Igaz Szó, 1958. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)

1958-09-01 / 9. szám

Reményik Sándorék irodalma­­ mellett a magyar nép valódi törek­véseit, forradalmi harcait Ady, Móricz Zsigmond, József Attila, Sa­lamon Ernő írásai fejezték ki a legmagasabb szinten, ahogy a Pu­­riskevicsek orosz kultúrája mellett Csernisevszkij és Plehanov neve jelzi az igazi orosz kultúra csúcsait. S a román irodalomban Eminescu­­val, Creangával, Caragialéval, Sadoveanuval szemben Titu Maiorescu, Ion Barbu, Lucian Blaga dekadens, idealista, antirealista irodalmi törekvéseiben éppúgy a tőkés-földesúri osztályérdekek védelmezése szólalt meg. A mi célunk nem lehet más, mint hogy maradéktalanul felszínre hozzuk irodalmi örökségünknek valódi értékeit,­­ a pár­tos kritika tudományos kritériumai alapján elválasztva azt a hazug csillogású álértékektől. Az irodalomtanításban éppúgy, mint hagyo­mányunk értékelésének bármelyik területén, messzemenő következe­tességgel és eszmei biztonsággal kell alkalmaznunk Lenin tanítását.. Erre a feladatra figyelmeztetett legutóbb a Scânteia cikke is (A marxista-leninista elvszerűség megerősítéséért az irodalombírálat­ban), mikor a román irodalomtörténészek munkájáról szólva meg­állapította, hogy abban „olyan törekvések nyilvánulnak meg, hogy teljes egészében kritikátlanul tegyük magunkévá Goga, Panait I­strati, Ion Minulescu, Brătescu-Voineşti művét. Ilyen téves irány­zat nyilvánult meg a jelenkori román irodalomtörténet X. osztályos tankönyvének összeállításakor is“. Tegyük hozzá, voltak ilyen jel­legű törekvések a két világháború közötti romániai magyar irodalom múltjának értékelésében is — gondoljunk csak, például, az Utunk hasábjain lezajlott Dsida-vita egyes vonatkozásaira, valamint az Igaz Szóban közölt egyes szubjektivista „visszaemlékezésekre“. En­nek a kritikátlan szemléletnek a nyomait megtaláljuk irodalmi tan­könyveink némelyik fejezetében is. „Hazánk marxista kutatóira még rengeteg feladat vár — hangsúlyozza a Scínteia említett cikke­t azoknak a műveknek a kritikai újjáértékelésénél, amelyek haladó kultúránk kincsesházát gyarapították. Ezt a munkát azonban meg­nehezítette az a tény, hogy az utóbbi időben megkíséreltek ránk kényszeríteni olyan áltekintélyeket és olyan hamis példákat, ame­lyek nem férnek össze művészetünk szellemével, s csupán azt a célt szolgálják, hogy zavart keltsenek.“ A hazai magyar irodalomtörté­nészekre jelentős feladatok hárulnak mindenekelőtt a román-magyar kapcsolatok irodalmi hagyatékának marxista-leninista jellegű, tu­dományos, rendszeres felkutatása és feldolgozása terén. Hasonló­képpen, nagyobb hangsúllyal és határozottabban kell előtérbe állí­tanunk a magyar irodalomnak azokat a hagyományait, amelyek a nemzetiségi kérdés demokratikus megoldásáért szálltak síkra a múltban. Ezeknek a munkálatoknak az eredménye erőteljesen kife­jezésre kell, hogy jusson az iskolai irodalmi tankönyvekben is. Nem lenne helyénvaló, ha elhallgatnák, lebecsülnék az eddig megjelent tankönyvek, szöveggyűjtemények eredményeit, pozitív vonásait. Egészében kétségtelenül a magyar irodalom forradalmi, harcos örökségének üzenetét tolmácsolják ifjúságunk felé, azt az

Next