Hölgyfutár, 1862. július-szeptember (13. évfolyam, 78-117. szám)
1862-09-11 / 109. szám
864 mely megsemmisíti még azon csekély reményt is, melyet az utolsó felhőrohamok még hátra hagytak. Egyszerre csak felkiált egyik közülök : „De mért nem harangoznak, a felhőket szétoszlatni?“ s azonnal útnak indultak egynehányan az öreg harangozóért. Én mint művelt ember tiltakozni akartam ezen rég bevett előítélet ellen, hanem eszembe jutott, hogy Marit, kit utazási távollétem miatt már négy nap óta nem láttam, most egyszer rendkívüli órában és hosszabb ideig láthatom. Oly sóvárogva lestem azon viszontlátási percet, hadd menjenek hát az öregért! Ezen viharhárító harangozás nélkül várnom kelletett volna még holnap délig. A parasztokat előítéletüknél hagyván, a kerteken keresztül ellenkező uton közeledtem a harangozó házához. A fák levelei, a füvek reszkedtek, itt ott egy fa a többinél mélyebben meghajolt, mintha a többiektől különböző élte volna, a madár csicsergés mindenhol elnémult, csupán egy pár elkésett méh sietett zúgva a has felé. Félelmes aggály gyötörte a természet minden tagját. Eszembe jutott, hogy menyire remeghet érzelgős és félénk kis Marim, ki oly gyakran oda engedi magát minden megfoghatatlanságból eredt borzadálynak. Alig várhatom már a percet, vele találkozni és jelenlétem által megnyugtatni. Szép harangunk első ezüst hangú kongásainál a kertből kis egyenest a házba rohantam. Besötétedett anyira, hogy a harangozó szobájában lehetlen volt a tárgyakat megkülönböztetni, nem mozdult semmi. — Marim, hol vagy ? Semmi felelet. Ő nem volt itt, a konyhában sem. Megállottam a lépcsőnél, mely szobácskájába felvezet. A nyomasztó hőség, ezen különös légtünemény, a viszontlátási remény, a félénkség, őt szobácskájában felkeresni, anyira felizgattak, hogy a falnak támaszkodva reszketek, mint azon fák a kertben, melyeket az előtt főcsóválással tekintek. Nem volt anyi bátorságom, a lépcsőn felmenni. Egyszerre egy roppant menydörgés rázkódtatá meg a természetet, mely még alig hangzott el egészen, már Mari szobájában valók. Kis ablakához támaszkodva remegve nézte a borzadályos világot, mely vesztével fenyegetődzött. Egyszerre megfordult s egy örömsikolylyal karjaimba dőlt. — De jó, de kedves, hogy eljövöl! — mondá halovány alakkal. — Elvesztem volna félelmemben. Borzasztó nap ez a mai. Hanem most nem félek már többé, így beszélve hozzám simult s oly forró indulattal szorított karjai közé, hogy boldogítva érzem, menyire szeretett s hogy barátja, őrzője s egyetlen vigasztalója vagyok. Karját simogatom mint rémült gyermeknél szokás, hogy megnyugodjék s anyira el valék érzékenyülve, hogy egyetlen szót sem szólhattam. Mari rám nézett és szememben valami könyfélét vehetett észre, mert mosolyogva megölelt s egy üdvözitő csókban felejtettük az egész világot s a dörgő eget. Ezután körülnéztem a szobában. Barátom, nincs szebb, de egyszersmind fájdalmasabb is, mint ily egy nemesebb érzésű szegény teremtésnek kis szobácskája, melyben a hiány s a szükölködés kellem alatt elburkolva izletteljes öszhangzatot képez. A virágok az ablakból a szoba egyik szegletébe valának rakva, hol az öreg Matyi barátomat, ki féltében oda bújva mátszani sem mert, eltakarták. A falnak egyik oldalán néhány ruhadarab egymás mellett, fehér kendővel eltakarva, vala felfüggesztve; egy oszlopon egy kis tükör, alig oly nagy, mint Mari képe, függött, hanem azért mégis megkisérlettük egyszerre belétekinteni. — No, most már te is néztél belé — mondá, mintha azt akarná vele mondani — most már csak ér valamit ez a tükör. Ezen értelemben folytatá: — Most már az én szobámban is voltál. Baloldalt az ablakkal szembe egy kis ágy nagy takaróval beborítva állott; mellette egy kis asztalka, édes anyja arcképével, én tőlem egypár könyv s egy iron, melyet egyikében ben felejték. Ezen díszhelyért, melylyel ironomat megtiszteléd, még egy csókot s még egy forróbbat jutalmul azon szárított mezei virágokért, melyeket egyszer vadászatról hoztam s melyek most óvatosan egy szalaggal összekötve ágya fölött függtek. Itt ültünk most épen ezen ágy előtt és a szoba mindig sötétebb lön s a menydörgések dörögtek, mintha ezer meg ezer csaták ágyúi szólnának; a kék és sárga villámok bennünket szemszuró színekkel árasztottak el. A harangok dühöngve kongottak, de mi mindezekből mit sem hallottunk, mit sem láttunk; csak szerelmünket, boldogságunkat s ifjúságunkat éreztünk és csak ezekre figyeltünk; küzdött a világ otthonn, félt s reszketett, mi egy üdvözitő szigeten valánk, felejtve a világot s ettől felejtetve, csak egymásnak élve, elsülyedénk az adás és fogadásnak üdvözitő boldogságában .... Később. Még sok mondandóm volna; de ha visszaemlékezem azon délutánra, kápráznak szemeim, szédeleg fejem s minden más gondolataim elenyésznek. Azon villámló menydörgéses délután estélyével számomra oly nagy boldogságot rejt, hogy gondolatomban még nem merittetem ki s visszaemlékezve nem vagyok képes mással foglalkozni s legkevésbé annak leírásával. Emléke holtamig kisérend s minden következendő méltó volt hozzá. Junius 22-ikén. Te szilárdan megmaradsz filiszeusi szerepedben, hanem megbocsátom, mert ezen erényes állhatatosságodat a barátságban is megtartod. Te könnyelműséget, lengeséget találsz abban, hogy mi oly boldogok lehetünk s felejthetők olyankor a világot, midőn az elemek lázadása miatt az emberek féltek s remegtek s ezek reményei vészszel fenyegettettek. Ez igen jól hangzik és predikátióba nagyon is oda illik, hanem én csak szánhatlak, hogy azon magas komolyságot, mely egy nagy boldogsággal össze van csatolva, nem érted, nem ismered. Valóban, hidd el, nem létezik tisztább, magasztos, s nemesi több a boldogságnál ! Szemrehányásaid a legkevésbé sem nyugtalanítanak; Mari kedélye derült s ezzel megelégszem. Hogyha azon boldogító órákban csak egyetlen egy fertőzött perc is léteznék, szép lelkének tiszta tükrén zavar, homály mutatkozott volna, de kedélye és boldogsága zavartaan tiszta........... Folytasd tehát kedved szerint intéseidet, nem igen törődöm velük , csak egy ellen tiltakozom szigorúan, hogy Mari ellen legcsekélyebb gyanút ne nyilváníts, ne merészkedjél ez önzetlen, feláldozó teremtésnél valamely feljogosult számítást feltételezni. — Ő szeret, ebben a szóban rejlik neki minden. Te könnyen beszélhetsz áldozatokról, melyeket neki hozni kénytelen lennék; mintha az oly könnyű dolog volna neki áldozatot hozni, neki, ki csak áldozatot hozni, nem pedig fogadni akar. Midőn egyszer házasságról szóltam, fejét csóválva mondá: — nem! Körülményeink nagyon is különbözők, házasságra nem mutatkoznak. — Azt hiszed, hogy szüleim ellentállásait le nem győzhetném? — Tudom, hogy tehetnéd, hanem én miattam ne küzdjél; nem akarnék s nem fogok kellemetlen ellenzésre okot adni, sem családodban, sem életedben legkisebb homályt is okozni. — Nincs-e jogodban, kedves Marim! tőlem követelni, hogy éretted mindent tűrjek ? — Igen, jogom van reá, hanem megajándékozlak ezen joggal. Mirevalók is ily boszantások s vitatkozások ? Nem vagyunk mi így is boldogok? Ha ismernéd, barátom ! ha csak egy perczig szemeibe nézhetnél, elismernéd, hogy mindez oly őszinte, oly igaz, mint egy ártatlan gyermek csevegése — reám nézve, fájdalom, még nagyon is igaz, mert komoly szándékom őt nőül venni, és csak az ő részéről félek akadályoktól. Ő sajátságos jellemű, minden gondolat, minden érzet, minden határozat, mely megragad, oly gyorsan s erősen gyökerezik meg benne s egész lényét oly erőteljesen körülfogja, hogy ennek magát egészen átengedve, hatalmából többé nem vonhatja ki semmi. Úgy tudom, hogy most csak egyedül szerelmének él és csak attól félek, hogy boldogságunk mostani helyzetétől nem akar, nem fog elválni, ss ezt más alakban nem fogadná el. De ez valóban, lehető legszebb is; az utósó napokat legdicsőbb módon éltük át. Az öreg tábornok gróf P . . . . hetvenedik születésnapjára, az