Hölgyfutár, 1862. január-június (13. évfolyam, 1-77. szám)

1862-01-14 / 6. szám

43 Azután egyenként sorra veszik az elveszetteket, s úgy találják hogy a földönfutó is azok között van. Egy fél óra múlva apró csapatok indulnak a táborból különböző irányban, keresni az elveszett századost, kit mindnyájan úgy szánnak, ki köztük a legnagyobb hős volt, kinek vitézségeiről mindenki tud egy mesés történetet. De az idő nem kedvező, az alkony szürkesége éjszakává feketedett; sűrü ködtengerben kínlódik néhány sápadt csillag fénye; a pásztortűz lángja belesárgul míg szemünkig ér, s a sötétség átkatlan szemfedőt von a csata áldozatira. Azok között fekszik a kapitány és a földönfutó. % * * Még kevés mondani valónk marad a történetet kiegészítéséül. Julia, miután a fia halála által lesújtott Dánosi grófnő, vagyona egy részét neki adományozá, — egy kis városban vonul, hol mindenki szereti. Ő egyre bús, mert szerelmének emléke kitörölhetlen szivéből; csalódásai, fájdalmai sötét árnyakként kisérik. De van egy elfoglaló érzés, mely mindent, mindent pótol, mely boldoggá teszi elhagyottságában, reményeket kelt a jövőben és kívánatossá teszi az életet — s ez az anyai érzés. Gyakran szép kis fiával kijár a mezőkre, s a folyam partján ülve órák hosszáig nézi a csillagos eget, és szomorún gondol vissza az elmúlt időkre. A MIT NEM TUDUNK. Ifj. Dumas Sándor beszélye. (Folytatás ) — Ezer frankból — monda Tóni, — öt hónapig Herminnel igen megélhetünk, ha addig sem ő munkát, sem én alkalmazást nem kapnék. Azonban öt hónap hosszú idő, addig sok történhet. A Pigale utcába menvén ott a serpenyőtől kezdve a csipővasig mindent a legjobb rendbe hoztunk. .. Alig képzelhetem, hogy Hermin jövendőbeli szobája minden egyszerűsége mellett is, a fehér virágokkal és fehér függönyökkel mily kedves, élénk, és szűziesnek látszott. Amint a lakhely jövendőbeli lakónőjének befogadására készen állott, Toni a szállodába sietett, hol a kézimunkásnőt hagyá. Örömest megvallom alig vártam a pillanatot, hogy a szép gyermeket megláthassam. Az ajtóhoz érkezvén barátom szíves kísérésemet megköszönte, és eltávozott anélkül, hogy Herminhez fölhívott volna. Nemde ez tulajdonképen természetes volt. Néhány nap múlva Tóni meglátogatott. Arca örömtől sugárzott, s hóna alatt egy vékony csomagot tarta. • Most már igen boldognak látszol — mondám mihelyt megpillantottam. — És az is vagyok. — Plermin ? — Igazán, egy imádásra méltó leányka. — Szereted őt? — A bolondulásig. — Mi van hónap alatt ?— Egy kis selyemruha, mit számára az imént vásároltam. — Vigyázz, ezer frank nem tart örökké. — Marad meg hétszáz. — Hogyan? Nyolc nap nap alatt háromszáz frankot adsz ki! úgy látom, hogy te pénzednek nagyon hamar nyakára hágsz. — De lásd, neki nagyon sokra volt szüksége, miket mi nem gyanítottunk. Most azonban minden be van szerezve. . . Alkalmazást is kapok, jobbat mintsem gondoltam, s hozzá még az is, hogy előbb fogom azt megnyerni, mint véltem. — Igen, és hol ? — Egy újonnan létesítendő vaspályánál, mely legkevesebb egy egy hó múlva meg fog nyittatni. Évenkint kapok négyezer frankot, s ez több, mint a menyire szükségünk van. — Az mindegy, én csak azt mondom, ne számíts arra elébb, mig azon állást meg nem kaptad. ... Nem tudjuk mi történhet. — Ne aggódjál. — De te Hermin felől semmi tlszt sem szolgozik ? — Még nem. Nem szükségeltetik az oly nagyon! . . És különben is oly keveset szerezhetne, hogy az bizony a fáradság megkísérlését is alig érdemelné meg, és csak csinos kis kezecskéit rontaná..Továbbá mihely szállásom leend, nem jobban fog-e tetszeni, ha ő nem dolgozik, mert mindig szomorú az, hogy egymet mit szeretünk, dolgozni kell látnunk ? — Így tetszel nekem ! — Mit csinálsz ma este? — Vendégül vagyok híva. — Annál roszabb! — Miért ? — Mivel ma velünk kellett volna jönnöd. — Hova ? — A színházba. — Melyikbe ? — Az operába. — Ezt nevezem én aztán a pénz jóra való használásának. — Mit akarsz ? Szegény leánynak csak kell egy kis szórakozást szereznem. . . Eddig még semmit nem élvezett, operát soha életében nem látott, s úgy örül előre mint egy gyermek. . . Jősz velünk? — Ne aggódjál, nem fogod vele magad szégyenleni. Ő igen csinosan öltözködik; van selyem ruhája, selyem mantillája, cipője, egy kis rózsaszínpiros kalapja, melyek neki csodaszépen állanak. — Sajnálom ... de már mint mondtam megvagyok hiva, s nem titkolhatom előtted, hogy az nekem épen nem tetszik, hogy te azon pénzt, mit atyád magától szükségei dacára megfosztott, mantillok, és kalapokért dobod ki. — Mindez oly kevésbe kerül! . . Ami a nőknek kell, azt csaknem ingyen lehet kapni kedves barátom . . . S aztán soká igen soká eltartanak. — Látom te most szerelmes vagy, s hiába beszélnék ; tégy tehát ezután úgy a mint akarsz, hanem nekem ne panaszkodjál, ha amit előre megmondtam beteljesedik. — Élj boldogul! — mondá, miután felállott; — te valóban igen prózai ember vagy. . . Egy, kettő, három jösz velem, vagy nem? — Nem. — Most már jó éjt kívánok. Kezet nyújta és eltávozott. Egy évnegyed múlt el a nélkül, hogy Tóni felől valamit hallottam volna. Valószínűleg untatták őt prédikációim. Csaknem elfelejtem, miket neked most elősoroltam, midőn egy reggelit az irodám felé vezető útón menni láttam. Öltözéke szegényes volt. . . Oly elhagyottan, vagy akarom mondani oly' gyerkőcésen volt öltözködve, mely szegénységet mutatott, arcának pedig valami szomorú kifejezése volt. . . Ő engem nem vett észre. . . Én hozzá mentem. — Te vagy! — mondá elpirulva , és észrevehetőleg boszankodva azon, hogy őt ily öltözékben láttam. — Igen, én vagyok — válaszolom . •— és végtelent ! örülök hogy egyszer ismét látlak, miután ily szerencse már rég nem ért. — Féltem, hogy terhedve leszek, azért nem kerestelek föl ismét. — Inkább az ellenkezőt hiszem . . . azonban mindegy! Meg vagy még sorsoddal elégedve? Majd megbántam a mit mondtam. Ily kérdés e pillanatban szemtelennek vagy legkevesebb gúnyolódásnak teszthetett.— Oh nem kedves Móric, — felele: — előtted igen szerencsétlen embert látsz. — Micsoda szerencsétlenség ért? — Azt kérded, micsoda szerencsétlenség ért ? Oh! azt a mit te megjósoltál. — S az állomást a mit kértél ? — Nem kaptam meg. A társulat, mely engedélyezett volt, feloszlott, azon egyén pedig, ki engemet pártfogolt, nincs többé itt. — És Hermin ? — Hermin, sóhajtá Toni. — Hermint még mindig szeretem, és azt hiszem, hogy még jobban mint viszonyunk kezdetekor. — Van még pénzed ? — Egy fillérem sincsen. — Mit fogsz hát tenni ?• — Isten tudja. Herminnek az igazat nem akartam megmondani, és hogy szükséget ne lásson, mindent amit még bírtam, sőt rá