Ifjúmunkás, 1982 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-03 / 1. szám
Ifiisfie,ODж Üvegházak 1. Üvegházak 2. Üvegházak 3. Jinnseai Villáminterjú w*?kből ítélve tollforgatónak készült Z. A., hogy mihamarabb azok felé fordíthassa biztos kézzel hegyezett tollát, akik (még?) nem tudják, hogy tollukat ők maguk mozgatják, vagy a pihét borzoló szellő. írásjelekből ítélve állapítja meg szerzőnk, hogy melyik eset forog fenn és melyik lenn, amiből nem következik, hogy ebből tudná, mikor kell magassággal mérni mélységet és mikor mélységgel magasságot. Következésképpen a lapos és alapos középszerűség nem kerüli el telitalálatait. Ma már az ÖSSZES LEXIKONOK tanúság arra, hogy „az legnehezebb irodaalmi mestrséget“ (hangemelés nem tőlem) míveli és nem mímeli, tudniillik nemcsak nagyon jól kell tudni írni, hanem olvasni is. Amiből nem következik, hogy amikor nem ír, nem is olvas. Az viszont igenis következik, hogy a korántsem pehelyfajsúlyú tevékenységével írók és olvasók között amolyan transzmissziós feladatra vállalkozik és főleg ott érzi elemében magát,ott van rá szükség, ahol se transz, se misszió. Ismét kár lenne arra gondolni, hogyha nem olvasna rosszat, nem is írna jól. Sőt arra sem, hogy a szemiotikusok által szigorúan osztályozott-receptezett írásjeleket ismerné csupán. Tulajdonképpen műhelytitkokról van szó, mert írásolvasás közben a sorokra egyflekkes olvasásjeleket vet, úgymint kérdőjeleket vagy felkiáltójeleket, habár ez utóbbiak inkább felkiáltás közben spontán a papírra tévedt ceruza nyomait jelzik. Később az így áthúzott szavakat gondosan, idézőjelek nélkül kimásolja, ügyelve az egész írásmű (vagy műírás) ügyetlen szellemtelenségére, majd megjelölve a kútfőt (tisztelet a kivételnek) névaláírásával látja el. Neve alatt megjelent és NEM a fent szóbahozott műveiből legfrissebben válogatott kötetének címe: a SÓDERHIVATAL, amelynek viccből ki nem nyomtatott és (sportszerűen!?) elkötelezett alcíme-alcíme választékosan szétválasztva az volt, hogy: HIVATALSÓDER (+ DIE-DAS?!). Ehhez a keménykötésű összeállításhoz még hozzáfűzendő, hogy átlapozgatás előtt jól kössük meg az alcímben alig jelzett hosszúszárú fehérnemű kötőjét, de nem azért, mert deres tél ígérkezik, hanemazért, mert később nem tudhatjuk, hogy csuklás közben lecsusszanva csikland, vagy csiklandva csusszan le, ha már nem elég fél kézzel a könyvet és fél kézzel a hasunkat fogni. Azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy illik a kötetet bármilyen ürüggyel ,mindegyre kiengedve kezünkből araszolgatva, mintegy bekezdésenként böngészni. U.I.P.S. Talán ennyiből is kiderült, nyilvánvaló és világos, hogy Paródiák sorakoznak rendben várva a két szürke fedőlap alatt a tisztelt olvasóra, hogy felüsse. Továbbá az is, hogy különbség van humoreszkálás és humoreszkáláss között. Bizonyításul hadd idézzem a Kiadó engedelmével Riport R-No nyomás előtt, még idejekorán szerzőnknek feltett keresztkérdéseit és az elhangzott választ: VILLÁMINTERJÚ ZÁGONI ATTILÁVAL (kiadós és-vagy kiadandó) VILLÁSREGGELI ÉS VILLÁMHÁRÍTÓ ELŐTT ALATT FÖLÖTT NÉLKÜL 1. Mire figyel ön a velős írásremekeket tanulmányozva ? — A VÍZIÓRA 2. Milyen mérce találó a híg irományokhoz?? — A VÍZI ÓRA. (Amint látható, szerzőnknek ahelyett, hogy keresztszemeket látott volna // bandzsítás // ismét mázlija volt, paronomázia.) Burján-Gál Emil Ifjúmunkás 5 Lehet-e más ? Tárgyak. Üvegházak 1, 2, 3. Eképpen nevezi meg Gyulai István, három munkáját. Sokak számára megtévesztő lehet a cím, mert kevés köze van az általuk ismert(elfogadott)— a képen megjelenő — tárgyi valósághoz. Lehet-e egy tárgyat értelmezni másképpen, mint ahogy önmagában létezik? A Gyalai esetében: az üvegház lehet más, mint üvegház? Íme a kérdés, amit Gyalai három munkája ébreszthet bennünk. A mindennapi élet során a minket körülvevő tárgyak és közöttünk valamilyen viszony, kapcsolat alakul ki. Hogy ez a kapcsolat kire milyen hatással van, az személyiségének (egyéniségének) érzékenységi, fokától függ. Az első képen (Üvegházak) még körvonalazódnak az üvegház falai, a tárgygyal való első találkozás eredményeként. A kiindulópont tehát a tárgyi valóság, de nem ennek a konkrét ábrázolása a fontos Gyalai számára. Egyféle átváltozás történik. A tárggyal való találkozás nyújtotta élmény hatása alatt fokozatosan távolodik a valóságtól. Elvonatkoztatja azt. Helyét az érzelmek veszik át. A következő lépés: ezeknek kivetítése és megrajzolása. Ez hogyan sikerül Gyulainak? A tárgyak átalakulnak kifejező plasztikai felületekké a pont, vonal, folt tudatos használata révén. Vonalak indulnak több irányból, találkoznak, összefonódnak foltokká változnak, újra vonalakká alakulnak, irányt változtatnak, elindulnak, rendeződnek, mígnem a felület átalakul. Széltében-hosszában, részleteiben is izgalmas felületek, amik arról tanúskodnak, hogy Gyulai igenis kötődik a valósághoz, de ez nemcsak annak puszta tudomásulvételét jelenti, hanem mélyebb értelmezését is. Így a rézkarc felületei érzelmek hordozóivá, lelkiállapotok kifejezőivé válnak. Egyféle rokonságot érzek Gyalai és a gesztusművészet (action-painting) között. A gesztusművészet művelőinél a kiindulópont a tudatalattinak a kivetítése, hosszas játszadozás, keresés révén. Csak ezután tudatosodik az alkotó számára, a mű tárgya. Csak ezután áll össze a kép. Gyalainál meg épp a konkrét valóság a kiindulópont, ennek tudomásulvétele a látvány leírása után konkretizálódik a közlésvágy. Ezután indul el az a folyamat, amely során a tárgyi valóság helyét átveszik az érzelmek. Damó István Temesvári levél a Búcsúkoncertről Kedves Barátom! Tudom, még emlékszel azokra az utazásokra, amikor városokat, utakkal átszőtt tájakat barangoltunk be, amikor barátainkat, kedveseinket látogattuk meg, azokra a lázas-lobogó, néha hóbortos utazásokra, amikor nem az út vége, a cél volt a fontos, és mindegy volt, min zötyögünk vagy repülünk: autón, vonaton, gyalog vagy fejet a kézre hajtva „a képzelet szárnyán" — Imaginary Voyage —, és azokra a rettenetes utazásokra is, amikor féltünk az állomásoktól. Volt, amikor együtt utaztunk, volt amikor egymáshoz, és volt, hogy elkerültük egymást és kétségbeesetten integettünk az ellenvonatok ablakaiból. Milyen nyugtalanság hajtott? Mit kerestünk — és keresünk, mert hiszen ma is rengeteget utazunk — ? „Csillagoknál messzibb, a szemnél közelibb" távolságokat akartunk,, átfogni, valamilyen mindig és mindenhol érvényes, beváltható és kiegyenlíthető dolgokat kutattunk, a „föl-földobott kövek" kitartásával. Cigarettafüstös szobában, fáradtságszagú várótermekben, tölgyfaerdő avarjára dőlve, csendszavú hajnalokon, lágyaszfaltú téren — ami a mienk volt, virágporos falvakban, elmélkedő magányban, mámoros együttlétkor, rekedthangú őrült koncerteken — amikor szívünk a dobokba költözött... volt egy pillanat, amikor úgy éreztük: megtaláltuk. (És nem a füst, a süllyedő avar, a mámor, a kávéillat tette — életünk beleömlött a létbe.) De csak egy tovairamló pillanat volt, búcsúztunk (persze lehet, épp a búcsú volt az a pillanat), s utaztunk tovább. De az elválás nem megsemmisítő! Mert harangzúgás, vonatfütty és autóduda, falevél és madársuhogás, felvillanó szó és mozdulat üzen — felidézi azt a pillanatot: ilyenkor találkozunk újra. És tudom, örültél, amikor elolvastad Egyed Péter Búcsúkoncertjét és — bár beszélhettél volna „utazás-mítoszról", „világszintézisről", „kozmopoetikáról" — ezt mondtad: ez a könyv azokra az utazásokra emlékeztet engem, és talán József Attila soraira gondoltál („Testként folytatódom / a külső világban — nem a fűben, a fában, / hanem az egészben".). Ezért írok most Neked a temesvári Thalia bemutatójáról, a thaliásokról, akik a színpadra értelmezték a könyvet. Mi lehet az előadás értékmérője? Illyés Gyula szerint: az előnyös hatás. Mivel erre törekedtek — lássuk, mit sikerült megvalósítani? A kellékek: üres színpad, csupán egy lépcsős emelvény a háttérben, mögötte kék fényű reflektor, a proszcénium sarkán gyertya, volt még egy könyv és egyetlen zenei bejátszás. A szereplők — P. G., Alice, Klorinda és Dorindo, a költő és a többiek megszemélyesítői — fehér trikóban, farmerben. Tehát: nélkülöztek minden látványosságot, és — ekképpen — a szöveget (és tolmácsolását), a mozdulatot (és a mozgás térbeli megkomponálását) állították előtérbe. (Itt kell a hatást keresni!) Emiatt szükséges az, hogy a mozgás képszerű legyen, hogy színesek és izzók legyenek a szavak, illetve a tolmácsolásuk. Ez hiányzott. Hiányzott az intenzitás, a szuggesztivitás — egy fajta lavina, mely magával ragad mindent a kifürkészhetetlen mélységek felé. Hiányzott a Hangulat... Lehet, egyrészt a versek kiválasztása gátolta ezt: kihagyták a Finálé tomboló koncert-hangulatú verseit. Nem keresték a „koncertet,", azt a kollektivitást, amelyben „minden egyszerre dobban", amikor a dobverők: „a két csillogó pálca utat vágott a boldog népek lelkéhez", amikor egy húr rezdülése az egyedüli érvényesség, amikor egybeforrnak a lelkek... Mondom, a szuggesztivitás hiányzott, ami megteremthette volna a lelket oldó hangulatot. A (súlyos) gondolatokat csak a szárnyaló lélek képes befogadni — és persze, ahogy P. G. mondja: „mi másképpen is gondolkodunk: az ösztöneinkkel, az érzelmeinkkel, a kezünk és arcunk játékával". Az ember öntudata nemcsak logikai sémákból, fogalmakból áll, hanem hozzá tartoznak a kifejezhetőségig tudattá vált érzések, hangulatok is. S bár láttuk P. G.-t és Alice-t, mégsem tudtunk azonosulni velük, nem sikerült velük „utazni", mi a színpadon ültünk, és tudtuk. Egyed Péter: A búcsú retorikája — a temesvári Thalia előadásában. Az előtérben: Kulcsár Edit és Czumbil Alfréd. Fotó: Gyurcsik Miklós hogy ott ülünk, így önmagunkkal sem azonosulhattunk — mert hiszen csak ők lehetünk —, nem juthattunk közelebb azokhoz a pillanatokhoz, melyek „világító kagylósorként", „hangszerfa nemes erezeteként" rajzolják ki „folyamatos és jelenvaló emberi érvényünk". Talán ők is önmagukat keresték, úgy tetszik igazolva ezzel, hogy a diákszínjátszás nem művészkedés, hanem önkifejezés, eszköz az önismeret szolgálatában... S ha majd nem csupán P. G., Alice... szavaival lesznek jelen, hanem megtalálva lelkük bugyraiban P. G.-t . P. G.-ként állnak a színpadon, akkor felsejlenek mindannyiunk számára azok a sokat emlegetett pillanatok. Addig a könyv emlékeztessen rájuk — tanulságképpen. Láng Zsolt KÖNNYŰZENE Ajándék ez a dal Megjelent az Electrecord rock együtteseket bemutató antológiájának 5. albuma (Formaţii ROCK — ST—EDE 01898). Az egykor friss, változatos válogatásban induló sorozat szerkesztőinek lendülete, úgy látszik, egy kicsit alábbhagyott, ugyanis a jelen lemezen csak négy együttes felvételeit hallhatjuk, holott az antológia fő célja minél több egüttes felsorakoztatása, új tehetségek felkutatása volt. Így aztán megtörténik, hogy találkozunk olyan csoporttal is, amelyik mindkét dalával ugyanazt adva, elfoglalja a helyét esetleg egy olyan együttesnek, amelyiknek még nem volt alkalma fekete korongon bizonyítani. Természetesen, örvendetes, hogy végre napvilágot látott az összeállítás, hiszen szinte két éves hallgatás után már-már azt hittük, hogy nem is lesz a sorozatnak folytatása . .. Az album fő erénye, az igényes válogatás. Erre már csak azért is szükség volt, mert a fiatal generáció nagyon szereti e műfajt, és mivel neves külföldi együtteseket is alkalma van hallgatni, akarva, nem akarva, összehasonlításra kerül sor. Az L. P. nyitó dala Luca Marius (volt Metropol tag) szerzemény, a Dans, új együttesének, a METROCK előadásában. Ez az együttes az utóbbi időben igen népszerű a fiatal hallgatóság körében. A dal fékezhetetlen vidámságával, ritmusosságával nyeri meg elsősorban a hallgatót. Ugyancsak a METROCK előadásában hallható egy rövidke Balogh József szerzemény, az Efect secundar, mely improvizatív jellege miatt érdekes. Az 1976-ban alakult craiovai együttes, a REDIVIVUS ismert név a műfajban. Számos TV- és rádiófelvételük van. Sikerlistás szerepléseik nyitottak zöld utat a lemezen való részvételhez. Egyik jól ismert daluk, a Fiul vieţii régebbi szerzemény, jól táncolható, remek hardrock, míg a Răsărit de speranţă című Gelu Moraru szerzeménynek poliritmikája jelent élményt. A DAN BADULESCU együttes kevésbé ismert, de a felvételekről ítélve profizenészekről van szó. Két különös hangulatú szerzeménnyel vannak jelen a lemezen (Maturizare, Valea macilor), kár, hogy ezek néhol emlékeztetnek az egykori Deep Purple-re. A RODION G. A. adja talán az album legjobb dalait. Az Acolo, unde e mister című felvétel folklór-gyermekdal ihletésű főtémájával, polifonikus részeivel, hangszerelésével igazi telitalálat. Rodion Rosea együttese zárja a lemezt, egy lírai dallal (Amintiri), amelyben a zongora kap főszerepet a szépen ívelő énekszóló mellett. Befejezésül még csak annyit, hogy igazi sztereó lemezről van szó. Ezúttal a hangmérnök (Theodor Negrescu) ötletesnek bizonyult, kár, hogy néhol túlzásba vitte a szétbontást. Az album az ajándékok hónapjában jelent meg. Ha barátaitok nem lepnek meg vele, nyugodtan szerezzetek örömöt magatoknak e lemezzel és a rápréselt rockzenével ... Dancs Árpád