Ifjúmunkás, 1972 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1972-11-09 / 45. szám

6 ifjúmunkás BARABÁS ENDRE 4. Az automata számolás kezdetei Az előző fejezetben leírt számolóeszközök nem automaták. Minden elvégzendő aritmetikai művelethez a kezelő személy­nek kell betáplálnia a kiinduló adatokat, kiadnia a parancsot az illető művelet elvégzésére, majd lemásolnia az eredményt. Az asztalomon álló elektromechanikus számológéppel ugyan­azt a tíz osztást nyolcszor hamarabb végzem el, mint kézzel, másfélszer gyorsabban (és négy számjeggyel pontosabban), mint logarléccel. A modern nem-automata számológépek je­lentősen meggyorsítják és hibamentesítik a tulajdonképpeni aritmetikai műveletet, de kezelésük nehézkessége miatt a számolás sebessége tovább már nem fokozható. Sok nagy fon­tosságú számítás viszont annyi műveletet igényel, hogy nem­automata számológépekkel belefogni egyszerűen kilátástalan dolog lenne. Ezért van szükség automata számológépekre. Automata számológépen (ezután számítógépnek fogjuk nevez­ni) olyan szerkezetet értünk, amely előre meghatározott prog­ram szerint, emberi beavatkozás nélkül képes elvégezni a ma­tematikai műveletek elvben bármilyen hosszú sorát. Az első számítógépet Charles Babbage angol matematika professzor szerkesztette 1822-ben, a szerkezet másodfokú poli­­nomok értékét számította ki, nyolc számjegynyi pontossággal. A masina működése azon a matematikai tényen alapszik, hogy meghatározott program szerint végzett összeadások (ki­vonások) sorozatával bármilyen polinom értéke kiszámítható, a változó bármilyen értékének megfelelően. A polinom-értékek automata kiszámítása azért jelentős, mert, bizonyos határok között, egy polinom-jellegű kifejezéssel nagyon sokféle függ­vény értéke megközelíthető. Sajnos, ez az első szerény kis szerkezet maradt Babbage egyetlen befejezett számítógépe, jóllehet a feltaláló még további ötven évet élt és dolgozott! Babbage elvei alapján Georg Schentz svéd mérnök épített egy negyedfokú polinomokat tizennégy számjegy pontossággal ki­számító gépet, amely 1864-ig (kb. harminc évet) működött. A század végéig még több hasonló gépet szerkesztettek. Maga Babbage hatodfokú polinomokat húsz számjegy pontossággal kiszámító gép építésébe fogott, amely húsz évig épült, az angol kormány 17 000 fontot költött rá — akkor hatalmas összegnek számított! — és sohasem készült el. Babbage legnagyobb terve azonban egy univerzális mechanikus számítógép volt, az Analytical Engine, amely ugyancsak nem készült el. Ez azon­ban semmit sem von le Babbage tervezői zsenialitásából: az Analytical Engine terveiben a mai számítógép-konstrukció valamennyi alapelve megvolt! Babbage balsikerének fő oka a korabeli technológia fejlettségéhez és általában a tisztán mechanikai konstrukciók lehetőségeihez képest túl nagy ambí­ciója volt: az Analytical Engine-nek ötvenjegyű számokkal kellett volna dolgoznia! (A mai nagy számítógépek pontossága általában hét, speciális programozásban is csak tizenhat szám­jegy.­ A számítógép-technikában ma használt adatfeldolgozó be­rendezések fejlődése külön történet. Az adatok betáplálására a legfőbb eszköz mindmáig a lyukkártya A lyukkártyás adat­­feldolgozást Joseph Marie Jacquard lyoni szövőmester fedezte fel a XIX. század elején. Találmányának lényege abban áll, hogy bonyolult minták szövéséhez a láncfonalak emelését pa­­pírkártyákba ütött lyukak segítségével irányította. Babbage ismerte és csodálta Jacquard találmányát és Analytical En­­gine-jében mind a kezdeti adatok bevitelét, mind a számítás menetének irányítását lyukkártyák végezték volna. Az első számítógép-típusú berendezéseket amelyek a Jacquard-féle lyukkártyák segítségével működtek. Hermann Holerith építette Amerikában 1890 táján, a népszámlálás gépesítésére. A lyuk­­kártyás gépek számos tökéletesítően mentek át és századunk­ban széleskörűen elterjedtek, a könyvelésben éppúgy, mint a tudományos kutatásban. Babbage álma, az univerzális számítógép, száz évvel ter­vei megszületése után, az 1940-es évek közepére készült el. Két úttörő példányról kell megemlékeznünk. Howard Aiken vezetésével 1944-re készült el a Harvard Egyetem és az IBM (International Business Machine Corporation, az akkori leg­nagyobb lyukkártya-berendezés-gyártó cég, ma az elektronikus számítógép-gyártás feje, a világ egyik legnagyobb mammut­­vállalata) közreműködésével a Mark I vagy ASCC (Automatic Sequence Controlled Calculator), az első és mondhatni utolsó univerzális elektromechanikus számítógép. A Mark I őshüllőre emlékeztetett: óriási volt — húsz méter hosszú, két és fél méter magas — és kései leszármazottaihoz képest végtelenül­­lusta és primitív: másodpercenként mindössze három össze­adást tudott végezni. 760 000 alkatrészből állt (800 km drót), de ezek legnagyobb része csak hét féle volt, kapcsolók és relék hét típusa. Szabványosított IBM-termékek összeszerelése útján készült és — szó ami szó — rendkívüli „egészségnek" örvendett: tizenöt évig használták éjjel-nappal. Pontossága is normán felüli volt, huszonhárom számjegy. Az adatokat kézi kapcsolókkal vagy lyukkártyán lehetett betáplálni, az ered­ményeket lyukkártyán vagy villamos írógépen szolgáltatta. A műveletek programját viszont lyukasztott papírszalagon lehe­tett beletáplálni. (Folytatása a jövő héten) program szerint A TECHNIKA rejtvényverseny végeredményét most kö­zöljük, a sikeres részvevők megnyugtatására. A könyvjutal­mat januárban postázzuk. Engel Béla, Nagyvárad 452 pont; Keszler Jenő, Kolozsvár 352; Zakariás Margit, Udvarhely 347; Schumann Gyula, Torda 346; Deé Attila, Udvarhely 346; Lazányi Zoltán, Kolozsvár 344; Adorján Zoltán Mező­­panit 342. Olvasóink nagy többsége bi­zonyára ismeri az olvasmá­nyos, afrikai vadászatok, népszokások leírásában bő­velkedő könyvet, az Életem Afrika címűt. Nos, nemrég ritka élményben volt részem, pár kollégám társaságában találkozhattam és elbeszélget­hettem a könyv szerzőjével dr. Sáska Lászlóval. Igazi élmény volt hallgatni ezt a majdnem félévszá­zadnyi távollét után először, rövid időre hazatért tudóst. Nyolcvankét évesen is élet­erős, szellemileg friss, alig győztünk kölcsönösen csodál­kozni. Ő az itteni nagyméretű változásokat próbálja szám­ba venni, mi meg rajta, em­beri nagyságán, életútjának felemelő és olykor lesújtó fordulatain csodálkoztunk. A tizenegy tagú családból származó gyermek a nagy­­enyedi Bethlen Gábor kollé­­giumában kapja első útravaló­­ját, a természet, a növény és állatvilág szeretetét. A tulajdonképpeni kutató­munka megkezdéséhez azonban meg­felelő megélhetési lehetőség­re, gazdag ismeretanyagra van szüksége. Csak a nehéz anyagi körülmények között folytatott egyetemi évek után, az orvosi diploma megszer­zése után szentelheti életét a tudományoknak. Mint orvos jut el Afrikába, gyermekkori nagy álmainak DR. SÁSKA világába. S orvosi teendői mellett, úgymond, melléke­sen foglalkozik a kutatással. Afrika, ez a rejtelmes, még ma is sok felfedeznivalót tar­togató világ a kitartó, nehéz­séget nem ismerő természet­kutató előtt lassan kezdte feltárni titkait. Ma már gyűj­temények, preparátumok So­kasága, könyvek, leírások, több kilométernyi mozgó- és ezreket kitevő diafilmek munkásságának konkrét bi­zonyítékai. Növények és ál­latok tucatját fedezte fel, mint mondja, néha teljesen véletlenül. Természetesen minden ilyen véletlennek megvan a maga ára. Nem­hiába „viseli“ több élőlény nevében a SASCAI szót... De az egykori enyedi diák Afrikában nemcsak a termé­szet híve. Neve világszerte orvosi körökben is ismert. Kedvelt kutatáskörébe korunk egyik legrettegettebb beteg­sége, a rák tartozik. Az egy­­hónapnyi, hazai látogatásá­nak java részét is orvostudo­mányi előadások, kísérletek, bemutatók foglalták le, hi­szen a Román Orvostudo­mányi Akadémia meghívott­jaként jött haza. Személyes ismeretség, jó barátság fűzte Hemingwayhez és más világhírű személyi­ségekhez. Hemingwaynek a Kilimandzsáró volt kedvelt vulkánja. Sáska László va­dászként is az alacsonyabb, „szintén oly gyönyörű“ tan­­ganyikai Meru szerelmese. Hosszabb afrikai bolyongás után már az első években le­telepszik a Meru lábainál, Arusha városban, most már úgy tűnik, véglegesen. Amikor arra kérem, hogy üzenjen valamit fiataljaink­nak, azt mondja: „Ember­­szeretetet, kitartást a munká­ban, a célok elérésében, múl­tunk emlékeinek hűséges ápolását. Ezt üzenem nekik. Mit is ajánlhatnék hirtelen egyebet.“ Kovács László váraink A krónikások első építők­ként dákokat emlegetnek. Tudós történészek azokhoz az ún. teuton várakhoz szá­mítják, amelyeket hazánk te­rületén ez a német lovagrend XIII. század eleji betelepítése után emelt. Vannak, akik a legelső falak mestereinek az Erdélyből átköltözött besz­tercei szászokat tartják, in­nen eredeztetik a Neamt-vár (Német-vár) nevet A históriai igazság az, hogy Neamt-várát Moldva feje­delmei építették. Talán már Petru Muşat hordatott ide követ, meszet, fát az évszá­zados erdőből, ugyanaz, aki a fejedelmi székhely, Suceava építője volt az 1300-as évek végén. Neamt­ vára Moldva nyu­gati felét védte. Őrizte azt az utat, amely a Szeret és Putna völgy fölött Erdélybe, a Székelyföldre visz. Ez ősidők­től fogva fontos kereskedelmi és hadi út, de egyben a ba­ráti segítség útja is volt. A vár elrendezését tekintve trapéz alakú, faragott kő­tömbökből, téglából, folyami kavicsból épült, többemele­tes, hatalmas tornyokkal, négyszögletű, kisebb belső várral, és a Ștefan cel Mare által építtetett külső, máso­dik védőfallal és hatalmas kapubástyával. A bejutás nyolc óriási pillérre támasz­kodó, bivalybőrrel borított sajátos szerkezetű „felvonó­hídon“ történt. Neamţ­ várának első okle­veles említése 1395. február 3-án történik Luxemburgi Zsigmond egyik oklevelében aki az akkori fejedelemtől, Ştefan Muşattól itt veresé­get szenvedett. Ştefan cel Мате itt zúzta szét Albert János lengyel ki­rály hadseregét, amely előbb 1497-ben Suceavát ostromol­ta. A vár későbbi története hasonlóan alakult számos, más nagynevű társáéhoz. Az idegen elnyomókkal küzdő, nagy uralkodókat gyengék, töröknek-tatárnak behódo­lok, a dicsőséges harc éveit a keserű elnyomás napjai kö­vették. A vár megújítóinak erőfeszítéseit, mint amilyen Petru Rareş, Vasile Lupu, Mihail Racovita voltak, kény­urak nemtörődömsége tette hiábavalóvá. A XIX. század­ban Neamt­ vára történeté­ben is bekövetkezett az el­­hagyatottság, a felelőtlen rombolás korszaka. A nemzet dicsőségét őrző kövekből kocsmát, bejárt udvarháza­kat emeltek. A megváltó áju­lás, a harci hagyományok tiszteletét szem előtt tartó új­jáépítés napjainkban követ­kezett be. A „legendák kö­dében tanyázó öreg rom“, mint Sadoveanu ötven évvel ezelőtt keserű szívvel írta, ma dicső történelmi ereklye­ként, Stefan vajda és anyja emlékét idézve, a helytállás szimbóluma. Gyulai Pál — Olyan az egész, mint egy álom. Mint egy szép, háziszőttes álom. Oh, de boldog vagyok! — Oh, ne mondja! — De biza mondom! — Akkor mondja! — Mondom: jöttem ke­resztül az úttesten ... Egy­szer csak: Frruu! — Az mi? — Füttyszó. Édes-édes muzsika... — Ki fütyült? — A milicistanő. És in­tett nekem. Ha látta vol­na azt a bájos, kecses mozdulatot, ahogy intett: jöjjek, meg­ még... köze­lebb! Először azt hittem, hogy álmodom. Arcomba csíptem, meghúztam a fü­lem. Még mindig intett. Finom mosolyt küldött fe­lém, én csak álltam az út közepén, mint egy szobor. Talpig kőbe. Folytassam? — Most már mindegy, ne hagyja abba. — Se nem láttam, se nem hallottam. Behunytam a szemem, s egymásután többször átéltem a pilla­nat varázsát. Megigazítot­tam a nyakkendőmet, ro­hantam. Mint egy gyorsvo­nat. Uuu'.­ Tisztelegve fo­gadott. Lóránt vagyok — mutatkoztam be. Aztán el­akadt a lélegzetem. — Aliért? — Életemben nem lát­tam olyan szép, opálkék szemeket. Minden erőm el­hagyott. Belebámultam a kék gömbökbe, ereimben szódavíz bizsergett... Meg­­kukultam. Alig tudott lel­ket önteni belém — Mit mondott? — Azt mondta, hogy fe­leljek a kérdéseire. Csak annyit mondtam: Igen! Szép, lágyzöngével suttogtam: Igen. Az utolsó szótagot megrezegtettem: Igeén. Nagyon szépen mondtam. A szívem helyén nagy darab vajat éreztem. Teavajat. A hő, mi ben­nem dúlt, megolvasztotta a vajat, s szétkente bensőm­ben. — És? — És. Felhívta a figyel­memet, hogy rosszul csi­nálom, amit csinálok. Mit csináljak? kérdeztem. Azt mondta, nyúljak a zsebem­be. Egyből megsrült ereim­ben a vaj... — Lyukas volt a zsebe? — Dehogy! Restelltem e­­lővenni a pénztárcámat. Szakadozott, kopott erszé­­nyecske, még nagyapámtól örököltem. Fáj ránézni. Tudja, hogy van: madarat tolláról, emberi pénztárcá­járól ... — Elővette? — Mit csináljak? Szin­te, hogy elsüllyedek a szé­gyentől­­, rá sem néztem, úgy adtam át az ötvenest... Csak azután néztem rá. Képzelje, mintha mi se történt volna, kedvesen mosolygott, tisztelegve. Oh, de boldog voltam! Olyan az egész, mint egy álom, mint egy... Hm... Vagy dilis, vagy humorista... Dörgő Dénes

Next