Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)

1859-04-05 / 40. szám

338 Ezen név említésére a költő-ügyvéd fehér lett, mint mellénye, és egész testében reszketni kezdett. Ezt észrevévén Róza kisasszony, gyöngédségből nem emlité többé e gyűlölt nevet. — Én szeretem önt... csak önt... csak önt szeretem ... de lássa ön, én szegény, védtelen leány vagyok... kinek a világon senkije nincs... s­e... Itt könyök és fuldokló zokogás fogták el az ártatlan gyermeket. Hosszú szünet következett. — Folytassa ön — mondá a költő sötét resignatioval. — Én csak önt szeretem Lipót, de ő... de ő ... nőül akar venni engemet! Lipót e szóra, mintha keblét kígyó csipte volna meg, kirántotta kezét Róza kisasszonyéból, kifizette kávéját, s elrohant a Duna partra. Három egész óráig sétált a sóház előtti töltésen alá s föl. Mi történt ez idő alatt belsejében, elmondani képtelen vagyok. Ő már 32 verset irt e tárgyban, s még­is legutósó strophájában tartózkodás nélkül kimondja, hogy ily nemű érzéseket „lefesteni nem lehet!“ E közben hideg szellő kerekedett, s a hideg szellő, a­mint tudjuk, használni szokott a komolyabb fölindulásoknak. Visszanyerte önuralmát. Józanon kezdte fontolgatni a dolgot, s úgy találta, hogy Róza kisasszonynak tökéletesen igaza van. Ő szegény, elhagyatott leányka, s én még mind­eddig nem tet­tem neki ajánlatot! Helyre kell hoznom hibámat ... Visszasietett a kávéházba, s oly nyugodtan és hetykén, mint a kék frakkos ember szokta, oda lépett a trón zsámolyához. — Akar ön nem lenni Róza kisasszony ? — Istenem, mit mond ön ? — felelt Róza kisasszony oly hangon, melyet Lendvai-Latkócinétól tanult. Lipót úr még nagyobb nyomatékkal ismételte kérdését. — Ah, mily boldog vagyok — sohajtá Róza kisasszony — de hát nagybátyja? — Mit nekem nagybátyám ? — mondá komoly patkóssal Lipót — mit az egész világ ? ! Csak ön akarja! —• Nem Lipót úr — mondá szomorú önmegadással Róza kis­asszony — én nem akarok válaszfalul tolakodni az ön nemes szive és a nagybátyja nemes szive közé... — Mit mond ön ? — kérdé Lipót kétségbeesve. — Szerezze ön meg nagybátyja beleegyezését, akkor öné vagyok... a nélkül soha! Én nem akarok oka lenni szerencsét­lenségének ! — Nemes szivü lény! — sóhajtá Lipót önkénytelen megille­­tődéssel. — Megszerzem, vagy ez a kávéház nem fog látni többé soha! E szavak után gyorsan megfordult, s még gyorsabban odahagyta a kávéházat. IV. Lipót úr a kávéházból kirohanva, meg sem állott a h­­ob­­utca 29-ik számú házkapujáig. Itt megállott, nagyot lélekzett, azután fölsietett épcsözeten,­­ kopogtatott egy gyöngyszinti ajtón, s belépett nagyi­­ ahoz. Idősb Lipót úr éretlen szilva szinü bő háziöt­s­ében éppen ká­véját szörpölgette, s igen jó kedvben fölnevete, midőn unokaöcscsét megpillantotta. Idősb Lipót úr igen szeretett bevetni. Idősb Lipót úr ötven­­ és hatvan közötti volt, és a megszólam­­lásig hasonlított ifjabb Lipót úrhoz. Ezt leszámítva, semmi alapos kifogást nem lehet tenni külseje ellen. Olyan volt, a­minek a háziurak szoktak lenni 50 és 60 között. Leültette unokaöcscsét szemben magával, s megkérdezte tőle, ha reggelizett-e már ? Ifjabb Lipót úr azt felelte,hogy reggelizett,azután nagyot sóhajtott. Idősb Lipót úr hangos nevetésben tört ki, megpillantva azon sa­játságos izommozgást, mely ezen mély sóhajt megelőzte és kisérte. Kikacagván magát megkérdezte, hogy hát mért búsulsz Lipi ? Lipót ismételtette magának e kérdést, s azután eleitől végig el­beszélte sajátságos szerelmi történetét. Idősb Lipót úr majd meghalt ez elbeszélés alatt nevettében. Kü­lönösen az tetszett meg neki, hogy a kis leány az ő megegyezéséhez kötötte az egész dolgot. — De hát olyan szép , csakugyan? kérdé magához térve ne­vetéséből. — Csakugyan olyan ! — felelt ifjabb Lipót úr a meggyőződés hangján. — És olyan jó is ? — Még jobb! Idősb Lipót úr kissé elgondolkozott e párbeszéd után, és csak akkor szűnt meg gondolkozni, midőn észrevette, hogy pipája kiégett. Mit gondolt ezen idő alatt, az örök rejtély maradt, miután ő nem szokott verseket írni. Végre megszólalt. — Ma ebéd után oda megyünk feketére. Meg kell ismernem a leányt, addig nem válaszolhatok. És délután oda mentek feketére. Ifjabb Lipót úr bemutatta nagy­bátyját, és Róza kisasszony nyájasabb, szendébb, és szeretetreméltóbb volt, mint valaha. — Nos ? kérdé az ifjabb Lipót, midőn távoztak. — No, no! — felelt az idősebb Lipót. Másnap ismét Róza kisasszony trónja előtt feketézett a rokon pár. Ifjabb Lipót úr ismét megkérdezte, hogy: — Nos? Az idősebb ma sem felelt egyebet, mint hogy : — No, no! A harmadik napon is megkérdezte ifjabb Lipót úr nagybátyjától hogy : nos ? Idősb Lipót úr a harmadik napon már nem elégedett meg a no­nóval, hanem mélyebben beleereszkedett az ügy tárgyalásába! — Tehát csakugyan szereted őt ? Bizonyos vagy-e ebben Lipi ? — Tökéletesen bizonyos! — feleli Lipót komolyan. — Nem önámitás, nem költői ábránd-e csupán ez az egész gsikten? — Nem. — feleli Lipót még komolyabban. — Ezt be kell bizonyitnod Lipi, mert csak úgy adom hozzá meg­egyezésemet, az az, úgy fogadlak örökösömmé. — Bebizonyítom, — mondá Lipót elszántan. — Mikint? — A mint nagybátyám kívánja. Parancsoljon. — így j­­ár szeretem. Tehát hallgasd meg mit kívánok. Miután tudom, magamr­ól tudom Lipi, ne mondj ellent, tudom, hogy a szerelem­nek a távolság és az idő legbiztosabb próbája, hát azt kívánom, hogy eltávozzál, és hogy egy egész évig távol légy. Ha ez idő eltelése után is szeretni fogjátok egymást, akkor Isten neki, áldásomat, és házaimat rátok adom. Nos, beleegyezel? Lipót nem felelt, csak nagyot sóhajtott, és zsebkendőjét vette igénybe. — Hát nem egyezel bele ? ismétlé fenyegetőleg kérdését a nagybátya. — Beleegyezem! sóhajtá Lipót megsemmisülten. — Kikötve természetesen azt is, hogy ez idő alatt sem levelezni, sem semmiféle correspondentiába ereszkedni nem szabad. Érted? — Értem. — Hát azt sem kérded, hogy hová küldelek, hé, te kis szerel­mes kópé? — Távol tőle mindegy nekem akárhol a világon! — Akkor hát Sztaneczen is megleszesz. A vidék szép, a levegő egészséges, s legalább nem kerül semmibe. És legalább megtanulsz gazdálkodni, úgy is rátok szól az egész jószág, ha meghalok. — Szabad-e Rózát mégegyszer látnom ? — kérdé egy elitélt nyugalmával ifjabb Lipót. Szabad, — felelt idősb Lipót A búcsú fájdalmas volt, de a szép jövendő biztos reménye né­mileg enyhítette e fájdalmat. — Esztendő múlva Róza! — Esztendő múlva Lipót! Másnap reggel Lipót már útban volt Sztonecz felé, Liptó vár­megyébe. Egy egész álló esztendeig ki sem mozdult a faluból. Szeretett, szenvedett, és dalolt. Ez rövid története e szomorú esztendőnek. Végre száműzetése ideje lejárt, végre visszatérhetett Pestre. Mit gondolt ? mit érzett ? mint dobogott a szive, ez mind meg van írva verseiben, s itt ismételni haszontalan szószaporitás lenne.

Next