Igaz Szó, 1958. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
Reményik Sándorék irodalma mellett a magyar nép valódi törekvéseit, forradalmi harcait Ady, Móricz Zsigmond, József Attila, Salamon Ernő írásai fejezték ki a legmagasabb szinten, ahogy a Puriskevicsek orosz kultúrája mellett Csernisevszkij és Plehanov neve jelzi az igazi orosz kultúra csúcsait. S a román irodalomban Eminescuval, Creangával, Caragialéval, Sadoveanuval szemben Titu Maiorescu, Ion Barbu, Lucian Blaga dekadens, idealista, antirealista irodalmi törekvéseiben éppúgy a tőkés-földesúri osztályérdekek védelmezése szólalt meg. A mi célunk nem lehet más, mint hogy maradéktalanul felszínre hozzuk irodalmi örökségünknek valódi értékeit, a pártos kritika tudományos kritériumai alapján elválasztva azt a hazug csillogású álértékektől. Az irodalomtanításban éppúgy, mint hagyományunk értékelésének bármelyik területén, messzemenő következetességgel és eszmei biztonsággal kell alkalmaznunk Lenin tanítását.. Erre a feladatra figyelmeztetett legutóbb a Scânteia cikke is (A marxista-leninista elvszerűség megerősítéséért az irodalombírálatban), mikor a román irodalomtörténészek munkájáról szólva megállapította, hogy abban „olyan törekvések nyilvánulnak meg, hogy teljes egészében kritikátlanul tegyük magunkévá Goga, Panait Istrati, Ion Minulescu, Brătescu-Voineşti művét. Ilyen téves irányzat nyilvánult meg a jelenkori román irodalomtörténet X. osztályos tankönyvének összeállításakor is“. Tegyük hozzá, voltak ilyen jellegű törekvések a két világháború közötti romániai magyar irodalom múltjának értékelésében is — gondoljunk csak, például, az Utunk hasábjain lezajlott Dsida-vita egyes vonatkozásaira, valamint az Igaz Szóban közölt egyes szubjektivista „visszaemlékezésekre“. Ennek a kritikátlan szemléletnek a nyomait megtaláljuk irodalmi tankönyveink némelyik fejezetében is. „Hazánk marxista kutatóira még rengeteg feladat vár — hangsúlyozza a Scínteia említett cikket azoknak a műveknek a kritikai újjáértékelésénél, amelyek haladó kultúránk kincsesházát gyarapították. Ezt a munkát azonban megnehezítette az a tény, hogy az utóbbi időben megkíséreltek ránk kényszeríteni olyan áltekintélyeket és olyan hamis példákat, amelyek nem férnek össze művészetünk szellemével, s csupán azt a célt szolgálják, hogy zavart keltsenek.“ A hazai magyar irodalomtörténészekre jelentős feladatok hárulnak mindenekelőtt a román-magyar kapcsolatok irodalmi hagyatékának marxista-leninista jellegű, tudományos, rendszeres felkutatása és feldolgozása terén. Hasonlóképpen, nagyobb hangsúllyal és határozottabban kell előtérbe állítanunk a magyar irodalomnak azokat a hagyományait, amelyek a nemzetiségi kérdés demokratikus megoldásáért szálltak síkra a múltban. Ezeknek a munkálatoknak az eredménye erőteljesen kifejezésre kell, hogy jusson az iskolai irodalmi tankönyvekben is. Nem lenne helyénvaló, ha elhallgatnák, lebecsülnék az eddig megjelent tankönyvek, szöveggyűjtemények eredményeit, pozitív vonásait. Egészében kétségtelenül a magyar irodalom forradalmi, harcos örökségének üzenetét tolmácsolják ifjúságunk felé, azt az