Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-01-14 / 10. szám
38 A gróf bizalommal közeledett hozzá, s úgy érezte, hogy szive örömet érez.* * * E naptól a gróf mindennapi látogatója lett a Vadas-háznak. Naponként meghosszabitá pár perccel látogatási idejét, végre csaknem minden üres idejét a bájos Erne közelében tölté. Erne egy volt azon ritka hölgyek közül, kiknek átlátszóan tiszta lelke nem ismert szintést; — ő nem tudott a sántával sántítani, mint azt legtöbben helyes, és jogosnak tartják, nem gondolá (mint a legtöbb hölgy) szerelme elpalástolását emelkedett lelki erőnek, s szilárd önmérsékletnek. Minden nap szebb és pazarabb érzelmet hozott az ő szivébe, s érzelmeit mindennap szebben és pazarabban tolmácsoló remegő ajka; nem mondott többet mint menyit érzett, s nem érzett többet, mint menyit mondott. Bánatos szép mosolyával megnyerő, szelid s őszinte volt mindenkihez , csak anyjához nem. E nő közelében senki nem ismert benne a mosolygó, angyal arcú gyermekre, ki fátyolozatlanul adja jó szive minden érzését. Pedig e nő vasszigorral ugyan, de durván nem bánt vele soha ! —, hanem volt modorában valami nyerseség, mely eltaszította magától a legsimulóbb bizalom közeledését is, legerősb föltétele nyilvánításától elütött mindenkit egyetlen sötét tekintete, melylyel tudtára adta az illetőnek, hogy ő nem tűr sem véleményt, sem kérelmet, mert ő soha sem véleményez , soha sem kér, hanem mindig akar, és mindig parancsol. (Folytatása következik.) EGY GALAMB TÖRTÉNETE. Id. Dumas Sándor regénye. (Folytatás.) Kérdeztem, váljon ön ezek között van é, mire egymás közt tudakozódtak. A katonák egyike azt mondá, hogy látta önt elesni, de nem volt bizonyos abban, hogy ön volt ő az. Magammal akartam vinni, de őrhelyen volt s igy nem jöhetett, hanem utasítást adott a kertésznek. Morét gróf volt, ki először támadott, és ha megöletett, egy Biteran nevű lovastiszttel öletett meg. Mindezen részleteket jéghideg borzadással hallgattam; mellem úgy összeszorult, hogy nem bírtam szólani, könynagyságú verítékcseppek peregtek le arcomról, és könyeimmel egyesültek. Ismét útnak indulunk, — öt óra alatt tizenkét — tizenhárom mértföldet tettünk, és ámbár Cannesben lovamat változtatom, mégis nagy ügygyel bajjal érhettem Castelnaudaryba; a kertészé az útban összerogyott, de ő megígérte, hogy az enyém sörényébe kapaszkodva követend. Midőn Montoie - ből kimentünk, egy őrizet alatt levő erdőbe jutunk. Megismertettük magukat. A Bernassonne folyam partjához vezettek, melyet, valamint két másik útba eső folyamot is, átúsztattunk. Ferrais és Willespy közt a kertész 1 óra elesett s nem tudott többé fölkelni, de szerencsénkre már csaknem megérkeztünk , láttuk a királyi tábort, s a réten, hol a csata történt tévelygő lámpákat vettünk észre. Utitársam azt mondá, hogy e lámpák bizonyosan a holtak eltakarítására küldött katonákét; kértem, hogy még utójára szedje össze erejét és kövessen lovamat, mely az eleséshez szinte közel volt, megsarkantyúztam, s a tábor végtüzénél teremtünk. Saint-Papoul falut jobbra hagytuk el, midőn lovam ágaskodott. Félre hajolván, egy formátlan alakot láttam, ez egy holt katona volt. Az első holttestre akadtam. Leugrottam lovamról, s magára hagytam. Célomnál voltam. A kertész fáklyáért futott a hozzánk legközelebb levő gödrökhöz. Én egy dombra ülve várakoztam rá. Az éj még mindig terhes felhőkkel volt borítva, és nyűget felől folyvást dörgött; néha néha egy egy villám világitá meg a csatatért. A kertész egy fáklyával , néhány katonával tért vissza. Egy nagy gödör ásásánál találta őket, melybe a holtakat akarták temetni, de még egyet sem vetettek bele. Itt határozottabb tudósításokat kaptam: Montmorency ámbár tizenkét sebbel volt födve, nem halt meg, hanem elfogatott és egy a csatatértől mértföldnyire fekvő majorba vitetett, hol Schömberg tábori papjának meggyónt, és a könnyű lovasok sebészétől bekötöztetve egy saraglyán Castelnaudaryba vitetett. Rieux megöletett és teste mégis találtatott. Önt is látták elesni, de nem tudták megmondani mi lett önből. Kérdésemre, hogy hol látták elesni, azt felelék, hogy a tartaléknál. A katonák tudni akarták ki vagyok. — Nézzétek meg, mondom, és megtudjátok. A zokogás elfojta és könyek csurogtak arcomon. — Szegény nő, — mondá egyik közülök, — szereti őt! Megragadtam ezen ember kezét, s csaknem átöleltem. — Jöjj velem, mondám neki, és segíts őt fölkeresni, élve vagy halva. — Segítünk ! — felelek néhányan. — Menj elől, — mondák egynek, kit vezetőül választottak, ki is vette a fáklyát és világított. Követtem őket. Egyikük ajánlotta, hogy támaszkodjam rá. — Köszönöm, — felelém — erős vagyok. Valóban semmi fáradságot sem éreztem, s úgy tetszett, mintha a világ végére bírtam volna menni. Körülbelül háromszáz lépést tettünk, minden tíz lépésre egy bolt feküdt; mindegyiknél meg akartam állani, hogy lássam, nem öné, de a katonák tovább nógattak, mondván :— Nem itt van asszonyom. Végre egy olajfáktól környezett meredek úthoz értünk, melynek alján patak csörgedezett. — Itt van, mondák a katonák. Kezemet végig húztam homlokomon; inogtam és közel érezem magamat az ájuláshoz. Elkezdtük keresni a tetőt; itt mintegy tizenkét holt feküdt; kezembe vettem a fáklyát, s a föld felé tartom. Egyik testet a másik után vizsgáltam ; kettőnek arca a föld felé volt fordulva. Egyik tiszt volt, haja fekete mint öné, megforditám, s lesimitám haját, — nem ön volt. Ekkor elsikoltam magamat, mert lehajolván, ön kalapjára ismertem, melyet föl is emelek. A tollak azok voltak, melyeket magam tűztem rá, tehát nem csalódhattam. Itt esett ön el, azonban holtan, vagy sebesülten, ez volt a kérdés. A katonák, kik vezettek, lassan beszéltek egymáshoz. Láttam, hogy egyik kezével a patak felé mutatott. — Mit mondtok ? — kérdem. — Azt mondjuk asszonyom, felesé az, melyik mutatott, hogy ha az ember meg van sebesülve, különösen lövés által, akkor igen számazik. Ha Moret gróf csak megsebesült, úgy talán e domb alatt folyó patakhoz inni mászott. — Oh ez remény ! — kiáltám. — Jöjjetek! És én rohantam az olajfákon keresztül. Az út meredek volt, de nem vettem észre. Ceres, midőn kezében fáklyával Proserpinát kereste , ámbár istennő volt, nem ment biztosabb és sebesebb léptekkel mint én. Pillanat alatt a patak szélén voltam. Két-három sebesült valóban megkísérte az oda jutást. Egyik az útban halt meg, a másik elérte kezével, de nem bírt tovább menni. A harmadiknak feje a patakban volt, ez ivás közt halt meg. E három közül az egyik sóhajtott. Hozzá futottam. Ez volt az, ki csak kezével jutott a patakhoz, de szájával el nem érthető. Ájultan feküdt. Az éj hidegsége, vagy az éj csudája ismét magához téríté. Letérdeltem, megvilágítom arcát a fáklyával és elsikoltam magamat. (Folytatása következik.)