Honvédségi Szemle 2006/1

2006 / 2. szám - SZEMLE - A reménytelenség hősiessége (Pataky Iván)

134 SZEMLE A reménytelenség hősiessége Gondolatok egy kiváló könyv kapcsán Sokáig gondolkoztam, milyen címet adjak Pálosfalvi Tamás: „Nikápolytól Mo­hácsig 1396-1526” című, a Zrínyi Kiadó gondozásában a magyar hadtörténetem legjelentősebb harcainak egy részét bemutató „Nagy csaták” sorozat második köteteként a közelmúltban megjelent kitűnő könyvéről készült rövid eszmefuttatá­somnak. Eredetileg csak egy recenziót terveztem írni. Olvasva azonban elgondol­koztatott ez a gyönyörű és nagyon gondos nyomdai kivitelezésű alkotás. Magyar és török színes miniatúrákkal, festményekkel, metszetekkel, vázlatokkal, fényké­pekkel gazdagon illusztrált mű. Külcsínét tekintve minden könyvtár dísze lehet. Belbecséről még csak egy szót írtam le, a „kitűnő” jelzőt, megelőlegezve ezzel a további értékítélet lényegét. M­ielőtt azonban hozzáfognék ezek kifejtéséhez, szükségesnek tartom, hogy térjünk vissza a címhez. Az egész magyar történelem és benne a gyakran főszerepet játszó hadtörténelmünk talán legjelentősebb százharminc esz­tendejének, az Oszmán Birodalom, azaz a törökök elleni csatáinak, hadműveleteinek legjelentősebbjeit dolgozta fel a szerző. Azt a korszakot, amely Mátyás király halálá­ig - mind a köztudatban, mind a történetírásban - hazánk fénykorának számított. Ami­kor végre fölzárkózott Európához, Elég Zsigmond királyunknak egész földrészünkön csodált budai palotájára, vagy a Mátyás alatti - Európa nagy részét megelőző - rene­szánsz kultúrájára hivatkoznom. Ha a mintegy százharminc esztendő végső kimene­telét, a bukást, Mohácsot tartjuk perdöntőnek, ami végső soron vitathatatlanul meg­határozta, mondhatni „középszerbe” döntötte Magyarországot, valóban eleve remény­telenek voltak a heroikus küzdelem évtizedei. Akkor ezt azonban senki nem tudta elő­re. Akkor, mint a könyvből kitűnik, országunk valóban Európa, a kereszténység vé­dőbástyája volt. Közbeszúrva megjegyzem, szándékosan használom a Magyar Király­ság kifejezést. Egyrészt, mert a középkorban - még az utolsó évtizedeiben sem - le­het mai értelemben vett egységes országról, népről beszélni. Másrészt, mert török el­leni harcoknak a magyarokkal együtt egyformán részesei voltak a horvátok és az or­szágban élő nemzetiségek (németek, románok, szlávok), valamint a királyaink szol­gálatába állott népek, mindenekelőtt a kiváló katonai képességekkel rendelkező szer­­bek. A Magyar Királyság helye, szerepe úgy határozható meg, hogy Közép-Európá­­ban a céltudatosan és módszeresen előrenyomuló oszmán-török hatalmi terjeszkedés nemcsak egyik, hanem bátran ki lehet jelenteni, egyetlen meghatározó akadálya, gát­ja volt. Az oszmán hatalom megjelenését (1354, Gallipoli) követően a balkáni állam ÚJ HONVÉDSÉGI SZEMLE

Next