Hunnia, 1991 (15-26. szám)

1991 / 26. szám - Jókai Mór: Melyiket a kilenc közül?

Bizonyára a gyermekek énekének örülnek odafenn a mennyben. Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harma­dikban pipázik, a negyedikben ebédel, ki tudná, mire használja a többit? Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi? Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az étel­nek íze? miért nincs a hírlapokban semmi érdekes? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani fel hozzá ama vidámságra ösztönző ének. Eleinte nem akart rá ügyelni, hitte, hogy majd vége szakad, hanem amikor már tizedszer is újrakezdték, nem állhatta tovább a dolgot. Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására. Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájuk, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.­­ Kend János mester, a csizmadia ugye? - kérdé tőle a gazdag úr. - Igenis szolgálatára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát? - Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek. - Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog. - Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend, János mester, én kendet szerencsés emberré aka­rom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közöl, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is se­gít­­heti. János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra, nagy szó volt az­ egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe? Hogyne adná? Persze, hogy odaadja! hiszen az nagy szerencse. - Ne válasszon kend közölök hamar egyet, aztán menjünk. János mester hozzáfogott a választáshoz: - Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztel­ve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi, azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának a legkedvesebbje; oh, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velük a nagy­ságos úr? Úgy járt, hogy már a végére ért, mégsem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé, de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja, melyi­ket adja oda, mert ő valamennyit szereti. - No, porontyok! válasszatok magatok, mélyítek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? Szólja­tok ne, álljon elő, aki akar. A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta, a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé húzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy ka­paszkodott bele, s bújt a nagy úr elől. Utoljára János mester nem állhatta tovább, oda­borult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt. - Nem lehet, nagyságos uram,nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az Úristen nekem adta őket. A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért. János mester soha még csak kimondva sem hal­lotta ezt a szót: „ezer pengő", és most a markába nyomva érzé. A nagyságos úr megint felment a szobájába unat­kozni, János mester pedig nagyot bámult azon az is­meretlen alakú ezerforintos banknótán, s azután el­csukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette, és elhallgatott. Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni. A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja. Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobá­ban, s gorombán kergette el magától azt a kis poron­tyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette. - Nem szabad énekelni. Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buz­gón szabdalni, addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is elkezd dúdolni: „Krisztus urunknak áldott születésén". Először a szájára ütött, hanem azután meghara­gudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirúgta ma­ga alól a széket, kinyitotta a lábát, kivette az ezerfo­rintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz. - Nagyságos jó uram! Instálom a lássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik, mert az több ezer forintnál. Azzal letette az asztalra a bankót, s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állító orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdték tiszta szívből újra: „Krisztus urunknak áldott születésén." S olyan-olyan jókedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülnivalót talál más ember ebben a nagy unalmas világban. Jókai Mór HUNNIA 4

Next