Ifjúmunkás, 1983 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-15 / 20. szám

1989 Szerkeszti : Lázár LászlóN­­­E Hrisztu Bálint VÁNDOR­KÉRELEM már majdnem szoborként az útszélen Zárva fordulna már rája egy kegyesebb autó pofája hát nem mindegy minden ütem menetirányt váltva álltam az út egyik feléről a másikra szemeimben kőzetekként lerakodva okkor nappalok indigókék éjjelek a visszapörgethető filmen melyet csak a nagy feledés vehetne végleg tőlem elfeledve mégis mindent olykor vissza-visszajátszva az itt-ott rosszul előhívott filmet az útmenti sáncból is néha abban a színes bolygásban a száguldás bódulatát sóvárogva állatként lesve az alkalmat találkozzak és menjek veletek • - - az útszél kivetettség vackor és mocsárszagú szél csípős csalán és gólyahirek bokrosodó gyermeksírás emeletes gladiátorketrecek boltok barbár­ nyelv-mészárszék virág-akasztófa - - -innen sem hordtam el az irhámat pedig tanácsos lett volna Hekáté kutyái mindenre vizelnek hangszórós csaholásuk hallgatva böktek hátba olajos tócsákból tapsra zokszó röhej és dobszólóra tápászkodtam fel-fel és álltam ismét az útnak a szélére csármálók közt a némát játszva égtek a szavak a számban öklömet ostyaként harapva szomjúhozva vártam a tájban kígyózó úton az embert jönne már valaki igazi senki fogná a kezem vinne az úttestről egy klorofill-hús folyó mentén es messze messze az érhegyig hallgassuk a forrás mit fuvoláz FELPRÓBÁLHATÓ PORTRÉ a szájról elröppentek a szavak a dacos ajakbeharapások fésűs fogát ne keresd gyanúsan sima ez az arc az indulatos pattanások leborotváltattak körötte kéken lüktet a lég mintha spirituszból nézve felénk az orr felkiáltójele szakítja meg azt a kifejezéstelenséget melyet valaki ipari sorozatban a maga képére teremtett Brassói M. Pál A BEJÁRT SZÜLŐFÖLDRŐL menni mezítláb tövises-borostás zúgó virágokkal sebhelyezett arcán előrebukó-súlyosan meg-megállva máskor sietve csillogva mélyen és sósan mindenségbe kék­ eget tárt szemektől hullva hosszan szótlanságba merevedett csontáll-szakadékig mint egy utoljára kicsordult könnycsepp Vitus K. György LICITÁLÁS — Na, most elkaptalak! Ez sokba fog kerülni neked. Halászunk, mi, halá­szunk? A tilosban. Középiskolád van és mégsem tudsz olvasni? Na, vedd elő a pénzedet. Egy darab lazac. Az annyi mint... Ehhez vesszük, hogy ettől az egytől évente kétszáz ikra, kábé száz­ötven kishal, vagy száz nagyobb jött volna ki. Namost már, attól függ, van-e valakid odafenn? Aki szeret. Mert ha akarom, halban számítom, úgy olcsóbb. Ha akarom, ikrában. Úgy többet fizetsz. Hogy-hogy megegyezünk? Szóval te nem vagy annak a fenti izének a...? Csak névrokonság, mi? Na, akkor a száz hal további kétszáz ikra. Kétszáz ikrával annyi mint... És így tovább. Hány éves vagy? Na, úgy vesszük, hogy nyolcvan év után már nem sok vizet fogsz zavarni, az annyi mint hatvan év szorozva. Fogd be a pofádot! Hogy al­gebrai haladvány? Engem nem hatsz meg a te intellektuális szövegeddel. Nekem meg kell büntetnem azt, aki ti­losban halászik, és erre van egy szá­mítási formula, hogy asszongya... Hogy mondod? Hogy nem halásztál, hanem... Le akartad rajzolni, mert a hal keresz­tény jelkép? Úgy? Szóval valami szek­­táns propagandát is folytatsz itt, a fo­lyóparton. Ahol annyian halásznak, és közben van idejük hallgatni... Szóval, te jársz a szentekkel...? Na, akkor ez kereken annyi mint.. . Na, ne viccelj ve­lem. Nem tudod, hogy ki vagyok? Hivatalos személy vagyok. Hogy arrébb, az ott miért halászhat? Mert neki én adtam engedélyt. Hát miért nem kezdted ezzel? Hogy mennyibe? Tíz-tizenöt giliszta legyen neked, ha már úgyis csak rajzolni akarod. Ne mondd, hogy nem értek én a művészethez. Ifjúmunkás 4 Farkas Antal FOLYTATÓLAGOSSÁG Szárnyukszegett galambok csapódnak szemembe Hószín-csontvázuk képernyőn virít e vizuális képzelet­ szülte vásznon mint építész irigykedem csöndben hószín-csontvázú galambok versengenek széllel temetőre nem gondolnak csak szállnak csak szállnak temetőjük nincsen temetőjük nem lesz repdesnek szállnak képzelet-képernyő híján szemembe fészkelnek vérembe mártják szárnyukat s elrepülnek AZ A NAGY SÁRGA HÁZ szemben a nagy sárga ház rákóczi út 125/a vagy /b páros vagy páratlan oldalán a nagy sárga házakon zöld zsalugáterek fedik az ablakokat tegnap este beszélték miközben a háziak a földszinten vásárhelyen dr. b. t. lakásába betörtek az emeleten mindent kirámoltak egy cseppet sem siettek találtak egy doboz kentet leültek rágyújtottak beszélgettek azon a nagy sárga házon is zöld zsalugáterek fedték az ablakokat mamácska vénasszony-barátnője a világért sem lakna nagy sárga melyen zöld zsalugáterek fedik az ablakokat HIRDETÉS Tar Koppány Zsolt emlékére ismerősök ismeretlenek jóakarók (kevésbé rosszakarók) továbbá fehér sárga fekete szecessziós stb. bőrűek fajta nemre nemzetiségre társadalmi szintre foglalkozásra erkölcsre jóizlésre mellbőségre és természetesen vallásra való tekintet nélkül európaiak és nem európaiak földi 24 óra bármely időpontjában reménységgel hogy bármiben telefonszámon (KOLOZSVÁRI TUDAKOZÓ) még összkomfortos mattszínű telefonomat megkapom----------------— addig feltehetően álomittas női hang válaszol SZÓVAL ismerősök ismeretlenek jóakarók (kevésbé rosszakarók) továbbá fehér sárga fekete szecessziós stb. bőrűek fajra nemre nemzetiségre társadalmi foglalkozásra erkölcsre jóizlésre mellbőségre és természetesen vallásra való tekintet nélkül KERESSENEK lehetek kérem keressenek az buliztak azzal a mondotta házban szolgálatukra 951/11515 szintre Mellékletünk illusztrációi Halmágyi Zoltán munkái Unalom Nemes Tibor EGY MÁSNAP ilyenkor ziláltak még a kertek, zárt ajtókkal ásít ránk a szekrény, mi mind ebben a szobában, mi mind, akik a fodrosszélű semmire ébred­tünk, megvizsgáljuk magunkat, hogy mi vagyunk-e tényleg itt ebben a szobában, vagy csak nekünk tűnik megszámoljuk magunkat, leszámolunk magunkkal, és rájövünk, hogy vala­ki nincs itt lassan minden megvilágosodik, a sarkok előtűnnek a sötétből csak néhány másodpercig tűnik úgy, hogy valami utóiratot kellene keresni, sorra megvizsgáljuk a poharakat, nagyon jól tudjuk, hogy lennie kell egy ajakszélűnek is közöttük, na ez az, végre valami, amibe meg­kapaszkodhatunk, végre tudjuk, hogy mit keresünk, de ez csak néhány másodpercig tart, és a poharak között Szó sincs semmiféle ajakszé­lűről erősen ittunk az éjszaka, mi mind ebben a szobában, egyikünk az asztalon ült, másikunk a földön, csak egy páran foglaltunk helyet az erre az alkalomra előkészített székeken, szóval erősen ittunk mind, és egyszer csak — nyilván előretervezetten — kezdtek leeresz­kedni a drótakadályok, csigákkal eresztették le őket a mennyezetről, felmértük a helyzetet —nyilván ugratás az egész! — nagyapánk azt mondta, a háborúban drótakadálynak nevezték a zöldpaszuly főzeléket, valószínű ez is csupáncsak zöldpaszulyfőzelék és semmi más, nem gondoltunk arra, hogy akkor semmi értelme a drótakadályt ontó bo­nyolult csigarendszernek, amelyet holmi,rokokó csillárnak véltünk, amikor először tekintettünk fel a menyezetre, nem gondoltunk arra, hiszen elég fiatalon már annyi értelmetlenséget láttunk magunk körül, nem gondoltunk arra, de mégis oda kellett figyelnünk, hiszen a drótakadályok eredeti, vadonatúj szögesdrótból fonottak voltak, egyre omlottak ránk, szúrták a mellünket, véresre karmolták kezünket, arcunk csikókra vágott húscafat, küzdelmünk földön heverő néma sóhaj­tás és akkor barikádokat kezdtünk építeni magunk közé kopogás jelezte az asszony érkezését addigra már mind azt hittük, hogy minden ellen fel vagyunk vértezve, kopogás jelezte az asszony érkezését, kinyílt az ajtó és belépett, a drótsövény pedig, amely már az egész szobát ellepte, hirtelen ol­vadni kezdett, labdanagyságú izzó acéltömbbé zsugorodott össze, írtóz­­tatóan meleg volt, mi sem volt természetesebb tehát, mintsem levetnünk ingünket ,dobogva kitárni mellünket az asszony felé aztán nem ittunk többet, legalábbis nem olyan erősen, mint azelőtt, fi­gyelmünket lekötötte az asszony, felvértezett magunkhoz képest fel­tűnően lenge volt, szinte tapinthatatlan, karunk tavaszi szellőt ölelt csupán, felugráltunk barikádjainkra, győzelmünket véltük ünne­pelni, az asszony leült elénk és mesélt, nagyon szerettük őt hallgat­ni és látni, no meg tapintani is, észre sem vettük, hogy újra erősen iszunk, és nem vettük észre, ó, nem vettük észre, hogy újabb szögesdrót felhők tornyosulnak fejünk fölött, mi csak ugráltunk és ujjongtunk a barikádokon, hallgattuk az asszonyt, és folyton ugráltunk, mint a hülyék — némi túlzással azt is el lehetett volna mondani rólunk, hogy boldogok voltunk — és nem vettük észre a szögesdrót felhőt, amely egy­szerre készült ránk zuhanni, mindannyiunkat maga alá temetve amikor már barikádjaink szerteszét hevertek a drótsövény alatt egyikünk véres arcát utószor emelte fel az asszony felé, az asszony felállt, megnézte arcát üveges szemünkben, igazított egy kicsit­ a ha­jón, majd eltávozott mi mind tehát, akik ebben a szobában vagyunk és akik a fodrosszélű semmire ébredtünk, keressük az ajakszélű poharat, amelyből az asszony ivott, ivott erősen antológia Ion Mureşan Ion Mureşan 1956-ban született a Kolozs megyei Barsaújfalun. Az Ady—Şincai líceumba járt, majd a Babeş-Bolyai Tudományegye­tem bölcsészkarán szerzett okle­velet. Jelenleg tanár Horgaspata­­kán (Kolozs megye). Az 1981-ben megjelent Cartea de iarnă (Car­tea Românească) című versköte­téért írószövetségi díjat kapott. FIATALKORI ÖNARCKÉP Apám neked maradnod kell a hasznos dolgokkal én a patak partjára fogok menni a bolondokkal martilaput szedni nekem a renden túl is meg kell őriznem a vörös homokba burkolt emlékezetet Apám neked maradnod kell a hasznos dolgokkal én erős bort iszom majd a ház padlásán én kifejezem az elképesztő hangot mely megszületik mikor a név a megnevezett dolgok fölé zuhan Apám neked maradnod kell a hasznos dolgokkal hol elém tűnnek a lámpások árnyékai én szépen táncolok majd az álmokban. KÖLTEMÉNY A VERSRŐL Egész életemben roncsokat gyűjtöttem madárijesztőnek emlékszem azokra a napokra mikor ágyam alatt készítettem s gyakran a régi cipőkre hajtva fejem aludtam el most amikor kész van éjjelenként leoltom a villanyt s rá gyanakvón hogy ott áll elordítom magam a félelemtől. AZ ABLAKBÓL Ha valaha a városba megérkezünk látni fogod te is a nyíló ablaktáblákat s a nőket kik az esti asztalról megmaradt angyalszárnyakat dobják az útra. Веке Sándor fordítása Szurkos András paródiái NÁSZTA KATALIN Kibontott szárnyú színésznő, emellett verseket kapirgál. Éles­látására vall, hogy nem minden­napos távolságokról is észreveszi az irodalom gyöngyszemeit, bát­ran egymás mellé mondja őket, s az avatatlan hallgatókkal elhite­ti: egyazon gyöngytyúk tojásai. Verscímei gyakran hosszabbak, mint maga a vers, hosszabb ver­sei rövid címekkel is megelégsze­nek. Alábbi a rövidek közül való. A PILLANATON ÁTVEZETŐ MADÁRTYÚKOK MIVOLTA A TOJÁS MEGROPPANÁSÁIG KOTLÁSKOR (VAGY TÖRVE TÖRTÉNT A TOJÁS?) Tojáshéjat ropogtatni törött mivoltában fogak közötti szándékkal malacság, a levegő átjárja, kiáramlanak a madárfiókakasok; vadonatúj tojásokat csak valódi madártyúk csinálhat fészekmelegében, olyant, ami transzcendentális transzformálódásán túli mivoltában tűcsőröcskéjével ki is töri ki is dugja magát saját állapotú mivoltában, amíg kifér, míg lesz szabad a járni segítő szárny, s egyik szerep a másik szerep mivoltában érezteti, hogy fönn is van, lenn is van, nem hajhász ölelésébe, mint vonzerejével a mindenség szemfehérje bogara SRÓTH ÖDÖN költő és mérnök egy kalap a­­latt. Verseit változó dolgok kap­csolják ciklusokba — mint pél­dául az idő —, mégis inkább cí­meiből következtethetünk arra, hogy több megyében dolgozott. Ha az Ötödik évszak című an­tológia késlekedett volna, fényké­pe mellett azt olvashatnák, hogy első kötete megjelenés után áll. Kedvenc szavait hosszú gyep­lőre ereszti verseiben. AZ IDEGIDŐ TÉKOZLÁSA kinövések a szélfúvásba készülődnek s a nádasnádak a tengeren nőnek az égre s pettyes bogár­csont a levegő s fényövező kövezeten nyerek ábrázatot zajlik az idő a holdak a szélre ráhasalnak a kapcsolatok csillag-szerelem-szemre ráhasalnak kiteregetve a határtalanság csapdái a tekintet fellendül vitamindús ölelésben esténként otthon kihajolok az ágyból alusznak verseim vesszőtlen sötétben az idő megfutamodik óvatosan mint a villámcsapás mondana még valamit a televízió aztán kikapcsol s aztán bekapcsol az álmosság (a sötétségtől?) (a hold levélen tünteti az időt) zárójelben elvirágzik a gondolat látszik álmom a világ végét hallgatom tested egész tűz-táj a szobám látóhatár tele van minden baktériummal vérhússal idegeinkben idegcsillapítók matatnak É­s ki kormányoz nálatok? — érdeklődött a Virág. — A legokosabbak — felelte gondolkodás nélkül az Idegen. A Virágnak, minden Virágnak ez tetszett a leg­kevésbé az Idegenekben, hogy min­dent mély meggyőződéssel állítottak, hogy minden kérdésre azonnali, kész feleletük volt. A Virágok néhányszor próbára is tették őket, ugyanazt a kérdést többeknek is feltették, bonyo­lult faggatózásokkal, keresztkérdések ravasz rendszerével igyekeztek valami kis rést felfedezni ezen a dühítően tö­kéletesnek tűnő ideológián, de nem jártak sikerrel. Viszont soha sem vesz­tették el a türelmüket. Most is tovább faggatózott a Virág: — No és honnan tudjátok, hogy ők a legokosabbak? — Hát ők kormányoznak, kicsikém! — nyugtatta meg az Idegen. A Virág eltöhintette magát. Aztán a nyaka közé kapta gyökereit s egy sza­porán menekülő állat után iramodott, amely leginkább bagolyhoz, zsiráfhoz és pókhoz hasonlított. Néhány perc múlva szilikát-szirmait nyalogatva tért vissza az Idegenhez, aki őt ilyen vad mesékkel szórakoztatja. Kissé undoro­dott ugyan ettől a teremtménytől, idomtalannak, gazdaságtalannak, ne­vetségesen tökéletlennek ítélte konsti­­túcióját, de kíváncsisága erősebb volt irtózatánál. Az Idegen sértődötten fogadta. — Ez a ti nagy hibátok — mondta — elhamarkodottan ítéltek, gőgösek vagytok, individualisták, öl meg a csúf­ság minden pillanatban, pedig ha vé­gighallgatsz, be kell látnod, hogy amit te humorérzéknek tekintesz, az csak türelmetlenségedből fakadó tudatlan­ság ír. • • — Már elnézést — húzta fel a bi­béjét a Virág —, logikai képtelenség, amit mondtál! — Csak azért hiszed ezt, mert nem hallgattál végig! — Tessék. Hallgatlak. — Ha befogod a kelyhedet, amíg befejezem, elmagyarázom, miről van szó. Csend.­­ — No? — türelmetlenkedett az Ide­gen. •— Hallgatok. Mit akarsz még? — Hm... igen. No jó. Próbálj meg­érteni — nem mondom, hogy elképzel­ni, mert fantáziátok egy szemernyi sincs —, próbálj megérteni egy olyan világot, amely fejlődik. Fejlődik! Egyre jobb lesz! Nem azért, mert valaki úgy akarja, hanem mert eleve olyan a szerkezete, hogy egyszerűen nem is te­hetne mást. Nálatok is így volt valami­kor. Ez biztos. Nem tudom, ti hogyan csöppentetek ide, fogalmam nincs, ho­gyan tettetek szert némi viszonylagos intelligenciára. Ti sem tudtok minder­ről semmit. Nincs történelmetek. Nin­csen gépi civilizációtok. Egyszerűen nincs szükségetek semmire, veszettül kemény minden porcikátok, az egész bolygón semmi nem árthat nektek, egy­mást nem bántjátok, talán mert túl ke­mény falat volnátok egyik a másikának. Azt mondjátok, mindig is így volt. Ez ostobaság. Itt van logikai hiba! Ha va­lamiről nem tudtok semmit, még nem jelenti azt, hogy nem létezett, hogy nem történt meg. — De azt sem, hogy igen. Nincs a­­datunk, amely eldöntené a kérdést. Akkor meg minek az időt vesztegetni vele? — Csend... A világegyetemben semmi nincs ok nélkül! Ha eszetek van, annak valamikor ki kellett fejlődnie. Elhiszem, hogy jó hosszú ideje stagnál­tok, de valamikor fejlődnötök kellett, s annak oka kellett legyen. Valamikor tö­kéletesednetek kellett, hogy életben maradjatok. Kozmikus katasztrófa, mu­táció, bármi, valaminek történnie kel­lett aztán, valamikor ami számotokra megszüntette a létért való harc szüksé­gességét s így abba is hagytátok azt. Ugyanez okból egészen biztos, hogy nemzedékről nemzedékre satnyultok, korcsosultok. Ne szólj közbe! — No. A mi világunkban nem állt meg soha a fejlődés, mint nálatok. Tö­kéletesednünk kellett szünet nélkül, egyre többet megtudni a világról, egyre nagyobb tömegeket összefogni az egy­re nagyobb feladatokhoz... így ala­kult ki a gépi civilizációnk. Állandóan felvágtak a keménységetekkel meg az erőtökkel, minálunk sokkal többre ké­pesek a gépeink... És aztán megje­lentek a gondolkodó gépek is ... O­­lyan gép, aki többet, gyorsabban, tö­kéletesebben számol, ítél, problémákat old meg, mint az egész lakossági... Nos, egy ilyen gép jelöli ki a vezető­inket. A legértelmesebbek közül a leg­értelmesebbeket. Érted már? — Miért nem kormányoz akkor a gé­petek? — A gép, az csak gép. Mi alkottuk. Bennünket szolgál. Mint a fegyver, a­­mivel vadászom. — A fegyvered is okosabb rólad? Mert, ha nem, akkor az nem ugyan­az... — A gépet mi alkottuk. A gép maga nem tudna megalkotni minket. — De hát, ha az értelmesebb, mint ti valamennyien, nektek is az volna az érdeketek, hogy... különben hogyan kormányoznak azok a vezetők? — Ha felmerül valami különösebb probléma, megkérdezik a gondolkodó gépet, mit tegyenek. — Úgy ... értem már. — Van még kérdésed? — Azt mondtad, a világegyetemben semmi sincs ok nélkül... — Így van. Ne kérdezd, miért. Te­kintsd axiómának. — Tehát az egész világegyetemet is­meritek, töviről hegyire. Jó. De mi az oka a világegyetemnek? — Ez hamis kérdés. — Mi az, hogy hamis kérdés? — Értelmetlen. Hibás útra terel. Ér­ted? — ... Most elmegyek. Dolgom van. Egyedül a Virág volt hajlandó velük tartani. Társait hidegen hagyta ez az utazás, ő viszont, ha már belevágott, végére akart járni az Idegenek különös állításainak. Természetesen fogalma sem volt a csillagközi utazásokról, az űrhajóról, hajtóműről. A technikai részletek sze­rencsére nem is érdekelték: az idege­nek között senki sem akadt, aki érdem­ben elmagyarázhatott volna neki bár­mit is. Ki-ki ellátta a maga szűk mun­kakörét s belenyugodott abba, hogy el­érték azt a fejlődési fokot, mikor már senki emberfia nem képes átlátni tel­jes egészében azt, aminek ő maga csak egy parányi részéhez ért. A Virág egyáltalán nem csodálkozott, mikor közölték vele, hogy útjuk alig néhány hétig fog tartani. Csak akkor kezdte érdekelni a kérdés, mikor az Idegen elhencegett vele, milyen óriási teljesítmény ez. — A fénysebesség többszöröse! Kép­zeld csak el! Illetve, próbáld megérte­ni... Ha ezt el nem érjük, mi ketten például sohasem találkozunk. — Nem mentetek mindig ilyen gyor­san? — Nem. Mondtam már, hogy mi fej­lődünk! Hosszú, hosszú időn keresztül úgy tudtuk, hogy a fénynél nagyobb sebesség nincs. — Honnan tudtátok? — Valaki bebizonyította. — Hogyan? — Matematikai számításokkal. És mindenki elhitte neki, és nem foglal­kozott többé senki a problémával. — És aztán? — És aztán a kormányzat hozott egy határozatot, hogy azok a számítások nem jók. És az egész kutatói appará­tus ráállt erre a kérdésre, és addig dolgoztak rajta, amíg megoldották. — Hogyan? — Nem tudja senki. Számítógéppel dolgoztak. Nagyon hosszú, nagyon bo­nyolult számítások. Elképzelhetetlenül hosszúak és bonyolultak. Csak egy má­sik számítógép képes azokat megérte­ni. Mi csak hasznosítjuk a felfedezést. — Kérdezhetnék majd én is valamit attól a géptől? — Hogyne. Valami egyszerűt. Amivel boldogulni tudnak az analizátoraink. Már közel voltak az idegenek boly­gójához, de még nem tudták felvenni vele a kapcsolatot. Végre a rádiósnak sikerült a masinájából kicsikarnia né­hány értelmetlen zörejt, aztán néhány másodperc múlva meghallottak egy é­­les hangot: — Egyik Bolygó üdvözöl! — A rádiós vissza­üvöltött valamit, erre rövid csend következett, majd megszólalt az előbbi hang: — Menjetek haza! Végeztem. A Virág nem értett semmit, de nem kérdezősködött. Figyelt. A rádiós to­vább csavargatta a szerkentyűjét, a­­míg újra elkapott most már egy másik hangot: — Egyik Bolygó üdvözöl! — Na végre! — mondta az Idegen. — Nem értem — szólt a Virág — az előbb ki küldött és hova? — Nem a mi adónk volt. Az övéké volt. — Két bolygótok van? — Egy. És annak két része. Ponto­san a fele a miénk, a­­másik meg az ö­véké. — És miért hívják mind a két részt ugyanúgy? — Már felszólítottuk őket, hogy mondjanak le a névről, mert nagyon sok zavart okoznak. — És ők? — Ők is felszólítottak minket, ők sem akarnak Másik Bolygó lenni. Meg­alázó volna. — és azok ... ők ... ellenségeitek? — Dehogy. Már több száz éve meg­szüntettünk minden ellenségeskedést. Békés munkával kerekedünk föléjük. A legnemesebb célt tűztük ki magunk e­­lé: kapcsolatot teremteni távoli civili­zációkkal, a béke és testvériség eszmé­jét terjeszteni a világűrben, a megis­merést szolgálni ! — És ők? — Ugyanazt akarnák szegény nya­valyások. De soha nem érnek utol! Kiszálltak az óriási, puszta reptéren: automata gépkocsi várt rájuk. A Virág is beült közéjük. Jó félórás robogás u­­tán megszólalt: — Egyetlenegyet sem látok a tieitek közül. Ilyen kevesen vagytok? — Rengetegen vagyunk. De nem is láthatsz senkit. Mi nem henyélünk so­ha. Mindenki kutat, alkot, termel, a jö­vőért, a tudományért, a békés győzele­mért. A megkezdett utat végig kell jár­nunk. A Virág töprengett. Aztán megszó­lalt: — Vigyetek vissza. Vigyetek vissza most azonnal! Az Idegen késve válaszolt: — Sajnálom, kicsikém, a ti galakti­kátokon ez volt az utolsó program. Nem hiszem, hogy egyhamar még arra­felé indulna valaki. De ne tarts sem­mitől. Jó dolgod lesz. Itt fogsz élni ná­lunk, az Egyik Bolygón... Palotás Dezső Nálunk maradsz, kedves Ifjúmunkás 5

Next