Ifjúsági Magazin, 1970 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1970-08-01 / 8. szám

TAB­I LÁSZLÓ A huligán­­kérdésről — Ugyan kérem! El tudok képzelni valakit, aki szemre úgy fest, mint egy huligán, valójában pedig a filo­zófia doktora. És el tudok képzelni valakit, aki úgy fest, mintha a filo­zófia doktora lenne, valójában pedig huligán. Nem a ruha teszi az em­bert, kérem. — Elképzelni könnyű, de más a képzelet, más a valóság. A huligán­külső mégiscsak huligánt szokott ta­karni és nem egyetemi tanárt. Álta­lában. — Gyűlölök minden általánosítást. — De hát mégsem káderezhet le az ember mindenkit, akivel két szót vált. Kénytelen a külső alapján ítélni. — Helytelen. Akkor inkább ne ítéljen sehogyan sem. Az általánosí­tás mindig igazságtalan. Milyen ala­pon állította rólam, hogy huligán vagyok, mi? — Mert a haja úgy a homlokába van fésülve. — S ez magának elég? Ennyi elég? — Meg virágmintás selyeminget hord és cippzáras cowboy-nadrágot. — S ez magának elég? Ennyi elég? — Meg olyan feltűnően kifejezés­telen arca van. — És ha most azt mondanám, hogy a filozófia doktora vagyok? Ak­kor mit csinálna? — Akkor nagyon meglepődnék. — De elhinné-e vagy sem? Erre feleljen! Elvált szülők gyermeke — Nagyon fáj? — Nagyon. — Otthon tegyen hideg boroga­tást a fejére, a púp lemegy reg­gelig. Csontot nem törtem, csak a fejbőr repedt meg, az vérzik. — Igenis. Alászolgája ... — Hohó! Ide a pénzét! Mindet, ami van. — Tessék parancsolni. Csak ez a háromszáz van nálam. Mehe­tek? — Gyűrűt, órát is. — Tessék, kérem. Készen vol­nánk? Mert ha igen, akkor most én kérek valamit. Nem tetszik véletlenül elvált szülők gyerme­kének lenni? — De igen. Honnan tudja? — Többnyire az elvált szülők gyerekei szoktak ilyen nagyot üt­ni, akik szeretet nélkül nőttek fel. — Hát. . . Kénytelen lennék elhin­ni, ha mondja. Tényleg annak tet­szik lenni? — Fenét! Még csak az kéne. — Hanem? Mi a becses foglalko­zása, ha szabad kérdeznem. — Semmi. — Hát miből tetszik élni akkor? — Eltartanak a lányok, ha tudni akarja. — És kik tartják el azokat a lá­nyokat? — A fiúk. Nagyon hiányzott gyermekkorá­ban a szülői ház meleg légköre? — Hajjaj, uram, hajjaj! Tessék csak elképzelni. .. Amíg a velem egykorú pajtásaim mindennap azt látták, hogy a papájuk megveri a mamájukat, meg hogy a mamá­juk a sarki italboltban keresi a papájukat, addig én szomorúan néztem az anyámat, aki mint var­rónő csendben éldegélt, és egész jól keresett. Hát ilyen sivár volt az én gyermekkorom, kérem tisz­telettel. — És mióta űzi ezt a... szóval, hogy mióta szokta ezt a ... — Hogy mióta vagyok huligán? — Elvált szülők gyermekéről ezt nem mondanám. Mióta tanú­sít ilyen aszociális magatartást? — talán így fogalmazom. — Nem régen. Éltem a magam csendes, munkás életét. Csakhogy olvastam mindenfelé, hogy mivé lesznek az elvált szülők gyerme­kei. Ejnye csak — mondtam ma­gamban —, normális vagyok én, hogy úgy tisztelem a törvényeket meg a közrendet? Mi a csuda le­het velem, hogy még nem vadul­tam el? Megpróbáltam erőltetni a dolgot. És ment, kérem. Akar még valamit tudni, uraságod? Mert sok a dolgom. — Nem, semmit, köszönöm. Persze, ha volna magában egy kis kollegiális érzés, legalább egy százast visszaadna. Tudniillik én is elvált szülők gyermeke vagyok. — Szóval tulajdonképpen kerülni tetszik a munkát. — Világos. — De hiszen akkor mégiscsak hu­ligánnak tetszik lenni! — Hát aztán! Mondtam én, hogy nem vagyok az? — De hát akkor miért tetszett úgy tiltakozni? — Süket maga? Én nem az ellen tiltakoztam, hogy huligánnak tartott. Én az általánosítás ellen tiltakoztam. Mert azt nagyon nem bírom.

Next