Honismeret, 2004 (32. évfolyam)
2004 / 3. szám - ÉVFORDULÓK - Oroszlány ötven éve város (Gyüszi László)
Csák nemzetség szállásterülete volt. A mai Oroszlány területén a középkorban két várat építettek (Oroszlánkő és Gerencsérvár), valamint egy bencés monostort (Vértesszentkereszt), és egy premontrei prépostságot (Majk) létesítettek. A Csákok után a Rozgonyiak és az Újlakiak voltak a birtokosok. A vértesszentkereszti bencés apátság elnéptelenedett monostorát Mátyás király a fehérvári domonkosoknak adta. „Possessio Oroszlánkew" Gesztes várához tartozott. 1536-ban Oláh Miklós még említi, de 1543-ban török kézre került és elpusztult. Azóta a források Puszta Oroszlánkő néven említik. 1629-ben a gesztesi uradalommal együtt az Eszterházy család tulajdonába került. 1701-ben Eszterházy Antal telepítette be, de mivel ő a Rákóczi-szabadságharcban végig kitartott a fejedelem mellett, birtokait testvérei kapták a Habsburgok oldalán tett szolgálataikért, így lett Oroszlány földesura Eszterházy József. A mostoha természeti viszonyok ellenére a XVIII. században gyorsan fejlődött a falu. II. József korában az első népszámlálás adatai szerint Oroszlányon 149 házban 251 család, összesen 1432 ember élt. Az 1820-as években megállt a növekedés. A népességszám 1828-ban a legnagyobb: 1810, a XIX. század közepéig csökkenő irányzatú, a század végén pedig stagnál. A XX. század első évtizedeiben a faluból 325 ember - többségük szlovák - vándorolt ki Amerikába. A XIX. század közepéig békességben éltek egymás mellett a magyarok és a szlovákok, a század második felében azonban a pánszlávizmus erősödése és az erőszakos magyarosító törekvések miatt kiéleződtek a nemzetiségi ellentétek. Az 1880-as években országos megbotránkozást okozó zavargások okozója lett az oroszlányi szlovák-magyar nemzetiségi viszálykodás, az úgynevezett „oroszlányi pánszláv ügy". Később helyreállt a béke. Az oroszlányi szlovákok többsége az asszimilációs törekvések ellenére megőrizte anyanyelvét és nemzeti hagyományait. 1946-47-ben 70 oroszlányi szlovák család települt át Csehszlovákiába. Oroszlány a nagy határú községek közé tartozott. Határa a XIX. században meghaladta a 7000 holdat, ennek körülbelül a fele erdő volt, így a jobbágyok által művelhető terület kevésnek bizonyult, s az is nagyobbrészt silány, keveset termő szélhordta homokbucka vagy kopár legelő. A vidék természeti kincsei az erdők voltak és a Vértes vizét összegyűjtő patakok, amelyek malmokat hajtottak, partjukon dúsabban nőtt a fű, medrüket néhol halastavakká duzzasztották. A föld rejtett kincsének, a barnaszénnek a feltárása csak a XX. században változtatta meg a táj arculatát s az itt élő népek életét. A föld nem nyújtott megélhetést, ezért nem is a földművelés volt a fő foglalkozás, hanem a favágás, a hamuzsírfőzés, a szénégetés, a mészégetés és a fuvarozás. A jobbágyfelszabadítás után a kapitalista fejlődés meggyorsította a paraszti társadalom felbomlását. Az elszegényedő rétegek az iparban, főleg a XIX. század végén kezdődő szénbányászatban kerestek megélhetést. Egy 1902-ben készült egyházközségi jegyzőkönyv szerint az oroszlányi lakosok közül több mint százan az alsógallai bányatelepen dolgoztak. Oroszlányon csak az 1930-as évek végén kezdődött a szénbányászat. A település életében az 1937-ben meginduló és gyorsan fejlődő bányászkodás jelentett nagy változást. Kezdetben napi egy-két vagon szenet hoztak felszínre. 1939-ben a XVI-os akna megnyitása után a napi termelés 25-30 vagonra nőtt. A háborús konjuktúra hatására fokozódott a széntermelés. Újabb bányaüzemek létesültek. A szenet kezdetben kötélpályán szállították Tatabányára. A vasúton történő szállítás 1950-ben vált lehetővé, amikor a környei vasútállomástól Oroszlányig szárnyvonalat építettek. 1965-ben villamosították a vasútvonalat. 1957-ig az oroszlányi bányák Tatabányához tartoztak. Akkor vált önállóvá az Oroszlányi Szénbányák Vállalat. 1965-ben 9462 dolgozót foglalkoztattak az oroszlányi bányaüzemek. A szénbányászat fejlődésével a település is gyorsan növekedett. 1938 és 1941 között Romániából, Petrozsény és Lupény környékéről települtek át a magyar bányászok, valamint a franciaországi és belgiumi emigrációból visszatérő bányászok kaptak itt munkát. Lakásokról is gondoskodni kellett. A MÁK Rt. már 1940-ben határozott egy 600 lakásos lakótelep felépítéséről. Ez három év alatt lett kész. A háború után még gyorsabb ütemben növekedett a település. 1949-ben és 1950-ben több száz nógrádi, 1951-ben pedig 350 brennbergi bányász települt Oroszlányra. Az ideiglenes jellegű bányász kolóniák építése után 1949-ben kezdték építeni az első emeletes lakóházat. 1954-ben, amikor a települést várossá nyilvánították, 1617 lakásban és a munkásszállásokon majdnem tízezer ember élt. A széntermelés volt az alapja a hőerőműnek is, amely 1961-től termel áramot.