Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-01-14 / 10. szám

38 A gróf bizalommal közeledett hozzá, s úgy érezte, hogy szive örömet érez.* * * E naptól a gróf mindennapi látogatója lett a Vadas-háznak. Naponként meghosszabitá pár perccel látogatási idejét, végre csaknem minden üres idejét a bájos Erne közelében tölté. Erne egy volt azon ritka hölgyek közül, kiknek átlátszóan tiszta lelke nem ismert szintést; — ő nem tudott a sántával sántítani, mint azt legtöbben helyes, és jogosnak tartják, nem gondolá (mint a legtöbb hölgy) szerelme elpalástolását emelkedett lelki erőnek, s szilárd önmérsékletnek. Minden nap szebb és pazarabb érzelmet hozott az ő szivébe, s érzelmeit mindennap szebben és pazarabban tolmácsoló remegő ajka; nem mondott többet mint menyit érzett, s nem érzett többet, mint menyit mondott. Bánatos szép mosolyával megnyerő, szelid s őszinte volt min­denkihez , csak anyjához nem. E nő közelében senki nem ismert benne a mosolygó, angyal arcú gyermekre, ki fátyolozatlanul adja jó szive minden érzését. Pedig e nő vasszigorral ugyan, de durván nem bánt vele soha ! —, hanem volt modorában valami nyerseség, mely eltaszította magá­tól a legsimulóbb bizalom közeledését is, legerősb föltétele nyilvání­tásától elütött mindenkit egyetlen sötét tekintete, melylyel tudtára adta az illetőnek, hogy ő nem tűr sem véleményt, sem kérelmet, mert ő soha sem véleményez , soha sem kér,­­ hanem mindig akar, és mindig parancsol. (Folytatása következik.) EGY GALAMB TÖRTÉNETE. Id. Dumas Sándor regénye. (Folytatás.) Kérdeztem, váljon ön ezek között van é, mire egymás közt tuda­kozódtak. A katonák egyike azt mondá, hogy látta önt elesni, de nem volt bizonyos abban, hogy ön volt ő az. Magammal akartam vinni, de őrhelyen volt s igy nem jöhetett, hanem utasítást adott a kertésznek. Morét gróf volt, ki először támadott, és ha megöletett, egy Biteran nevű lovastiszttel öletett meg. Mindezen részleteket jéghideg borzadással hallgattam; mellem úgy összeszorult, hogy nem bírtam szólani, könynagyságú veríték­­cseppek peregtek le arcomról, és könyeimmel egyesültek. Ismét útnak indulunk, — öt óra alatt tizenkét — tizenhárom mértföldet tettünk, és ámbár Cannesben lovamat változtatom, mégis nagy ügygyel bajjal érhettem Castelnaudaryba; a ker­tészé az útban összerogyott, de ő megígérte, hogy az enyém sörényébe kapaszkodva követend. Midőn M­o­n­t­o­­­i­e - ből kimentünk, egy őrizet alatt levő erdőbe jutunk. Megismertettük magukat. A Bernassonne folyam part­jához vezettek, melyet, valamint két másik útba eső folyamot is, át­­úsztattunk. Ferrais és Willespy közt a kertész 1 óra elesett s nem tudott többé fölkelni, de szerencsénkre már csaknem megérkeztünk , láttuk a királyi tábort, s a réten, hol a csata történt tévelygő lámpá­kat vettünk észre. Utitársam azt mondá, hogy e lámpák bizonyosan a holtak elta­karítására küldött katonákét; kértem, hogy még utójára szedje össze erejét és kövessen­­ lovamat, mely az eleséshez szinte közel volt, meg­­sarkantyúztam, s a tábor végtü­zénél teremtünk. Saint-Pap­oul falut jobbra hagytuk el, midőn lovam ágaskodott. Félre hajolván, egy formátlan alakot láttam, ez egy holt ka­tona volt. Az első holt­testre akadtam. Leugrottam lovamról, s magára hagytam. Célomnál voltam. A kertész fáklyáért futott a hozzánk legközelebb levő gödrök­höz. Én egy dombra ülve várakoztam rá. Az éj még mindig terhes felhőkkel volt borítva, és nyűget felől folyvást dörgött; néha néha egy egy villám világitá meg a csatatért. A kertész egy fáklyával , néhány katonával tért vissza. Egy nagy gödör ásásánál találta őket, melybe a holtakat akar­ták temetni, de még egyet sem vetettek bele. Itt határozottabb tudósításokat kaptam: Montmorency ámbár tizenkét sebbel volt födve, nem halt meg, hanem elfogatott és egy a csatatértől mértföldnyire fekvő majorba vitetett, hol Schömberg tá­bori papjának meggyónt, és a könnyű lovasok sebészétől bekötöz­­tetve egy saraglyán Castelnaudaryba vitetett. Rieux megöletett és teste mégis találtatott. Önt is látták elesni, de nem tudták megmondani mi lett önből. Kérdésemre, hogy hol látták elesni, azt felelék, hogy a tar­taléknál. A katonák tudni akarták ki vagyok. — Nézzétek meg, mondom, és megtudjátok. A zokogás elfojta és könyek csurogtak arcomon. — Szegény nő, — mondá egyik közülök, — szereti őt! Megragadtam ezen ember kezét, s csaknem átöleltem. — Jöjj velem, mondám neki, és segíts őt fölkeresni, élve vagy halva. — Segítünk ! — felelek néhányan. — Menj elől, — mondák egynek, kit vezetőül választottak, ki is vette a fáklyát és világított. Követtem őket. Egyikük ajánlotta, hogy támaszkodjam rá. — Köszönöm, — felelém — erős vagyok. Valóban semmi fáradságot sem éreztem, s úgy tetszett, mintha a világ végére bírtam volna menni. Körülbelül háromszáz lépést tettünk, minden tíz lépésre egy bolt feküdt; mindegyiknél meg akartam állani, hogy lássam, nem ön­é, de a katonák tovább nógattak, mondván :­­— Nem itt van asszonyom. Végre egy olajfáktól környezett meredek úthoz értünk, mely­nek alján patak csörgedezett. — Itt van, mondák a katonák. Kezemet végig húztam homlokomon; inogtam és közel érezem magamat az ájuláshoz. Elkezdtük keresni a tetőt; itt mintegy tizenkét holt feküdt; ke­zembe vettem a fáklyát, s a föld felé tartom. Egyik testet a másik után vizsgáltam ; kettőnek arca a föld felé volt fordulva. Egyik tiszt volt, haja fekete mint öné, megforditám, s lesimitám haját, — nem ön volt. Ekkor elsikoltam magamat, mert lehajolván, ön kalapjára is­mertem, melyet föl is emelek. A tollak azok voltak, melyeket magam tűztem rá, tehát nem csalódhattam. Itt esett ön el, azonban holtan­­, vagy sebesülten, ez volt a kérdés. A katonák, kik vezettek, lassan beszéltek egymáshoz. Láttam, hogy egyik kezével a patak felé mutatott. — Mit mondtok ? — kérdem. — Azt mondjuk asszonyom, felesé az, melyik mutatott, hogy ha az ember meg van sebesülve, különösen lövés által, akkor igen szám­­azik. Ha Moret gróf csak megsebesült, úgy talán e domb alatt folyó patakhoz inni mászott. — Oh ez remény ! — kiáltám. — Jöjjetek! És én rohantam az olajfákon keresztül. Az út meredek volt, de nem vettem észre. Ceres, midőn kezében fáklyával Proserpinát keres­te , ámbár istennő volt, nem ment biztosabb és sebesebb léptekkel mint én. Pillanat alatt a patak szélén voltam. Két-három sebesült való­ban megkísérte az oda jutást. Egyik az útban halt meg, a másik elér­te kezével, de nem bírt tovább menni. A harmadiknak feje a patakban volt, ez ivás közt halt meg. E három közül az egyik sóhajtott. Hozzá futottam. Ez volt az, ki csak kezével jutott a patakhoz, de szájával el nem érthető. Ájultan feküdt. Az éj hidegsége, vagy az éj csudája ismét magához téríté. Le­térdeltem, megvilágítom arcát a fáklyával és elsikoltam magamat. (Folytatása következik.)

Next