A magyar nyelv és kultúra a Duna völgyében I. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság Budapest – Wien (1989)
Nemzeti kérdés, irodalom, irodalomtudomány - Nationale Frage, Literatur und Literaturwissenschaft - Sárközy Péter: Az olasz árkádikus kultúra közép-európai jelenléte és hatása a XVIII. század végi Magyarországon
költőkké, de amint Horváth János mondja, mégsem ők, hanem az Itáliában sohasem járt Csokonai Vitéz Mihály volt a XVII. századi magyar irodalom „legolaszosabb" költője. Csokonai, mint közismert, egy szerencsés és véletlen önképzőköri választás következtében kezdett el foglalkozni az olasz nyelv és költészet tanulmányozásával, és vált az 1790—95 közötti olasz fordításgyakorlatok hatására a századforduló egyik legjelentősebb és legeredetibb költőjévé. Az olasz költői modellek, mindenekelőtt a Metastasiofordítások Csokonai költői nyelvének és poétikai szemléletmódjának kialakulására tett hatását Szauder József igen alaposan feltárta összehasonlító tanulmányaiban. Mindehhez csak azt érdemes hozzáfűzni, hogy Csokonai önképzőköri választása bármenynyire esetleges volt is, mégis az a tény, hogy a XVIII. századvég legzseniálisabb és legeredetibb magyar költőjének életműve nem német vagy más, hanem pontosan kirajzolódó olasz — árkádikus - költői modellek szerint formálódott egészen a Csókokig, az önálló költői nyelv és szemléletmód kialakulásáig, szinte törvényszerűnek tekinthető. Adatok halmazával bizonyítható, hogy a XVIII. század végi magyar kultúrát és művészi életet annyira átjárta, meghatározta az olasz típusú dalköltészet iránti vonzódás, annyira általánossá vált Faludi és Amadé és a Metastasio-melodrámák nyomán a költői szövegek zeneisége irányában támasztott igény, hogy már csak az az új költői tehetség hiányzott, aki mindezen elvárásoknak eleget tud tenni költészetében. Így történt Csokonai és az olasz költészet, Csokonai és Metastasio találkozása. Az olasz költői fordításgyakorlat — ahogy Szauder József megállapította — „megoldotta szavát, a lírai stílus tudatos alakítására bírta... formai tömörségben és a zeneiségben is ökonómia megteremtésére kényszerítette." Ebben rejlik a XVIII. századi olasz árkádius költészet magyarországi kisugárzásának igazi jelentősége is. Ez, a klasszicista poétikai szabályoknak eleget tevő, ugyanakkor könnyed, a rokokó díszítettség mezében megjelenő líra követhető példát nyújtott a magyar dalköltőknek, mindenekelőtt Faludi és Csokonai számára, hogy miként lehetséges a nemzeti költői hagyomány merev kereteinek rugalmas fellazítása anélkül, hogy e hagyományok nemzeti összetartó ereje bárminemű csorbát is szenvedjen. Az olasz árkádius költők, Rolli és Metastasio változatos verselése az iskolás klasszicizmus merev és unalmas verstani, nyelvi szabályainak szolgai követése helyett a költői fantázia szabadabb kifejezésére adott lehetőséget, egy olyan költészet megteremtésére, amelynek fő meghatározója a szépség, az érzelmesség és a természetes nyelvi kifejezés lesznek. A századvég magyar költői minden bizonnyal ezt a költői fantáziát felszabadító erőt érezték meg az olasz dalköltészetben, Metastasio dalaiban, és ezért vállalkoztak oly sokan olasz költői művek fordítására. Hiszen nem véletlen, hogy nemcsak Faludi és Csokonai, valamint Kisfaludy Sándor, hanem a századvég szinte minden jelentősebb magyar költője fordított olasz verseket (így Amadé László, Orczy, Dayka, Verseghy, Rájnis, Batsányi, Kazinczy, Kreskay, Kármán, Hajnulik, Tanárki, Döme, Döbrentei). Ilyen megvilágításban már kevésbé fog „németes"-nek tűnni a XVIII. század végi magyar líra, vagy legalábbis éppannyira tekinthető „olaszosnak", mint amennyire „olaszos" volt a XVIII. századi bécsi művészeti élet egészen I. Ferenc trónra lépéséig. Semmiképpen sem lehet ennek a rövid tanulmánynak feladata felmérni azt a fontos szerepet, melyet a bécsi udvar kulturális légköre betöltött Közép-Kelet-Európában a XVII—XVIII. század során az olasz művészet és irodalom közvetítésében, hogy mit jelentett az olasz művészek, építészek, festők, szobrászok, színészek, zenészek, énekesek.