Ifjúmunkás, 1981 (25. évfolyam, 7-52. szám)
1981-02-22 / 8. szám
(„QU.TKtARáCSON". „Az emberi kultúra ott kezdődött, amikor az ember a feléje dobott köre szitokkal válaszolt" FERENCZI SÁNDOR Molnár H. Lajos riportsorozata UDVARLÁS LEVELEZŐI SZAKON (II.) Az átnevelő intézet női és férfi részlegének lakói között folyó levelezés mindenképp méltó a figyelemre, röviden összefoglalnám a jellemzőit. A levelezés tilos, komoly büntetés (tíz nap elkülönítő) jár annak, akit elkapnak. Leggyakrabban a „postás" fizet rá a dologra, ő reszkíroz a legtöbbet. Ritkábban csípik el a levelet a címzettnél, s kilétéről a „nyomozó" csak kivételes esetben szerez tudomást. Ugyanis a leveleken nincs feltüntetve, kinek szólnak, ki a „feladó" (ezt átnyújtáskor közük súgva a „postások"), és nyilván, a levélben sem említenek neveket, csak beceneveket, esetleg — közös megegyezéssel — költött beceneveket. Egészen elvétve derül ki a szerző kiléte, tehát a levél megírása jár a legkisebb kockázattal. Mivel a lányok magas fallal elkülönített épületrészben laknak és tevékenykednek, kevés az alkalom még arra is, hogy futólag lássák egymást. Erre főleg az étkezések alkalmával kerülhet sor, amikor a konyhai szolgálatot teljesítő néhány lány egy-egy pillantást, pár elsuttogott szót és levelet válthat az ebédlőben szolgálatos fiúkkal, akik a konyhai kis ablakon keresztül átveszik a szétosztásra kerülő ételt. „Tégy jót velem" — kéri meg a szolgálatos haverét valamelyik fiú —, „add át ezt a levelet, mondd meg, hogy Bébinek szól, legközelebb én is segítek rajtad." Ha a nevelő észreveszi a tálalótál alatt átcsúsztatott papírt, akkor ez az intézeti „levéltárba" kerül. Az elítéltek erkölcsi normái szerint az egyik legnagyobb gazemberségnek számít, ha ilyenkor a „jótevő" megmondja, kitől van a levél és kinek szól. Hogyan alakulnak ki a levelezőtársak? Ennek igen sokféle változata van, a leggyakoribbak: nem ismerték egymást, a fiú valamelyik társától megtudja, hogy odaát van egy vele egy városból való lány, hát ír neki egy pár sort; vagy kilesi, hogy a társa ír egy bizonyos Mókuskának, miért ne írjon ő is?; vagy már kialakult levelezőtársak szervezik be a barátaikat, barátnőiket, vagy volt bűntársak tartják fenn ily módon a kapcsolatot stb. Az indulást példázza egy levélrészlet: „Mondd meg Ritának, hogy Adi fel akarja venni vele a kapcsolatot, tudod te, melyik Adi. Csináld úgy, hogy a csaj legyen komolyabb. Mesélj neki a fiúról, ehhez értesz jól..." Aztán jön a bemutatkozó levél: „Nehezen szántam rá magam, hogy megírjam ezeket a sorokat, mert félek a következményektől. Az az igazság, hogy látásból ismerlek kintről, többször láttalak, amikor még Kakassal jártál. Én zseblövő voltam, sokat turnéztam Piroskával, a Farkas szép feleségével. Egy ideig Hófehérkével éltem együtt B-ből, azt hiszem, ismered. Egyelőre ennyit mondhatok magamról, üdvözlöm a lányokat, akik nem javulnak. Ne használd az igazi nevemet a leveledben, szeretettel «Adi».“ Rendszerint a válasz nem késik, a lányok is kedvelik ezt a tiltott szórakozást egészen addig, amíg meg nem kapják érte az első büntetést. Akkor egy ideig szünetet tartanak, válasz nélkül, kétségek közepette hagyva a türelmetlen „lovagot", aki viszont tovább bombázza szíve tárgyát, például ilyen szövegekkel: „Szerelmem! Nem tudom, hogy lehetsz ilyen kegyetlen! Mit akarsz, tegyek neked szerelmes vallomásokat, hogy azután tudj velük hencegni? Számomra mindegy, úgyhogy csinálhatsz, amit akarsz, de gondold meg, mert ez nem jó, és nem szeretném, ha később megbánnád. Bármit is mondanak rólam a lányok, nem érdekel, én az maradok, aki voltam. Azt hittem, boldogok lehetünk, de látom, csalódtam. Nem tudom, mit higgyek addig, amíg ennyire hideg vagy. Nagyon büszke vagy és drágán fizetsz majd meg ezért a büszkeségért. Ha úgy gondolod, hogy sikerül «kibékülnünk», szóljak Tulajdonképpen már kevés időd maradt ebben az iskolában, és lehet, hogy ez késztetett a velem való kapcsolatod megszakítására. Lehet, arra gondoltál, hogy nálam ezerszer jobb férfiakkal találkozol majd. Igen, ebben igazad van. Mit is adhatnék én neked, te nő, aki szereted az életet? Én is szeretem az életet, úgyhogy. .. Minden a te kezedben van, úgyhogy gondold meg jól. Ne feledd, hogy »szeretlek«, és ez a szó sokat mond számodra. Most visszavonulok, szeretettel csókollak. Köszönöm, REMEMBER." A levelekben hemzsegnek a vallomások, a szép szavak, a csodás jövőről való tervek, a szemrehányások, az ellenvetések, a vitatkozások, a filozofikus kérdések és kérdésfelvetések, butaságok és okoskodások, innen-onnan kölcsönzött „nagyot mondások", féltékenység és harag s a többi — mindez vegyesen, logikátlanul, hevesen. S közben — mint a sorokból is kiderül — alig-alig ismerik egymást. „Nem szerelmem, nem akarok szabadulni tőled, ellenkezőleg. Ezekben a sorokban megpróbálok minél világosabban beszélni. Az elején mindketten egyetértettünk a levelezésben, így szerelmet vallottunk egyik a másiknak — ez volt a kezdet. Igazi barátságnak nevezem azt, amikor az én fájdalmaim a tieid is, és a te örömeid az enyéim is. De amíg mindez valósággá válik, még sokat kell szenvednünk. Ki meri azt mondani, hogy létezik isten, amikor ilyen zsenge életkorunkban az élet ennyire kegyetlen hozzánk. Az életnek ezekben a legszebb éveiben hagynunk kell, hogy a »szép« kikerüljön minket. Azt mondod, hogy meguntad ezt a játékot. Ez a »játék« képzeletbeli. Én többet nem veszekszem veled egyetlen levélben sem, bár ez nem jellemző rám. Közöttünk eddig nem volt semmi, úgyhogy én azt mondom, itt az ideje, hogy megértsük egymást. Nem tudom, miért nem hiszed el minden szavam. Nem értem! Lényegében mi közöd neked Aninához? Én nem akarlak megsérteni téged sem és őt sem, de hidd el, egyáltalán nem beszéltem vele, annak ellenére, hogy megérdemelte volna. Köztem és közte nincs semmi, úgyhogy biztos lehetsz, nincs vetélytársad. Ami köztünk volt, elmúlt, és ne feledd, hogy ebbe az iskolába azért jöttem, hogy letöltsek egy büntetést. Hagyj neki békét, mert ő ártatlan. Most térjünk vissza a mi dolgainkra. Minél többet akartam volna megtudni rólad, de te megijedtél a kérdéseimtől, anélkül, hogy rájöttél volna az értelmükre. Az egyetlen célom, hogy örökre mellettem legyél. Egy bizonyos mértékig eleget tudsz rólam, nincs értelme, hogy én is elmeséljem az életemet. Hidd el, hogy én abszolút semmit nem tudok rólad ( a tettedet sem), úgyhogy kérlek, a következő levélben írjál minél többet magadról. Most abbahagyom és türelmetlenül várom a válaszod. Szeretlek, H. C’est la vie." Többek között a dohányzásért és a szeszes ital fogyasztásáért is tíz nap elkülönítő jár, itt még érthető a reszkíz. De mit élveznek ebben a steril levelezésben? — merülhet fel a kérdés. ..-nek a múltkor ismertetett leveleiből meg a fiú véleményéből („hülyeség" ez a levelezés) sejthető, mennyire alaptalanok az erőteljes érzelmi kitörések. Mégis a levélíró minden tőle telhetőt elkövet, hogy a másikból ragaszkodást, csodálatot, vonzódást váltson ki. Úgy vélem, az egész kockázatot, fáradságot azért vállalja, hogy végülis önmagával el tudja hitetni, valaki érzelmileg kötődik hozzá, azaz valaki odaátról veszik meg érte. Hogy ki az és hogy néz ki, talán nem is érdekes. És a fáradozás gyümölcse be is érik, megíródik a viszontvallomás, a szerelemről, a ragaszkodásról, a vigasztalásról szóló levél, amely megszünteti a „bizonytalanságot", a „kétkedéseket", a „féltékenységet". Hogyne érne meg tíz nap elkülönítőt egy ilyen levél. Annyi végtelen várakozással teli nap után végre elérkezett a pillanat, amely örömmel árasztotta el az egész szívemet, amelyik szüntelenül a te neved harangszavát dobogja: »Giggi«. Birtokába jutottam az általad írt szavaknak, és nagyon jólesett, mert olyan részleteket tártál fel, amelyeket jól meg kell gondolni. Drágám, azt írod, hogy az utóbbi időszakban nagyon sokat szenvedtél. Az oka? Jaj igen, ott a zárójel: az én hiányom. Nem tudom, de ha neked ugyanúgy hiányzom, ahogy te nekem, és ha ugyanarra gondolnál, mint én, hát akkor minden örökre jó lenne mindkettőnk számára. Nincs este vagy reggel, hogy ne gondoljak rád állandóan, állandóan azt hiszem, hogy mellettem vagy, de a kiábrándulás teljes. Gigikém, egyszer megkérdeztelek, tegyek-e még jót valakivel vagy ne. Azt mondtad, amíg lehet, »igen«. Meghallgattam a tanácsodat. Közvetítettem egy lány levelét, de én estem a csapdába. Szerencsére a parancsnok elvtárs megértette, miről van szó, és megszabadultam az elkülönítőtől. Hát én most ünnepélyesen megígérem neked, hogy egyetlen lány miatt sem reszkírozok, hogy neki jót tegyek s magamnak rosszat. A rólam szóló jelentéseket pedig, amelyeket a fiúktól kapsz, ne vedd figyelembe többé, tudom, hogy féltékeny vagy, de ne higgy el minden hülyeséget, amit hallasz. Amikor én mondom neked, hogy nem tetszel, akikor hidd el, de addig (soha!) én nagyon-nagyon szeretlek, ami azt jelenti, hogy életemben nem szerettem még úgy fiút, ahogy téged szeretlek. Sohase búsulj arra gondolva, hogy már nem szeretlek. Ellenkezőleg, mondd azt, szeret engem. Azt írod, ha úgy vélem, hogy már nem szeretlek vagy zavarsz engem, mondjam meg. Jaj, Gigikém, hogy mondhatsz ilyet? Te el tudod képzelni legalább egy kicsikét, hogyan estek ezek a szavak az én szívemnek? Kétszer olyan rosszul, mint egy nagy kő a fejemre. Azt mondtad, hogy »voltak« bizonyos szándékaid velem. Miért csak voltak? Ezek vagy nincsenek már meg, vagy nem akarod, hogy meglegyenek, hát kérlek, vedd elő őket ismét, ne csináld, hogy szenvedjek, gyakorlatilag bemutatnám, mennyire szenvedek, de nem lehet. Mondtad, hogy legyek őszinte és tiszta legalább egyszer az életben. Miért? Miért nem érted meg, hogy szeretlek? Mit csináljak, hogy bebizonyítsam? Mindenképp azon igyekszem, hogy jó legyek, ezzel akarom bebizonyítani. Nekem is volt egy kérdésem hozzád, de a válasz késik. Mikor születtél, mikor és miért tartóztattak le? Ha kérdéseid vannak hozzám, várom őket. Gigikém, kérlek, légy jó. Az, aki úgy szeret, O.G." Egy másik leányzó (aki — mellesleg — azért van itt, mert „feldobta" a barátnőjét két fiúnak) „stílusos" ömlengései melyik mogorva gazfickó durva lelkét hagynák közömbösen? Íme: „Vajon hányszor adja meg az ég az ilyen elégtételt? Hogy ne ismerném el, hogy a te irántam érzett őszinte szerelmeddel teli soroktól a világmindenség összes kincseiért sem válnék meg, és igen nagyon megörvendeztettek. Minden sorát csókolom, újraolvasom, és az elernyedéseim hosszú pillanataiban rád gondolva hosszabbítom meg a bol- dogságomat. Szeretném, ha az én soraim erőssége hasonlítható lenne a tieidhez. A vágy mellett, hogy megtarthassalak a lelkem közelében, nem tudok nem reszketni a félelemtől, hogy a sorsnak ki tudja, milyen váratlan fordulata következtében meg leszek fosztva ettől az örömtől és felhevültségtől, amelyet a te szerelmed jelent. Mert nem tudom, hogyan létezhetnék e kegyetlenül őszintén nyomasztó ég alatt a te szerelmed nélkül. Elveszteném a lelkemet, és nem lenne mit adjak azoknak, akik lelket várnak tőlem. Ha mindaz, amit írtam, be tudja bizonyítani a valóságot, boldog lennék. Értsél meg és segíts engem! Örökké a tied, »térden állva térek vissza hozzád«." A levelezők különleges helyzete adja e levelekben használt közhelyek és szokványos fordulatok másmilyenségét, fura izét, komikumát és tragikumát. A leveleikben más arcukat mutatják meg az elítéltek, nem azt, amelyiket a nevelőjük, a tanáruk, a kollégájuk vagy az ide tévedt újságíró láthat. Persze, ez sem az igazi énjük, itt is látszatot akarnak kelteni, túloznak, ferdítenek, hőzöngenek. De a soraik — véleményem szerint — újabb érdekes bizonyítékokként szolgálnak néhány jellemző személyiségvonásuk felismeréséhez. Sok hazugság van ezekben a levelekben, de sok igazság is. Ez utóbbiak természetesen kevésbé nyilvánvalóak. - (Ui .: az idézett leveleket a címzettek nem kapták meg.) „Drágám.. . • ,______Ifjúmunkás 4 Szatmáron, az Aurora nevű nagyszállóban január utolsó hetének közepén soksok szoba ajtaján kopogott hívatlan vendég. Az érkezők „létszám fölötti“ szállóvendégek voltak, akik pótágyat kaptak a már teli szobákban, s földre helyezett ágybetéteken, tartalékpokrócba burkolózva vacogták, forgolódták át az éjszakát. Szatmár szállodái dugig megteltek az országos gyerek vívóbajnokságra érkezett srácokkal, miattuk kiszorult a szállodákból anyagbeszerző és kereskedelmi utazó, pénzügyi ellenőr, gépkocsivezető és újságíró. Akiknek legnagyobb részét nem az utazgatás vágya, hanem hivatalos küldetés hozta Szatmárra, s akiknek a pihent vagy kipihenetlen voltától mások sorsa, esetleg anyagiakban kifejezhető intézményi-vállalati nyereség meg veszteség múlik amúgy a hétköznapok gyakorlatában. S akik ezúttal másod-, ha nem éppen sokadik osztályú vendégeknek bizonyultak a város számára. Hogy a szállodai személyzet mit tett, mit nem tett ezekben a napokban, azt most ne részletezzük. Láttam dührohamot kapó fővárosi szakembert, és a szálloda előcsarnokában álomra húzódó, fotelbe kuporodott utasokat. Hallottam, miként próbál meggyőzni szállodai dolgozó HELYÉN ÉS IDEJÉBEN kétágyas szobába elhelyezett vendégeket, hogy fogadjanak be maguk mellé, pótágyra egy harmadikat. És mi történt azokkal, akik pótágyat sem kaptak, hazautaztak-e, vagy csak odébbmentek egy várossal, Nagykárolyban, vagy Nagybányán keresve szerencsét. Az igazi keresztkérdést azonban azoknak szeretném feltenni, akik ezt a gyerekversenyt rendezték: vajon nem lehetett volna a döntőt szünidőben megtartani? Akkor, amikor a gyerekek ráérnek — közismert, hogy az oktatás minőségére kényes iskolai rendtartás milyen szigorúan bünteti egyébként az órákról való hiányzást — akkor, amikor tanár, diák ráér és a város szünidőző diáktársadalma talán még társainak szurkolni is elmegy, amikor üres minden bentlakás, ahol kényelmesen és olcsón elhelyezhetők a versenyzők. Ács László mm Pusztai Péter fotója