Honismeret, 2003 (31. évfolyam)
2003 / 5. szám - ÉVFORDULÓK - Kétszáz esztendeje született Deák Ferenc - Deák Ferenc történelmi szerepe (Takács Péter)
A nemzeti sorskérdések miatt zaklatott lelkek romantikusan felnagyított látomása ott munkál a prózaibb lelkületű emberekben is. Témánk kapcsán nincs most terünk a Széchenyit Döblingbe kergető vívódásokkal foglalkozni, Wesselényi röpiratát a Balítéletekről, Vörösmarty Szózatát sincs időnk elemezni, azonban szólnunk kell a romantikus hevülettől mentes Deák magyarságképéről. Ez a puritán, folyton anekdotázó, már harminc éves korában Öregúrnak titulált, vaskos és lomha ember 1839. augusztus 14-én kronológiailag nagyon közel Kölcsey és Vörösmarty kétségbeeséséhez - a következőket mondotta a magyarságról a diétán: „A magyarnak honszeretetét sem a múltunk lelkesítő emlékezete, sem a hiúság, sem az önzés nem támogatják annyira, mint más nemzetekét. A hatalmas Rómának és a szabad Görögországnak szabad polgárai lelkesedést meríthettek hazájuk történeteiből. Büszkék valának nemzetek nagyságában és dicsőségében, s érezték, hogy az óhazájuk a legjobb, a legboldogítóbb. A francia, az angol szintén lelkesedve tekintenek vissza történeteikre, s szintén érzik, hogy Európában nincs haza, mely nekik annyi kényelmet, annyi szabadságot, annyi biztosságot nyújtana, mint a maguké. A lángkeblű olaszt földúlt szabadsága romjai közt a klasszikus hajdankor tüze lelkesíti; az oroszt legalább hazájának óriási nagysága emeli. De a magyarnak mindezekből igen kevés jutott. Történeteink csak átok szülte viszálykodásokra, csak életért és megmaradásért vívott véres harcokra mutatnak. Kevés azokban a polgári erényeknek tiszta példája, kevés a fénypont, mely forró önérzettel keblünket emelje. Hiúság nem kecsegtethet bennünket, mert hisz Európa csak alig tudja létezésünket, s Afrikának számos coloniái tán ismeretesebbek más nemzeteknél, mint honunk, melyet Ausztria termékeny, de míveletlen coloniájának tekint a külföld, jelenünk nem fényes, s nem annyira boldogító, hogy e részben más nemzetekkel vetélkedhetnénk, jövendőnk Isten kezében van, de hogy igen fényes kilátásokat ígérne, azt elhinni csakugyan optimizmus kell, ámbár a jelennél jobbat nem remélnünk lehetetlen." A kép nem kevésbé lesújtó, mint Kölcsey vagy Vörösmarty látomása, Széchenyi víziója. A csúnyácska haza felbomlásának, megsemmisülésének réme, a magyar államiság felbomlásának veszélye meggyötörte Deák lelkét és értelmét is. 1842 novemberében vallomásos őszinteséggel tárta fel Tarányi Józsefnek az aggodalmait, immár a magyar államiságot helyettesítő konkrét politikai formátumok felrajzolásával. Deáknak magánemberként és politikusként egyformán megrögzött félelme volt, hogy az „ausztriai Monarchia" felbomlásával „Magyarország önállását s nemzetiségét halál fenyegeti". Ezt írta meg egy vallomásos levélben sógorának. A „nemzeti elv" európai térhódítását érzékelve, a magyar államiság jövőjét kétségbeejtőnek vélelmezte. Szerinte az „ausztriai Monarchia" felbomlásával minden benne élő nép nyerni fog, még az osztrákok is, mert a német államok között megőrizhetik nemzeti létüket. Bár hessegetné, de a rémképek nem hagyják nyugodni: „Meg vagyok arról... győződve, hogy a Monarchiát veszély, Magyarország önállását s nemzetiségét halál fenyegeti..."- írta, s miközben Magyarország feldarabolásáról töprengett, majdnem pontosan megrajzolta a trianoni határokat. „Nézzünk bár az ausztriai birodalomnak földabroszára invitálta sógorát a térképhez... Egy felül Cseh-és Morvaország, a magyarországi tótok, Galícia és Ladoméria együtt gyönyörű ország lenne..., más felül Carinthia, Carniolia, Dalmátia, a tengermellék, a határőrség, Horvátország a Magyarországnak alsó részein egy csomóban lakó rácok és egyéb szlávok. ..Se kettő, ha külön ország volna is, egymással szövetségben állana... Igaz tért át Magyarország jövőjére hogy Magyarországnak magyar tartományai semmivé lennének önállásukra s nemzetiségekre nézve, de hiszen ezekkel Európa mit gondolna ? Sem számuk, sem politikai fontosságuk, sem műveltségük, sem kereskedésök nem olyan, hogy ezáltal más nemzetek simpathiáját bírnák... Úgy bánnának velünk, mint tört számokkal, s oda vetnének bennünket, hová mintegy adjustatio gyanánt jobbnak látnák." Nemcsak a reformkorban, a kiegyezést megelőző években sem látta Deák biztatóbbnak a magyar államiság, és benne a magyar nemzet jövőjét. Az 1860-as nevezetes bécsi audienciát követően - a nemzeti és uralkodói akarat szembenállását tapasztalva - ismét sógorának, Tarányi Józsefnek vallotta meg félelmeit: „vulkán fölött ábrándozunk s mutatjuk magunkat rózsaálmok viruló képeivel", holott valós tényként fenyeget „bomladozása, szétmállása Magyarországnak is, a birodalomnak is." Ezekben a végzetes helyzetekben egyetlen menekvést látott: „a népet, melyet e nemzethez, ezen nemzeti önálláshoz sem szeretet, sem nemzetiség, sem bizalom, sem anyagi s erkölcsi jólét nem kötnek, a polgári jogok megosztásával kapcsolni e hazához, hogy oka legyen védelmezni ezen állapotot, melynek változásával ő is csak veszthetne, de semmit sem nyerhetne." Deák a Zala megyében 1824-től vállalt fizetés nélküli tisztségek ellátása, és a legkülönbözőbb megbízatások elvégzése során épp úgy, mint a diétákon, majd a népképviseleti ország- 4