Hunnia, 1996 (74-85. szám)
1996 / 85. szám - Vigyázat! Hamisítás!
HUNNIA nyomás elől. Ezek a mohamedán vallásra tért törökök Előbb Örményországba, majd Oszmán szultánjuk (1288-1326) alatt újból Kis-Ázsiába nyomultak. Ikonium szultánjából Oszmán kalifa lett, és ezzel megalapította a róla elnevezett uralkodóházat, az Oszmán/Ottoman Török Dinasztiát. Orkhan 1357-ben elfoglalta Gallipolit, míg I. Murád 1362-ben Drinápolyt és Bulgáriát foglalta el, majd 1389-ben a rigómezei (Kosovo Polje) csatában Szerbiát hódította meg. Bajazid szultán volt az első, aki a Száván át Magyarországba is behatolt rövid időre, majd a nikápolyi győzelme (1396) után a Havasalföld, Macedónia, valamint a Közel-Kelet egészen az Eufrátesz folyóig hatalma alá került. Az 1448-i második rigómezei csata után II. Murad az egész Balkánt a hatalmába kerítette, amire a koronát Konstantinápoly elfoglalásával fia, II. Mohamed tette föl 1453-ban. A várost Istanbul néven az Ottomán Birodalom fővárosává tette, és egyúttal biztosította az ott lakó görögök egyházi önkormányzatát és részvételét a közigazgatásban. A magyarok nándorfehérvári győzelme (1456) viszont meghiúsította azt a tervét, hogy Magyarországot is elfoglalja. II. Bajazid szultán alatt a Duna-Száva határ még szilárdan állt a kereszténység és iszlám között. Annyira véglegesnek látszott e határ, hogy Bosznia nemesei, jobb boldogulásuk végett, áttértek az iszlám vallásra. I. Szelim (1512-1520) még Örményországot, Mezopotámiát, Szíriát és Egyiptomot is elfoglalta. Az abbaszida kalifák ekkoriban még mindig Egyiptomban uralkodtak, de nem sok hatalmuk volt, pusztán a címet viselték egészen 1517-ig. Amikor I. Szelim 1517- ben Egyiptomot és Mekkát is elfoglalta, az utolsó abbaszida kalifát Istanbulba vitette s az Oszmán (Ottomán) uralkodóházból való török szultánok javára minden jogáról lemondatta. Ettől kezdve aztán egészen 1924 márciusáig a török szultánok viselték a kalifa méltóságot is. Ezzel I. Szelim megalapította a mohamedán török világbirodalmat, a szunnita iszlám országok is a török szultánt ismerték el uralkodójuknak. II. Szulejmán (Szolimán) szultán és kalifa uralma (1520-1566) jelenti az Ottomán Birodalom hatalmának tetőpontját és az iszlám civilizáció fénykorát - egyúttal második kulturális tetőpont az iszlám történetében. II. Szulejmán 1521-ben elfoglalta Szabácsot és Nándorfehérvárt, 1522- ben Rhodos szigetét. 1526-ban a mohácsi győzelmével megtörte Magyarország ellenállását és 1529-ben egészen Bécs előteréig hatolt. 1532-ben Kőszegnél azonban megtorpant és tovább nem sikerült behatolnia az európai kereszténység területébe. Viszont Ázsiában elfoglalta Georgiát, Afrikában pedig az algériai és tuniszi kalózállamokat. Hódításainak delelőjén, 1566-ban, Szigetvár ostrománál esett el. A még Orkhán szultán (1326-1359) által bevezetett állandó hadsereg, összehasonlítva a keresztény Európa zsoldos seregeivel, a törököknek nagy fölényt biztosított. Mivel a törökök elsősorban jó lovas harcosok voltak, a gyalogságot az ún. janicsárokból állították ki: a meghódított területekről keresztény fiúgyerekeket vittek el és belőlük formáltak vakbuzgó muzulmánokat és jó gyalogos katonákat. A jó katonai szervezet mellett puritán életű kiváló szultánok egész sora szintén elősegítette az Ottomán Török Birodalom emelkedését. Azonban már II. Szulejmán alatt kezdett a hárem rossz befolyást gyakorolni: ez tehát az az időpont, amikor az ottomán iszlám kultúra (szellemi műveltség, mint tudomány, művészet, erkölcs, történelem) kezd hanyatlásba átmenni, ottomán iszlám civilizációvá válni, vagyis az emberi kényelem és biztonság érzését biztosító külső tényezők kezdenek mindig erősebben dominálni, mint technológia, gazdaság, jogrend, egészségügy. A gyenge szultánokat nemcsak hárem diplomácia, hanem családi és rokoni érdekek és összeütközések gyengítették s még a központi hatalmat is megbomlasztották, így pl. I. Szelim megmérgeztette saját apját, II. Bajazid szultánt, míg testvéreit és unokaöccseit kivégeztette. Katonailag főleg az 1571 -i lepantói csatavesztés óta kezdett védekezésre szorítkozni a török politika. Az 1600-as évek csatavesztései már a vég kezdetét jelentették. A XX. századhoz közeledve pedig mindinkább „Európa beteg emberének" látja a történelem. Az iszlám azonban mégis mind a mai napig virágzik a mai Törökországon kívül is - így Marokkótól Új-Guineáig, köztük olyan közepes hatalmakban, mint Egyiptom, Irán (a korábbi Perzsia), Afganisztán, Pakisztán és Indonézia. Oroszország ázsiai részének déli felében is él mintegy 70 millió türk fajú és nyelvű mohamedán népcsoport. Az iszlám nemcsak a káprázatos („tűzzelvassal való") katonai hódításaival tűnt ki a történelemben, hanem a maga egészében egy egyedülállóan különös és sajátos világképpel ajándékozta meg az emberiséget. A Korán előírja a megbocsátást és a rossznak jóval való viszonzását. Az ok nélküli erőszakot és bosszút sem tűri el. Viszont a Koránban és a gyakorlatban előírt törvények ellen vétőket szigorúan megbünteti, mert e büntetés nélkül az egész tan szétfolyó idealizmussá, a gyakorlatban nem érvényesülő érzelgős képmutatássá válna. Elismeri - legalábbis elméletben - a férfi és a nő közti egyenlőséget, és ugyanígy nem tesz faji megkülönböztetést sem. Nyugaton, valószínűleg a többnejűség intézménye miatt, fölöttébb érzéki képet alkotnak e vallásról, de ne feledjük el, hogy itt az érzékek erősen kordába vannak szorítva, s egyetlen más vallás nem sújtja a házas 55