek, oly teherrel nehezkedett bánata a szenvedő férj szivére. A szegény Piroska! az angyal Piroska porhalozik ott... Nem, nem lehet elhinni ezt. . . oly kegyetlen az a gondolat, hogy oly szép oly magasztos, oly nemes teremtés is ily sorsra jusson. . . . Nem ott van ő! . . . fönn van az égben, az isten angyalai között, honnan csak egy rövid életre szállt alá. A FUKAR ASSZONY. Örmény rege. Közli: Gajzágó. Élt Syriában egy özvegy öreg asszony, kinek volt egy szépséges szép leánya, és sok drágalátos kincse. Alig hihető, de mégis úgy van, hogy jobban szerette kincseit, mint azt a szép leányt, ki már huszonnegyedik tavaszát érte el. Persze, mint olyan szép leánynak akadt kérője elég, de abban az átalános hibában szenvedtek, hogy szegények voltak az istenadták, minek következtében egyik sem nyerhette el a szép leány kezét. A sok kérő közt volt egy, ki szinte olyan szegény volt, mint a többi, de testi szépségre, s ügyességre, s lelki tulajdonaira messze túlhaladta a többit; kinek lángoló szemei nagy zavarba hozták a szép leány szivét, eszét; s kinek oly