Ifjúsági Magazin, 1978 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1978-10-01 / 10. szám

K ét­ helyen éreztem mindig nagyon jól ma­gam. Az iskolában és a kórházban. Nem mintha otthon rossz lett volna. Másfél szo­bás lakásban laktunk Barcson, a város szé­lén. Hatan vagyunk testvérek. Igaz, szűken voltunk mindig, de másképp éltünk, mint kint a telepi cigá­nyok. Kisgyermekkoromból nincs sok említésre mél­tó. Éltem a cigánygyerekek mindennapi életét kint a határban, a házunk melletti réten. Nem voltam én óvodás, nem volt ott közülünk senki. Ezért is volt nagyon rossz elsőben az iskolában. Csak ültem a padban, nem ismertem senkit, hallgattam, hogy a többiek miről beszélnek, kinek milyen játékai van­nak. Negyedikben értem utol a két évvel idősebb nővé­remet. Akkorra már nagyon szerettem a sulit. Órá­kon sokat jelentkeztem, próbáltam közeledni a töb­biek felé. Atlétizáltam, kézilabdáztam, minden al­kalmat megragadtam, hogy tanuljak, emberek kö­zött legyek. Felső tagozatban a cigányok közül már csak egyedül maradtam. A kórházba 9 éves koromban kerültem. Játszot­tunk és eltört a karom. Csúnya, nyílt törés volt. Sza­ladtak velem az első orvoshoz, de csak küldözget­tek egyik helyről a másikra, hogy keressük az ügye­letest. Ott aztán bekötöztek. Azt mondták, menjünk be vonattal Kaposvárra. Mentőt nem hívtak. Anyu úgy kunyerálta össze az útiköltségrevalót. De imád­tam a kórházban lenni! Amikor bevittek, az ápoló­nők órákig sikáltak, mert az eprészés nyoma csak nem akart a lábamról eltűnni. A műtétet is egyre halasztgatták. Hiába mondták, hogy reggel nem szabad enni, én bizony mindig dugig ettem magam. Ha jöttek látogatni, hoztak süteményt, azt is be­faltam. Nagyon tudtam enni, ha volt mit. Műtét után begipszeltek, és mondták, hamar rendbe jö­vök, ha nem piszkálom. De én a gipszet minden­nap tépkedtem, nem győztek újra kötözni. Így az­tán másfél hónapig ott maradhattam. Fehér ágy­ban, pizsamában. De jó volt! Bár feküdtem az in­tenzív osztályon is, ahova féllábú, roncsolt embere­ket is hoztak, de így is jó volt. Mindenki szeretett, kedvesek voltak velem, Julikának szólítottak és nem cigánynak. Ott tanultam meg a világ legfan­tasztikusabb táncát is, a rókatáncot. Egy kis cigány­fiú tanított meg rá. Ezt nem tanulhatta meg akárki, csak akit beavattak. A tánc abból állt, hogy a tán­cosnak csak egy lábon volt szabad ugrálnia. A fiú az egyik főnővér fogadott gyermeke volt. A kórház előtt találták egy bokor tövében. Szülés után ott­hagyta az anyja. Mind a két lábára béna volt, de megműtötték, s bár ma is sántít, de lábra állt és táncol. Soha nem fogom elfelejteni... Nyáron a kunfehértói építőtáborban töltöttem néhány napot, ahol egyetemisták és középiskolások dolgoztak, nyaraltak együtt, tanári felügyelet nélkül. A diákönkormányzat szabadon dönthetett minden kérdésben. Arról is, hogy kiket javasolnak a táborzárón — egy fiút és egy lányt — NDK-beli jutalomutazásra. A kiválasztottak szinte egyhangúan kapták meg a szavazatokat. A fiú csendes dolgosságával, a lány élénkségével, kezdeményező- és segítőkészségével vívta ki a többiek elismerését. Mindketten cigányok. Csak ők ketten a 190 Somogy megyei tizenéves között. Aki élt már vegyes lakosságú vidéken, az tudja: ami történt, nem mindennapi eset. S az is példa nélkül álló, hogy kettejük közül a lány, Garami Júlia, jövőre pszichológia szakra jelentkezik az egyetemen. S ha nem vennék fel, akkor óvónőként dolgozna valamelyik városi óvodában. A történtek a tábor életét is felkavarták. A fiatalok közül sokan vitáztak, beszélgettek a cigányság helyzetéről, Júlia további sorsáról. Az iskolában 44-en vagyunk egy osztályban. A tanárok nem érnek rá velünk törődni. Soha nem beszéltünk a cigányokról sem, miért maradnak ki néhány év után, miért élnek olyan rossz körülmények között? Miért csak az előítéletek élnek, hogy pisz­kosak, kéregetnek, isznak? Ez valahogy ma is benne van az embe­rek vérében. (Részlet egy, a táborban rendezett vitából) T­ízéves lehettem, amikor disznóöléskor, egyik veszekedés alkalmával apu megszúrta anyut. Nem volt mély a seb. Aztán apunak egy nő­ügye is kiderült, anyu beadta a válópert. El­kerültünk otthonról A nagyobb testvéreim saját lábukra álltak, mi anyuval és a húgommal kimen­tünk nagymamához a telepre. Egy szoba-konyhában laktunk, a földön aludtunk, de csak addig, amíg a mama ki nem rakott bennünket a fásfészerbe Be­teg volt, anyu pedig gyakran járt haza részegen. Veszekedett, randalírozott. Nem ivott ő mindig, de­hogy. A rokonok mesélték, hogy apu mellett kapott rá. Eljártak szórakozni, ott szokott rá az italra. Ők a telepen nőttek fel, nagyon nehéz életük volt, és a hat gyerekkel is volt baj elég. Soha nem volt megállásuk. A faházban úgy ahogy tudtunk, berendezkedtünk. Tákoltunk lécekből ágyakat, asztalt. Egészen addig maradhattunk, amíg egy hajnalban arra nem éb­redtünk, hogy derékig vízben vagyunk. Az ágyak úszkáltak, a telepet elöntötte az ár. Bevittek az is­kolába, ott laktunk matracokon az egyik tanterem­ben. A tanácstól kaptunk két kis szobát a kolesz­­ban. A karácsonyt is ott töltöttük. Jaj, de szép volt! Nyugalom, rend, anyu is olyan normális volt. Ünnepek után pedig megkaptuk a rendes lakást! Igaz, 15 km-re a várostól, de ki bánta azt! Akkor nem gondoltunk arra, hogy még rosszra is fordul­hat. Pedig így történt. Mi a koleszban laktunk, anyu egyedül élt a pusztán. Szombatonként jártunk haza, de már előre féltünk ezektől a napoktól. Kaptunk ugyan hideg csomagot, de számíthattunk rá, hogy vasárnap nem lesz mit ennünk, egyedül leszünk. Az utolsó látogatáskor is így történt. Anyu csak hajnal felé jött meg, de nem egyedül. Egy magyar férfi is volt vele. Hiába kértük, hogy menjen el, esze ágában sem volt. Mind a kettőben volt pia jócskán. Anyut próbáltam lefektetni, kértem, alud­jon, de ő csak húzta magához a férfit. Mit tehet­tünk, átmentünk a szomszédba. Amikor délelőtt visszamentem, már valamennyire kijózanodtak. Nem szóltam semmit, összepakoltam, anyu viszont kia­bálni kezdett, hogy képzelem . . . Akkor határoztam el, hogy állami gondozásba vetetjük magunkat a húgommal, mert ez nem élet, belőlünk nem lesz semmi... (Folytatás a 12. oldalon) 9

Next