Ifjúmunkás, 1981 (25. évfolyam, 7-52. szám)

1981-02-22 / 8. szám

(„QU­.TK­tARáCSON".­ „Az emberi kultúra ott kezdődött, amikor az ember a feléje dobott köre szitokkal válaszolt" FERENCZI SÁNDOR Molnár H. Lajos riportsorozata UDVARLÁS LEVELEZŐI SZAKON (II.) Az átnevelő intézet női és férfi részlegének lakói között folyó levelezés mindenképp méltó a figyelemre, röviden összefoglalnám a jellemzőit. A levelezés tilos, komoly büntetés (tíz nap elkülönítő) jár annak, akit elkapnak. Leggyakrabban a „postás" fizet rá a dologra, ő reszkíroz a legtöbbet. Ritkábban csípik el a levelet a címzettnél, s kilétéről a „nyomozó" csak kivételes esetben szerez tudomást. Ugyanis a leveleken nincs fel­tüntetve, kinek szólnak, ki a „feladó" (ezt átnyújtáskor köz­ük súgva a „postások"), és nyilván, a levélben sem említe­nek neveket, csak beceneveket, esetleg — közös megegye­zéssel — költött beceneveket. Egészen elvétve derül ki a szerző kiléte, tehát a levél megírása jár a legkisebb koc­kázattal. Mivel a lányok magas fallal elkülönített épületrészben laknak és tevékenykednek, kevés az alkalom még arra is, hogy futólag lássák egymást. Erre főleg az étkezések alkal­mával kerülhet sor, amikor a konyhai szolgálatot teljesítő néhány lány egy-egy pillantást, pár elsuttogott szót és le­velet válthat az ebédlőben szolgálatos fiúkkal, akik a konyhai kis ablakon keresztül átveszik a szétosztásra kerülő ételt. „Tégy jót velem" — kéri meg a szolgálatos haverét valamelyik fiú —, „add át ezt a levelet, mondd meg, hogy Bébinek szól, legközelebb én is segítek rajtad." Ha a ne­velő észreveszi a tálalótál alatt átcsúsztatott papírt, akkor ez az intézeti „levéltárba" kerül. Az elítéltek erkölcsi nor­mái szerint az egyik legnagyobb gazemberségnek számít, ha ilyenkor a „jótevő" megmondja, kitől van a levél és ki­nek szól. Hogyan alakulnak ki a levelezőtársak? Ennek igen sok­féle változata van, a leggyakoribbak: nem ismerték egy­mást, a fiú valamelyik társától megtudja, hogy odaát van egy vele egy városból való lány, hát ír neki egy pár sort; vagy kilesi, hogy a társa ír egy bizonyos Mókuskának, miért ne írjon ő is?; vagy már kialakult levelezőtársak szervezik be a barátaikat, barátnőiket, vagy volt bűntársak tartják fenn ily módon a kapcsolatot stb. Az indulást példázza egy levélrészlet: „Mondd meg Ritának, hogy Adi fel akarja venni vele a kapcsolatot, tudod te, melyik Adi. Csináld úgy, hogy a csaj legyen komolyabb. Mesélj neki a fiúról, ehhez értesz jól..." Aztán jön a bemutatkozó levél: „Nehezen szántam rá magam, hogy megírjam ezeket a sorokat, mert félek a következményektől. Az az igazság, hogy látásból ismerlek kintről, többször láttalak, amikor még Kakassal jártál. Én zseblövő voltam, sokat turnéztam Piroskával, a Farkas szép feleségével. Egy ideig Hófehérké­vel éltem együtt B-ből, azt hiszem, ismered. Egyelőre ennyit mondhatok magamról, üdvözlöm a lányokat, akik nem ja­vulnak. Ne használd az igazi nevemet a leveledben, sze­retettel «Adi».“ Rendszerint a válasz nem késik, a lányok is kedvelik ezt a tiltott szórakozást egészen addig, amíg meg nem kapják érte az első büntetést. Akkor egy ideig szünetet tartanak, válasz nélkül, kétségek közepette hagyva a türelmetlen „lo­vagot", aki viszont tovább bombázza szíve tárgyát, például ilyen szövegekkel: „Szerelmem! Nem tudom, hogy lehetsz ilyen kegyetlen! Mit akarsz, tegyek neked szerelmes vallomásokat, hogy azután tudj velük hencegni? Számomra mindegy, úgyhogy csinálhatsz, amit akarsz, de gondold meg, mert ez nem jó, és nem szeretném, ha ké­sőbb megbánnád. Bármit is mondanak rólam a lányok, nem érdekel, én az maradok, aki voltam. Azt hittem, boldogok lehetünk, de látom, csalódtam. Nem tudom, mit higgyek addig, amíg ennyire hideg vagy. Nagyon büszke vagy és drágán fizetsz majd meg ezért a büszkeségért. Ha úgy gondolod, hogy sikerül «kibékül­nünk», szóljak Tulajdonképpen már kevés időd maradt ebben az isko­lában, és lehet, hogy ez késztetett a velem való kapcsola­tod megszakítására. Lehet, arra gondoltál, hogy nálam ezerszer jobb férfiak­kal találkozol majd. Igen, ebben igazad van. Mit is adhatnék én neked, te nő, aki szereted az életet? Én is szeretem az életet, úgyhogy. .. Minden a te kezedben van, úgyhogy gondold meg jól. Ne feledd, hogy »szeretlek«, és ez a szó sokat mond szá­modra. Most visszavonulok, szeretettel csókollak. Köszönöm, REMEMBER." A levelekben hemzsegnek a vallomások, a szép szavak, a csodás jövőről való tervek, a szemrehányások, az ellenve­tések, a vitatkozások, a filozofikus kérdések és kérdésfelve­tések, butaságok és okoskodások, innen-onnan kölcsönzött „nagyot mond­á­sok", féltékenység és harag s a többi — mindez vegyesen, logikátlanul, hevesen. S közben — mint a sorokból is kiderül — alig-alig ismerik egymást. „Nem szerelmem, nem akarok szabadulni tőled, ellenke­zőleg. Ezekben a sorokban megpróbálok minél világosab­ban beszélni. Az elején mindketten egyetértettünk a levelezésben, így szerelmet vallottunk egyik a másiknak — ez volt a kezdet. Igazi barátságnak nevezem azt, amikor az én fájdalma­im a tieid is, és a te örömeid az enyéim is. De amíg mind­ez valósággá válik, még sokat kell szenvednünk. Ki meri azt mondani, hogy létezik isten, amikor ilyen zsenge élet­korunkban az élet ennyire kegyetlen hozzánk. Az életnek ezekben a legszebb éveiben hagynunk kell, hogy a »szép« kikerüljön minket. Azt mondod, hogy meguntad ezt a játékot. Ez a »játék« képzeletbeli. Én többet nem veszekszem veled egyetlen le­vélben sem, bár ez nem jellemző rám. Közöttünk eddig nem volt semmi, úgyhogy én azt mon­dom, itt az ideje, hogy megértsük egymást. Nem tudom, miért nem hiszed el minden szavam. Nem értem! Lényegében mi közöd neked Aninához? Én nem akarlak megsérteni téged sem és őt sem, de hidd el, egyáltalán nem beszéltem vele, annak ellenére, hogy megérdemelte volna. Köztem és közte nincs semmi, úgyhogy biztos lehetsz, nincs vetélytársad. Ami köztünk volt, elmúlt, és ne feledd, hogy ebbe az iskolába azért jöt­tem, hogy letöltsek egy büntetést. Hagyj neki békét, mert ő ártatlan. Most térjünk vissza a mi dolgainkra. Minél többet akartam volna megtudni rólad, de te meg­ijedtél a kérdéseimtől, anélkül, hogy rájöttél volna az ér­telmükre. Az egyetlen célom, hogy örökre mellettem legyél. Egy bizonyos mértékig eleget tudsz rólam, nincs értelme, hogy én is elmeséljem az életemet. Hidd el, hogy én ab­szolút semmit nem tudo­k rólad ( a tettedet sem), úgyhogy kérlek, a következő levélben írjál minél többet magadról. Most abbahagyom és türelmetlenül várom a válaszod. Szeretlek, H. C’est la vie." Többek között a dohányzásért és a szeszes ital fogyasz­tásáért is tíz nap elkülönítő jár, itt még érthető a reszkíz. De mit élveznek ebben a steril levelezésben? — merülhet fel a kérdés. ..-nek a múltkor ismertetett leveleiből meg a fiú véleményéből („hülyeség" ez a levelezés) sejthető, mennyire alaptalanok az erőteljes érzelmi kitörések. Mégis a levélíró minden tőle telhetőt elkövet, hogy a másikból ragaszkodást, csodálatot, vonzódást váltson ki. Úgy vélem, az egész kockázatot, fáradságot azért vállalja, hogy végül­­is önmagával el tudja hitetni, valaki érzelmileg kötődik hozzá, azaz valaki odaátról veszik meg érte. Hogy ki az és hogy néz ki, talán nem is érdekes. És a fáradozás gyümölcse be is érik, megíródik a viszont­­vallomás, a szerelemről, a ragaszkodásról, a vigasztalásról szóló levél, amely megszünteti a „bizonytalanságot", a „kétkedéseket", a „féltékenységet". Hogyne érne meg tíz nap elkülönítőt egy ilyen levél. Annyi végtelen várakozással teli nap után végre elérke­zett a pillanat, amely örömmel árasztotta el az egész szí­vemet, amelyik szüntelenül a te neved harangszavát do­bogja: »Giggi«. Birtokába jutottam az általad írt szavak­nak, és nagyon jólesett, mert olyan részleteket tártál fel, amelyeket jól meg kell gondolni. Drágám, azt írod, hogy az utóbbi időszakban nagyon sokat szenvedtél. Az oka? Jaj igen, ott a zárójel: az én hiányom. Nem tudom, de ha neked ugyanúgy hiányzom, ahogy te nekem, és ha ugyanarra gondolnál, mint én, hát akkor minden örökre jó lenne mindkettőnk számára. Nincs este vagy reggel, hogy ne gondoljak rád állandóan, állandóan azt hiszem, hogy mellettem vagy, de a kiábrándulás teljes. Gigikém, egyszer megkérdeztelek, tegyek-e még jót va­lakivel vagy ne. Azt mondtad, amíg lehet, »igen«. Meghall­gattam a tanácsodat. Közvetítettem egy lány levelét, de én estem a csapdába. Szerencsére a parancsnok elvtárs meg­értette, miről van szó, és megszabadultam az elkülönítőtől. Hát én most ünnepélyesen megígérem neked, hogy egyetlen lány miatt sem reszkírozok, hogy neki jót tegyek s magam­nak rosszat. A rólam szóló jelentéseket pedig, amelyeket a fiúktól kapsz, ne vedd figyelembe többé, tudom, hogy féltékeny vagy, de ne higgy el minden hülyeséget, amit hallasz. A­­mikor én mondom neked, hogy nem tetszel, akikor hidd el, de addig (soha!) én nagyon-nagyon szeretlek, ami azt je­lenti, hogy életemben nem szerettem még úgy fiút, ahogy téged szeretlek. Sohase búsulj arra gondolva, hogy már nem szeretlek. Ellenkezőleg, mondd azt, szeret engem. Azt írod, ha úgy vélem, hogy már nem szeretlek vagy zavarsz engem, mondjam meg. Jaj, Gigikém­, hogy mond­hatsz ilyet? Te el tudod képzelni legalább egy kicsikét, hogyan estek ezek a szavak az én szívemnek? Kétszer olyan rosszul, mint egy nagy kő a fejemre. Azt mondtad, hogy »voltak« bizonyos szándékaid velem. Miért csak voltak? Ezek vagy nincsenek már meg, vagy nem akarod, hogy meglegyenek, hát kérlek, vedd elő őket ismét, ne csináld, hogy szenvedjek, gyakorlatilag bemutat­nám, mennyire szenvedek, de nem lehet. Mondtad, hogy le­gyek őszinte és tiszta legalább egyszer az életben. Miért? Miért nem érted meg, hogy szeretlek? Mit csináljak, hogy bebizonyítsam? Mindenképp azon igyekszem, hogy jó le­gyek, ezzel akarom bebizonyítani. Nekem is volt egy kérdésem hozzád, de a válasz késik. Mikor születtél, mikor és miért tartóztattak le? Ha kérdé­seid vannak hozzám, várom őket. Gigikém, kérlek, légy jó. Az, aki úgy szeret, O.G." Egy másik leányzó (aki — mellesleg — azért van itt, mert „feldobta" a barátnőjét két fiúnak) „stílusos" ömlen­gései melyik mogorva gazfickó durva lelkét hagynák kö­zömbösen? Íme: „Vajon hányszor adja meg az ég az ilyen elégtételt? Hogy ne ismerném el, hogy a te irántam érzett őszinte sze­relmeddel teli soroktól a világmindenség összes kincseiért se­m válnék meg, és igen nagyon megörvendeztettek. Minden sorát csókolom, újraolvasom, és az elernyedéseim hosszú pillanataiban rád gondolva hosszabbítom meg a bol-­ dogságomat. Szeretném, ha az én soraim erőssége hason­lítható lenne a tieidhez. A vágy mellett, hogy megtarthas­salak a lelkem közelében, nem tudok nem reszketni a fé­lelemtől, hogy a sorsnak ki tudja, milyen váratlan fordula­ta következtében meg leszek fosztva ettől az örömtől és fel­­hevültségtől, amelyet a te szerelmed jelent. Mert nem tudom, hogyan létezhetnék e kegyetlenül őszintén nyomasztó ég alatt a te szerelmed nélkül. Elveszteném a lelkemet, és nem lenne mit adjak azoknak, akik lelket várnak tőlem. Ha mindaz, amit írtam, be tudja bizonyítani a valóságot, boldog lennék. Értsél meg és segíts engem! Örökké a tied, »térden állva térek vissza hozzád«." A levelezők különleges helyzete adja e levelekben hasz­nált közhelyek és szokványos fordulatok másmilyenségét, fura izét, komikumát és tragikumát. A leveleikben más arcukat mutatják meg az elítéltek, nem azt, amelyiket a nevelőjük, a tanáruk, a kollégájuk vagy az ide tévedt újságíró láthat. Persze, ez sem az igazi énjük, itt is látszatot akarnak kelteni, túloznak, ferdítenek, hőzöngenek. De a soraik — véleményem szerint — újabb érdekes bizonyítékokként szolgálnak néhány jellemző sze­mélyiségvonásuk felismeréséhez. Sok hazugság van ezekben a levelekben, de sok igazság is. Ez utóbbiak természetesen kevésbé nyilvánvalóak. -­ (Ui .: az idézett leveleket a címzettek nem kapták meg.) „Drágám.. . • ,______Ifjúmunkás 4 Szatmáron, az Aurora ne­vű nagyszállóban január u­­tolsó hetének közepén sok­sok szoba ajtaján kopogott hívatlan vendég. Az érke­zők „létszám fölötti“ szálló­­vendégek voltak, akik pót­ágyat kaptak a már teli szo­bákban, s földre helyezett ágybetéteken, tartalékpok­rócba burkolózva vacogták, forgolódták át az éjszakát. Szatmár szállodái dugig megteltek az országos gye­rek vívóbajnokságra érke­zett srácokkal, miattuk ki­szorult a szállodákból a­­nyagbeszerző és kereskedel­mi utazó, pénzügyi ellenőr, gépkocsivezető és újságíró. Akiknek legnagyobb részét nem az utazgatás vágya, hanem hivatalos küldetés hozta Szatmárra, s akiknek a pihent vagy kipihenetlen voltától mások sorsa, eset­leg anyagiakban kifejezhe­tő intézményi-vállalati nye­reség meg veszteség múlik amúgy a hétköznapok gya­korlatában. S akik ezúttal másod-, ha nem éppen so­kadik osztályú vendégek­nek bizonyultak a város számára. Hogy a szállodai személy­zet mit tett, mit nem tett ezekben a napokban, azt most ne részletezzük. Lát­tam dührohamot kapó fővárosi szakembert, és a szálloda előcsarnokában álomra húzódó, fotelbe ku­porodott utasokat. Hallot­tam, miként próbál meg­győzni szállodai dolgozó HELYÉN ÉS IDEJÉBEN­­ kétágyas szobába elhelye­zett vendégeket, hogy fo­gadjanak­ be maguk mellé, pótágyra egy harmadikat. És mi történt azokkal, akik pótágyat sem kaptak, ha­zautaztak-e, vagy csak o­­débbmentek egy várossal, Nagykárolyban, vagy Nagy­bányán keresve szerencsét. Az igazi keresztkérdést a­­zonban azoknak szeretném feltenni, akik ezt a gyerek­­versenyt rendezték: vajon nem lehetett volna a döntőt szünidőben megtartani? Ak­kor, amikor a gyerekek rá­érnek — közismert, hogy az oktatás minőségére kényes iskolai rendtartás milyen szigorúan bünteti egyébként az órákról való hiányzást — akkor, amikor tanár, di­ák ráér és a város szünidőző diáktársadalma talán még társainak szurkolni is el­megy, amikor üres minden bentlakás, ahol kényelme­sen és olcsón elhelyezhetők a versenyzők. Ács László mm Pusztai Péter fotója

Next