Fenyvesi Kristóf szerk.: ÁTMENET ÉS KÜLÖNBÖZŐSÉG • Magyarságtudományok kelet-közép-európai kontextusban / VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Kolozsvár, 2011. augusztus 22-27.
ÁTMENET ÉS KÜLÖNBÖZŐSÉG AZ IRODALOMTUDOMÁNYOKBAN
A hazai irodalomtudomány utóbbi időkben megélénkülő mediális szempontrendszere – mintegy válaszként a mediális kultúratudományok kihívásaira – az önnön alapjával, az értelmezéssel való szembenézésnek is tekinthető. Bár az értelmezések a határokra, törésekre válnak különösen fogékonnyá – egyrészt médiatudományok úgynevezett „kemény” ágával, másrészt nem nyelvi médiumok, úgymint kép, hang, test, teatralitás, vagy épp technikai hordozókkal való találkozásként –, az értelmezés pozitivitását, a nyelv létesítő erejébe vetett bizalmat nem adják föl. A mediális különbségek nyelvbe való visszaíródásakor pedig leginkább a filozófiai hermeneutikának nyelvi megelőzöttségéről, a megértés történéséről, tapasztalatáról szóló meglátásait találjuk, azt a köztességet valójában, amely egy mediális középpozícióban fogja föl a nyelvet. A nyelv eredet nélküli eredetével számot vető irodalomértelmezés egy olyan rejtélyes, és épp ezért kreativitásra hívó szempontot talál ezáltal, amely révén még nem elavult olyan minőségekről beszélni, mint értelem vagy jelentés. Ha tehát a hermeneutika immateriális médiumfelfogásánál maradunk, azt láthatjuk, hogy azt nem a tiszta jelenlét, sokkal inkább a megjelenésben való eltűnés és az eltűnésben való megjelenés paradoxonával lehetne megközelíteni. Ez az elgondolás a médiumok azon negativitásával hozható kapcsolatba, amelyet napjaink egyik jeles médiateoretikusa, Dieter Mersch tárgyal egyik tanulmányában. A szerző szerint a médiumok működésének paradoxona abban rejlik, hogy egyrészt a közvetítésben minduntalan eltűnni igyekeznek, a közvetítés sikeressége ugyanis a közvetítő áttetszőségén múlik, ezzel együtt viszont a közvetítésben való jelenlétük mégis megmarad. A médiumokat tehát eredendően azzal lehet leírni, amik nem ők maguk, és ezen az intermedialitás egymást tükröző közegei sem változtatnak lényegesen. Az egymásban megmutatkozó médiumok ugyanis magukon viselik az idegen közeg sajátos szemléletét. A médiumok hatásának, vonzerejének titka a szerző szerint épp ezen elrejtőző hajlamukban rejlik. Úgy tűnik tehát, ha a médiumot nem választjuk el az értelemtől, azaz a közvetítő és a közvetített együtthatását, a „hogyan” kérdését tartjuk szem előtt, szembesülnünk kell egy megérthetetlen mozzanattal, egy olyan üres térrel, amely a közvetítés elkülönböződő hajlamát mutatja meg. Ez az üres tér, vagy távolság – amelyet az idézett gondolkodó többek között az önnön forrását megvilágítani képtelen fény metaforájával írt körül – egyszersmind az értelmezés hajtóerejének is mutatkozik. Olyan hajtóerőnek, amely folytot 5 Dieter MERSCH, Medialitás és ábrázolhatatlanság: Bevezetés egy negatív médiaelméletbe (részlet), ford. SÁNDORFI Edina, Filológiai Közlöny, 2004/3–4, 170–186.