Hunnia, 1998 (98-109. szám)
1998 / 106. szám - Marschalkó Lajos: Tiszaeszlár XI.
A VILÁG ÉS AMI MÖGÖTTE VAN bódult, kifogástalanul, becsületesen élt, mint más ember. És a betűi, amiket karmolt az irodában, éppen csak olyan jó betűk voltak, mint más emberéi. A szörnyű fátyolt, mely a nagy erkölcsi sebet takarta, senki sem bántotta itt, nem is sejtették, mit takar. Minek volt azt föllebbenteni? Miért volt nem hagyni meg eleven embernek, mikor lehettünk volna többen eggyel?! Hát nem elég már ebben a perben egy hulla, melyet felöltöztetnek? Okvetlenül kellett-e még egy másik hulla, melyről lerántják a takaró ruhát? ...Fuss innen Valjeán! Ha még tudsz hová. ” Eötvösnek arra volt szüksége, hogy elmondhassa: íme a fiú első vallomását egy gyilkos, fegyházviselt ember vette ki. Péczely áldozata lett a tiszaeszlári pernek, mert felfedezése után elbocsátották, családjával a legsötétebb nyomorba jutott és miközben a zsidókat mártírokként ünnepelte a liberális sajtó, ebből a hajdan megtévedt magyar emberből ismét a társadalom kitaszítottja lett. Jegyzetek: 1 Tiszaeszlár, Napi Értesítő, június hó 29. 12. Szám 2 Bary József: A tiszaeszlári bűnper. (Az idézett rész Barynál szóról szóra azonos a fő tárgyalási jegyzőkönyv adataival.) 3 Bary József: A tiszaeszlári bűnper 4 Pesti Hírlap, 1883 július 1. (Nemzeti Múzeum Széchenyi Hírlaptára) XXXI. FEJEZET Tanúk, akiket a zsidók fizettek. Egy figurát tehát sikerült kiütni a sakktábláról. A következő tárgyalási napokon azonban annál erőteljesebben folyt a védők rohama és terrorja a többi tanú ellen. Recsky András csendbiztos, akinek lakásán Móric megtette ismeretes vallomását, szintén nagyvád volt. Őt is igyekeztek megfogni, állításaiból kiforgatni, azonban Recsky András állta a pergőtüzet. Keményen, öntudatosan és mindig határozottan válaszolt a védők ravasz kérdéseire. Vallotta, hogy Móricot senki sem kényszerítette vallomására, hanem csupán az ő és Péczely Kálmán szelíd rábeszélésének hatása alatt mondotta el Eszter megöletésének történetét. A védelem azonban előre felkészült erre a tanúságtételre. Tőle telhetőleg igyekezett is annak értékét lerontani. Felvonultatta Recsky András elbocsátott cselédeit, a megvesztegetett tanúkat, akiket később a bíróság nem is bocsátott esküre, mert csaknem valamennyiről kiderült, hogy vallomásukra be voltak tanítva. Árvai Julcsa, Recsky András szolgálóleánya azt mondotta, hogy Leskó Máriától hallotta a nagyfalusi vallomás történetét. Leskó Mária azt állította, hogy előtte Móricot verték. Mikor Árvai Julcsát megkérdezték, miért hagyta ott a szolgálatot, így felelt: - Azért, mert nem állhattam ki Recsky Andrást. A tanú érdekeltsége immár nem volt kétséges. Zdanek Gergely lengyelországi születésű kocsis, akit lopás miatt négy hónapi börtönre volt ítélve, szintén azt állította, hogy látta, mikor pofozták Móricot. - Ez a kocsis soha nem is szolgált nálam - felelte Recsky András. - Hamis tanú, aki biztosan meg van vesztegetve. A védelem egyik legjellegzetesebb tanúja, Leskó Mari következett ezután. - Hogy jutott Nyíregyházára? - kérdezte tőle az elnök. - A zsidók hoztak ide - hangzott a felelet. Leskó Mari szintén Recsky Andrásnál szolgált valamikor s azt vallotta, hogy látta, amint Recsky, a nagyfalusi kihallgatás idején megrázta Móric fülét, egy pandúr pedig később korbáccsal verte a fiút. Hamarosan kiderült, hogy Leskó Mari is haragudott Recskyre, aki állítólag megverte, viszont kitűnt az is, hogy Tokajból a zsidók költségén hozták Nyíregyházára tanúskodni. Szilvási Sára szakácsnő volt a csendbiztosnál s vallomásában elmondotta, hogy Leskó Mari, akivel egy konyhában dolgoztak, sem a vallatás éjszakáján, sem azt követőleg nem tett említést előtte arról, hogy Móricot megverték volna. Zdanek Gergelyt a törvényszék nem eskette meg vallomására, mivel az tanúskodása idején is büntetés alatt állott. Leskó Máriát, akinek vallomása ellentétben állott a többi tanúk állításaival, Árva Júliával együtt szintén nem bocsáttattak esküre. Igen érdekes tanú volt Móric mostohaanyja, Scharf Józsefné, a vádlott templomszolga második felesége, aki kijelentette, hogy vallomást akar tenni. - Ismerte-e Solymosi Esztert? -kérdezte tőle az elnök. - Bizonyosan nem ismertem! - mondta az asszony, mire néhány órával későbben maga Móric mondta a szemébe, hogy bizony ismerte, hiszen Eszter számtalanszor fordult meg náluk, mert munkaadójától cipőket vitt javítás céljából Scharf Józsefhez, aki üres óráiban a cipészmesterségbe is belekontárkodott. Tagadta, hogy Eszter lett volna az a magyar lány, ki náluk a kritikus napon levette az asztalról a kétkarú gyertyatartókat. Állította, hogy Móriccal jól bánt, de szerinte Móric „bandzsi” és félénk fiú volt, olykor megmakacsolta magát és nem engedelmeskedett parancsainak. Mikor szembesítésre került a sor, Korniss elnök ismét szigorúan figyelmeztette Móricot: - Tégy félre magadtól minden bosszúállást, vagy pedig minden olyat, ami gyermeki lelkiismereteddel nem egyezik. Az állíttatik, hogy mostohaanyád Solymosi Esztert nem ismerte. Mit tudsz erről? Láttad-e, hogy valaha Solymosi Eszterrel beszélt volna? - Beszélt, amikor elment Pap Albertékhez, vagy mikor Eszter járt nálunk! - Volt nálatok Eszter? - Járatos volt nálunk - mondta a fiú. - mikor Papp Albertéknál lakott, munkát hozott apámnak, mint suszternak. Száz és száz keresztkérdés tüzében a zsidó fiú ismét elmondotta, hogy a végzetes szombati napon mint hívták be Esztert, miként vetették le vele a gyertyatartókat, majd pedig az idegen zsidók hogyan csalták be a templomba. Kérdésről-kérdésre előadta, hogy mikor először a vizsgálóbíró előtt állottak, anyja zsidónyelven figyelmeztette: ne merjen semmit beszélni a zsinagógában történtekről. Scharf József, aki eddig mint egy haragvó angyal állott szem b0