Honismeret, 2003 (31. évfolyam)
2003 / 5. szám - ÉVFORDULÓK - Kétszáz esztendeje született Deák Ferenc - Deák Ferenc történelmi szerepe (Takács Péter)
gyűléseken, a „teljes jogegyenlőség alapján" óhajtotta „kifejteni s biztosítani alkotmányos életünket", ahol a „polgári jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen". E téren - ezt politikai retorikájában többször hangsúlyozta - az Egyesült Államok alkotmányos berendezkedését tartotta emberileg legjobbnak. A szabadságnak és társadalmi berendezkedésnek az ott megvalósult állapotát ideálisnak vélelmezve, végkifejletében annak megvalósítását célozta meg Magyarország lakói számára is. Volt azonban annyi érzéke a társadalmi, politikai és történelmi mozgások, folyamatok és állapotok elemzéséhez, hogy belássa: a történelmi hagyományokkal és szervesen építkező társadalmi hierarchiával rendelkező országok ezt az állapotot csak fokról fokra, reformot reform után megvalósítva közelíthetik meg. Úgy vélte, hogy a történelmi, társadalmi hagyományokkal építkező Magyarország csak hosszú, a rétegérdekeket folyamatosan egyeztető küzdelemben valósíthatja meg a kívánt célt. Tudta, hogy a teóriák, vágyak, utópiák és a valóság között óriási szakadék tátong, s a fájdalom - mondotta egyik felszólalásában -, a törvényhozót nemcsak az okoskodás higgadt fonala, hanem az élet és annak körülményei, s az emberiségnek sajátságai is vezérlik, és jaj annak a törvényhozásnak, mely ideális törvényeket alkot, melyeket az emberi élet naponkint, s a tapasztalás minden órán meghazudtol." Ezért a folytonos, lépésről lépésre történő jogkiterjesztés híve volt. Ennek lényegét már 1832-ben megírta Vörösmartynak: „ne akarjuk a százados tölgyet éles nyelvünk egyetlen vágásával ledönteni, mert a mértékletes [!] erőlködés szándékunk tisztaságát ejtené gyanúba... felette hibázik... azon hatalmas, ki Nemzetének szellemén fellyül emelkedve mindent egyszerre kívánna eszközlésbe venni, amit fellengző lángelméje jónak lát,... nem figyelmezve sok ezer másokra, kiket az önhaszon még most földhöz láncol..." Ez a „mértékletes haladás" azonban nem jelentett nála tespedtséget, tétovázást és bizonytalankodást. Szigorú etikai parancs volt számára, hogy „a haza nagyságának s a nép szorgalmának kifejtésére" minden törvényes lehetőséget és alkalmat fel kell használni, mert - ahogyan fogalmazott - „amelyet erre használni elmulasztunk, minden pillanat, melyben ezt eszközölni késünk, visszahozhatatlanul elmerül az örökkévalóság tengerébe, s minden helytelen halasztás valóságos tolvajlás, mellyel a haza szent ügyét meglopjuk". Félszázadnyi időt átölelő - 1824-től 1875-ig terjedő - aktív politikai pályáján mindig a fenti elvek vezérelték. A magyarság életében sorsdöntő időszakra olyan nagyformátumú politikai események jutottak, mint a reformkori országgyűlések, az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc, mint a neoabszolutizmussal szembefordított passzív reziszetencia, az 1859/1861-es válságos esztendők, a kiegyezés, a modern magyar polgári állam alaptörvényeinek - nemzetiségi, népiskolai törvény, a horvát-magyar kiegyezés meghozatala. A nagy idők, a sorsdöntő események nagyformátumú politikusokat és cselekvő hazafiakat vezényeltek a magyarság küzdelmeinek az élére. Elég a legnagyobbakat megemlíteni a pályatársak közül: Széchenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Wesselényi, Kossuth, Petőfi, Arany, Jókai, Kemény Zsigmond, Szalay László, Görgey, Eötvös József, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán... A perifériára szorult provinciális magyar élet európai léptékű gondolkodói és cselekvői. Közülük a történetírók - Szekfű Gyula Széchenyit, Szabad György Kossuthot - István királyhoz szeretik hasonlítani. Ne vitassuk most a hasonlítgatások jogosságát, a gondolatok, érzelmek, eszmék szárnyalását. Fogadjuk el a Szekfű Gyulától Hanák Péterig ívelő értékelést, akik szerint a polgárosodásért folyatatott küzdelem legkiemelkedőbb egyéniségeitől - Széchenyitől, Kossuthtól, Wesselényitől - Deák sok tekintetben különbözött. Koncepcióban, elméleti felkészültségben elmaradt Széchenyi mögött; „kezdeményező tetterőben, forradalmi elszántságban" nem ért föl Kossuthtal, Telekivel; filozófiai, eszmei vértezettségben Kölcsey mögött állt. Különbözött tőlük abban is, hogy a magyar gazdasági és társadalmi élet hosszú távon ható erőit ő a hagyományokhoz kapcsolta. A tradíciókat következetesen bekalkulálta a politikai törekvések folyamatába. Nemcsak politikai stratégiáját, de politikai taktikáját is hozzáigazította a nemzet, az ország mindenkori adottságaihoz. Deák tehetsége leginkább a nemzeti liberális eszmék törvényi kodifikálása, és a társadalmi elvárások és ellenállások mértékének felmérése, azok egyeztetése terén mutatkozott meg. Az ideális és a lehetséges között mindig megtalálta a kompromisszumot, ha az a legkisebb lépéssel is közelített az óhajtott célhoz, egy demokratikus berendezkedésű magyar jogállam megteremtéséhez. Személyét az 1830-as évek közepétől - annak ellenére, hogy soha nem törekedett vezérségre - mellőzhetetlennek tartották a kortársak minden fontosabb politikai kérdés megvitatásánál. Amikor Magyarország polgári átalakulása forradalmi útra terelődött, üzentek érte Pozsonyból: mérce volt az ő álláspontja. Félszáznál több követ bizonyította aláírásával, hogy a