Ifjúmunkás, 1982 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-03 / 1. szám

Ifiisf­ie,ODж Üvegházak 1. Üvegházak 2. Üvegházak 3. Jinnseai Villáminterjú w*?kből ítélve tollforgatónak készült Z. A., hogy mihamarabb azok felé for­díthassa biztos kézzel hegyezett tollát, akik (még?) nem tudják, hogy tollukat ők maguk mozgatják, vagy a pihét bor­zoló szellő. írásjelekből ítélve állapítja meg szerzőnk, hogy melyik eset forog fenn és melyik lenn, amiből nem következik, hogy ebből tudná, mi­kor kell magassággal mérni mély­séget és mikor mélységgel magas­ságot. Következésképpen a lapos és alapos középszerűség nem kerüli el telitalálatait. Ma már az ÖSSZES LEXI­KONOK tanúság arra, hogy „az l­egne­­hezebb irodaalmi mest­­rséget“ (hang­emelés nem t­őlem) míveli és nem mí­meli, tudniillik nemcsak nagyon jól kell tudni írni, hanem olvasni is. Amiből nem következik, hogy amikor nem ír, nem is olvas. Az viszont igenis követke­zik, hogy a korántsem pehelyfajsúlyú tevékenységével írók és olvasók között amolyan transzmissziós feladatra vállal­kozik és főleg ott érzi elemében magát,­­ott van rá szükség,­ ahol se transz, se misszió. Ismét kár lenne arra gondolni, hogyha nem olvasna rosszat, nem is írna jól. Sőt arra sem, hogy a szemiotikusok által szigorúan osztályozott-receptezet­t írásjeleket ismerné csupán. Tulajdonkép­pen műhelytitkokról van szó, mert írás­olvasás közben a sorokra egyflekkes ol­­vasásjeleket vet, úgymint kérdőjeleket vagy felkiáltójeleket, habár ez utóbbiak inkább felkiáltás közben spontán a pa­pírra tévedt ceruza nyomait jelzik. Ké­sőbb az így áthúzott szavakat gondosan, idézőjelek nélkül kimásolja, ügyelve az egész írásmű (vagy műírás) ügyetlen szellemtelenségére, majd megjelölve a kútfőt (tisztelet a kivételnek) névaláírá­sával látja el. Neve alatt megjelent és NEM a fent szóbahozott műveiből leg­frissebben válogatott kötetének címe: a SÓDERHIVATAL, amelynek viccből ki nem nyomtatott és (sportszerűen!?) el­kötelezett alcíme-alcíme választékosan szétválasztva az volt, hogy: HIVAT­AL­SÓ­DER (+ DIE-DAS?!). Ehhez a ke­­ménykötésű összeállításhoz még hozzá­fűzendő, hogy átlapozgat­­ás előtt jól kössük meg az alcímben alig jelzett hosszúszárú fehérnemű kötőjét, de nem a­­zért, mert deres tél ígérkezik, hanem­­azért, mert később nem tudhatjuk, hogy csuklás közben lecsusszanva csikland, vagy csiklandva csusszan le, ha már nem elég fél kézzel a könyvet és fél kézzel a hasunkat fogni. Azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy illik a kötetet bár­milyen ürüggyel ,mindegyre kiengedve kezünkből araszolgatva, mintegy bekez­désenként böngészni. U.I.­P.S. Talán ennyiből is kiderült, nyilvánvaló és világos, hogy Paródiák sorakoznak rendben várva a két szürke fedőlap alatt a tisztelt olvasóra, hogy felüsse. Továbbá az is, hogy különbség van humoreszkálás és humoreszkáláss között. Bizonyításul hadd idézzem a Kia­dó engedelmével Riport R-No nyomás előtt, még idejekorán szerzőnknek fel­tett keresztkérdéseit és az elhangzott vá­laszt: VILLÁMINTERJÚ ZÁGONI ATTI­LÁVAL (kiadós és-vagy kiadandó) VILLÁSREGGELI ÉS VILLÁMHÁ­RÍTÓ ELŐTT ALATT FÖLÖTT NÉLKÜL 1. Mire figyel ön a velős írásremekeket tanulmányozva ? — A VÍZIÓRA 2. Milyen mérce találó a híg irományok­hoz?? — A VÍZI ÓRA. (Amint látható, szerzőnknek ahelyett, hogy­ keresztszemeket látott volna // bandzsítás // ismét mázlija volt, paro­­nomáz­ia.) Burján-Gál Emil Ifjúmunkás 5 Lehet-e más ? Tárgyak. Üvegházak 1, 2, 3. Eképpen nevezi meg Gyulai István, három mun­káját. Sokak számára megtévesztő lehet a cím, mert kevés köze van az általuk ismert­­(elfogadott)— a képen megjelenő — tárgyi valósághoz. Lehet-e egy tárgyat értelmezni más­képpen, mint ahogy önmagában létezik? A Gyalai esetében: az üvegház lehet más, mint üvegház? Íme a kérdés, amit Gya­lai három munkája ébreszthet bennünk. A mindennapi élet során a minket kö­rülvevő tárgyak és közöttünk valamilyen viszony, kapcsolat alakul ki. Hogy ez a kapcsolat kire milyen hatással van, az személyiségének (egyéniségének) érzé­kenységi, fokától függ. Az első képen (Üvegházak­­) még kör­­vonalazódnak az üvegház falai, a tárgy­­gyal való első találkozás eredményeként. A kiindulópont tehát a tárgyi valóság, de nem ennek a konkrét ábrázolása a fontos Gyalai számára. Egyféle átválto­zás történik. A tárggyal való találkozás nyújtotta élmény hatása alatt fokozato­san távolodik a valóságtól. Elvonatkoz­tatja azt. Helyét az érzelmek veszik át. A következő lépés: ezeknek kivetítése és megrajzolása. Ez hogyan sikerül Gyulai­­nak? A tárgyak átalakulnak kifejező plasz­tikai felületekké a pont, vonal, folt tu­datos használata révén. Vonalak indul­nak több irányból, találkoznak, összefo­nódnak foltokká változnak, újra vona­lakká alakulnak, irányt változtatnak, el­indulnak, rendeződnek, mígnem a felü­let átalakul. Széltében-hosszában, részle­teiben is izgalmas felületek, amik arról tanúskodnak, hogy Gyulai igenis kötődik a valósághoz, de ez nemcsak annak pusz­ta tudomásulvételét jelenti, hanem mé­lyebb értelmezését is. Így a rézkarc fe­lületei érzelmek hordozóivá, lelkiállapo­tok kifejezőivé válnak. Egyféle rokonságot érzek Gyalai és a gesztusművészet (action-painting) között. A gesztusművészet művelőinél a kiin­dulópont a tudatalattinak a kivetítése, hosszas játszadozás, keresés révén. Csak ezután tudatosodik az alkotó számára, a mű tárgya. Csak ezután áll össze a kép. Gyalainál meg épp a konkrét valóság a kiindulópont, ennek tudomásulvétele a látvány leírása után konkretizálódik a közlésvágy. Ezután indul el az a folya­mat, amely során a tárgyi valóság he­lyét átveszik az érzelmek. Damó István Temesvári levél a Búcsúkoncertről Kedves Barátom! Tudom, még emlékszel azokra az utazá­sokra, amikor városokat, utakkal átszőtt tá­jakat barangoltunk be, amikor barátainkat, kedveseinket látogattuk meg, azokra a lá­zas-lobogó, néha hóbortos utazásokra, ami­kor nem az út vége, a cél volt a fontos, és mindegy volt, min zötyögünk vagy repülünk: autón, vonaton, gyalog vagy fejet a kézre hajtva „a képzelet szárnyán" — Imaginary Voyage —, és azokra a rettenetes utazások­ra is, amikor féltünk az állomásoktól. Volt, amikor együtt utaztunk, volt amikor egy­máshoz, és volt, hogy elkerültük egymást és kétségbeesetten integettünk az ellenvona­tok ablakaiból. Milyen nyugtalanság haj­tott? Mit kerestünk — és keresünk, mert hi­szen ma is rengeteget utazunk — ? „Csillagoknál messzibb, a szemnél köze­libb" távolságokat akartunk,, átfogni, vala­milyen mindig és mindenhol érvényes, be­váltható és kiegyenlíthető dolgokat kutat­tunk, a „föl-földobott kövek" kitartásával. Cigarettafüstös szobában, fáradtságszagú várótermekben, tölgyfaerdő avarjára dőlve, csendszavú hajnalokon, lágyaszfaltú téren — ami a mienk volt, virágporos falvakban, el­mélkedő magányban, mámoros együttlétkor, rekedthangú őrült koncerteken — amikor szívünk a dobokba költözött... volt egy pilla­nat, amikor úgy éreztük: megtaláltuk. (És nem a füst, a süllyedő avar, a mámor, a kávéillat tette — életünk beleömlött a lét­be.) De csak egy tovairamló pillanat volt, búcsúztunk (persze lehet, épp a búcsú volt az a pillanat), s utaztunk tovább. De az elválás nem megsemmisítő! Mert harangzúgás, vonatfütty és autóduda, fale­vél és madársuhogás, felvillanó szó és mozdulat üzen — felidézi azt a pillanatot: ilyenkor találkozunk újra. És tudom, örültél, amikor elolvastad Egyed Péter Búcsúkoncertjét és — bár beszélhettél volna „utazás-mítoszról", „világszintézisről", „kozmopoetikáról" — ezt mondtad: ez a könyv azokra az utazásokra emlékeztet en­gem, és talán József Attila soraira gondol­tál („Testként folytatódom / a külső világ­ban — nem a fűben, a fában, / hanem az egészben".). Ezért írok most Neked a temesvári Thalia bemutatójáról, a thaliásokról, akik a szín­padra értelmezték a könyvet. Mi lehet az előadás értékmérője? Illyés Gyula szerint: az előnyös hatás. Mivel erre törekedtek — lássuk, mit sikerült megvalósí­tani? A kellékek: üres színpad, csupán egy lép­csős emelvény a háttérben, mögötte kék­ fényű reflektor, a proszcénium sarkán gyer­tya, volt még egy könyv és egyetlen zenei bejátszás. A szereplők — P. G., Alice, Klo­­rinda és Dorindo, a költő és a többiek megszemélyesítői — fehér trikóban, farmer­ben. Tehát: nélkülöztek minden látványossá­got, és — ekképpen — a szöveget (és tol­mácsolását), a mozdulatot (és a mozgás térbeli megkomponálását) állították előtér­be. (Itt kell a hatást keresni!) Emiatt szük­séges az, hogy a mozgás képszerű legyen, hogy színesek és izzók legyenek a szavak, illetve a tolmácsolásuk. Ez hiányzott. Hiány­zott az intenzitás, a szuggesztivitás — egy fajta lavina, mely magával ragad mindent a kifürkészhetetlen mélységek felé. Hiány­zott a Hangulat... Lehet, egyrészt a ver­sek kiválasztása gátolta ezt: kihagyták a Finálé tomboló koncert-hangulatú verseit. Nem keresték a „koncertet,", azt a kollek­tivitást, amelyben „minden egyszerre dob­ban", amikor a dobverők: „a két csillogó pálca utat vágott a boldog népek lelkéhez", amikor egy húr rezdülése az egyedüli ér­vényesség, amikor egybeforrnak a lelkek... Mondom, a szuggesztivitás hiányzott, ami megteremthette volna a lelket oldó hangu­latot. A (súlyos) gondolatokat csak a szár­nyaló lélek képes befogadni — és persze, ahogy P. G. mondja: „mi másképpen is gondolkodunk: az ösztöneinkkel, az érzel­meinkkel, a kezünk és arcunk játékával­". Az ember öntudata nemcsak logikai sémák­ból, fogalmakból áll, hanem hozzá tartoznak a kifejezhetőségig tudattá vált érzések, han­gulatok is. S bár láttuk P. G.-t és Alice-t, mégsem tudtunk azonosulni velük, nem sikerült velük „utazni", mi a színpadon ültünk, és tudtuk. Egyed Péter: A búcsú retorikája — a te­mesvári Thalia előadásában. Az előtér­ben: Kulcsár Edit és Czumbil Alfréd. Fotó: Gyurcsik Miklós hogy ott ülünk, így önmagunkkal sem azo­nosulhattunk — mert hiszen csak ők lehe­tünk —, nem juthattunk közelebb azokhoz a pillanatokhoz, melyek „világító kagylósor­ként", „hangszerfa nemes erezeteként" raj­zolják ki „folyamatos és jelenvaló emberi érvényünk". Talán ők is önmagukat keresték, úgy tet­szik igazolva ezzel, hogy a diákszínjátszás nem művészkedés, hanem önkifejezés, esz­köz az önismeret szolgálatában... S ha majd nem csupán P. G., Alice... szavaival lesznek jelen, hanem megtalálva lelkük bugyraiban P. G.-t . P. G.-ként állnak a színpadon, akkor felsejlenek mindannyiunk számára azok a sokat emlegetett pillanatok. Addig a könyv emlékeztessen rájuk — tanulságképpen. Láng Zsolt KÖNNYŰZENE Ajándék ez a dal Megjelent az Electrecord rock együttese­ket bemutató antológiájának 5. albuma (Formaţii ROCK — ST—EDE 01898). Az egykor friss, változatos válogatásban induló sorozat szerkesztőinek lendülete, úgy látszik, egy kicsit alábbhagyott, ugyanis a jelen lemezen csak négy együttes felvételeit hallhatjuk, holott az antológia fő célja mi­nél több egüttes felsorakoztatása, új tehet­ségek felkutatása volt. Így aztán megtörté­nik, hogy találkozunk olyan csoporttal is, amelyik mindkét dalával ugyanazt adva, elfoglalja a helyét esetleg egy olyan együt­tesnek, amelyiknek még nem volt alkalma fekete korongon bizonyítani. Termé­szetesen, örvendetes, hogy végre napvilá­got látott az összeállítás, hiszen szinte két éves hallgatás után már-már azt hittük, hogy nem is lesz a sorozatnak folytatása . .. Az album fő erénye, az igényes váloga­tás. Erre már csak azért is szükség volt, mert a fiatal generáció nagyon szereti e műfajt, és mivel neves külföldi együtteseket is alkalma van hallgatni, akarva, nem akar­va, összehasonlításra kerül sor. Az L. P. nyitó dala Luca Marius (volt Metropol tag) szerzemény, a Dans, új együt­tesének, a METROCK előadásában. Ez az együttes az utóbbi időben igen népszerű a fiatal hallgatóság körében. A dal fékez­­hetetlen vidámságával, ritmusosságával nye­ri meg elsősorban a hallgatót. Ugyancsak a METROCK előadásában hallható egy rö­vidke Balogh József szerzemény, az Efect secundar, mely improvizatív jellege miatt érdekes. Az 1976-ban alakult craiovai együttes, a REDIVIVUS ismert név a műfajban. Számos TV- és rádiófelvételük van. Sikerlistás sze­repléseik nyitottak zöld utat a lemezen való részvételhez. Egyik jól ismert daluk, a Fiul vieţii régeb­bi szerzemény, jól táncolható, remek hard­­rock, míg a Răsărit de speranţă című Gelu Moraru szerzeménynek poliritmikája jelent élményt. A DAN BADULESCU együttes ke­vésbé ismert, de a felvételekről ítélve pro­fizenészekről van szó. Két különös hangula­tú szerzeménnyel vannak jelen a lemezen (Maturizare, Valea macilor), kár, hogy ezek néhol emlékeztetnek az egykori Deep Pur­­ple-re. A RODION G. A. adja talán az album legjobb dalait. Az Acolo, unde e mister cí­mű felvétel folklór-gyermekdal ihletésű fő­­témájával, polifonikus részeivel, hangszere­lésével igazi telitalálat. Rodion Rosea együt­tese zárja a lemezt, egy lírai dallal (Amin­tiri), amelyben a zongora kap főszerepet a szépen ívelő énekszóló mellett. Befejezésül még csak annyit, hogy igazi sztereó lemezről van szó. Ezúttal a hang­mérnök (Theodor Negrescu) ötletesnek bi­zonyult, kár, hogy néhol túlzásba vitte a szétbontást. Az album az ajándékok hónapjában je­lent meg. Ha barátaitok nem lepnek meg vele, nyugodtan szerezzetek örömöt maga­toknak e lemezzel és a rápréselt rock­zenével ... Dancs Árpád

Next